Magyar Futár, 1858 (3. évfolyam, 185-287. szám)

1858-09-16 / 257. szám

Kolozsvár 35*. Csütörtök sept. 1 évre 3 pfttalMidi! FITU (Harmad­évi folyam.) Megjelenik e lap hetenként kétszer vasárnap és csü­törtökön. Előfizethetni minden postahivatalnál bér­ment­e­s l­evélben vagy hely­b­en a szerkesztői szál­láson a kis Szamos mellett, az úgy nevezett B­a­y­e­r­­kert 413 sz.alatt, egy év­re 13. félévre «. negyed­A tair(b­i«?Nt*!( négyszer haHitbozott sorának ára 41 pengő krajcár s ezenkívül mindenkori beiktatásért 1­5 pkr. kincstári adó. Vidéki hirdetésekkel egyszersmind a díj is beküldendő. Ő cs. k. Apostoli Felsége a belügymi­­nisterhez következő legfelsőbb kéziratot méltózta­­tott kibocsátani: „Kedves báró Bach! Oly számos jaté­­konysági tények jönek tudomásomra, melyek fiam Rudolf koronaörökös-főherceg születése alkalmá­ból birodalmam minden tartományaiban gyakorol­tatnak, hogy valóban ösztönöztetve érzem maga­mat, ezért legforróbb elismerésemet kifejezni. ’ Megbízom önt, hogy azt közzé tegye, hozzá­csatolván azt, hogy alattvalóim jótékonyságának ily nyilatkozatai Előttem az említett szerencsés e­­semény iránti örömteljes részvétnek legóhajtato­­sabb kifejezései.“ Laxenburg, sept. 3,, 1858. FERENC JÓZSEF, s. k. Egy kis alamizsnát a szegény nemzetnek, mig van mód és idő reá! II. Es erben sich Gesetz’ und Rechte Wie eine ew’ge Krankheit fort; Vernunft wird Unsinn, Wohlthat Plage; Weh dir, dass du ein Enkel bist! (Göthe.) Novus ab integro saeclorum nascitur ordo. (Virgil.) Tarkószeg, sept. 12. Ha a forradalom a nemesi kiváltságokkal együtt az ezek tenyésztő melegében kifejlődött és századok óta átörök­lött indolentiát és munkairtótást is eltöröl­hette, helyökbe pedig az uj kor- és szüksé­gekhez alkalmazott tudományt, ipar- és vál­lalkozási szellemet és munkaszenvedélyt te­remtett volna, akkor én okot nemzeti ala­mizsna kérésére most nem találnék. De, fáj­dalom, a forradalom forgószele csak a régi rendet seperte el, nem ám a régi embert is. Ezt régi szokásaival, hajlamaival, nézeteivel földhöz csapta s ott hagyta, mint a halat a szárazon, vergődni és küzdeni az uj intéze­tekkel, melyek az ő eleme nem voltak. És most az ősi intézetek bus emlékezetével lel­kében, kis birtokára szorítva, melyből az állam növekedő igényeinek is, az egyenlő jog szerint, eleget kell tenni, az uj atmosphaerában lé­­lekzete megszakadt és tagjait dermedtség fogta el. A társaságban, a­mely ma már oe­­conomiai fogalommá vált, miszerint az em­berek csak mint ter­mesztők és fogyasztók jönek tekintetbe és a statistika számvetési játékainak jegyeiül szolgálnak, hol a súlyt az anyagi vagy szellemi érték és elvégre azoknak képviselője, a pénz, határozza meg — oly forma tőke-érték kezdett ő lenni, mint a forgásból kiment pénz. Ámde, az oecono­­mia törvénye szerint, az oly tőke, mely nem forog, önmagát emészti fel, — és a közép és kis birtokos, ki földbirtokán csak a régi, megszokott gazdaságát űzi és annak mindig szűkü­lő jövedelméből él, ma már azon hal, mely a szárazra esett, azon ember, ki a sta­­tistikában, mint producens, alig számit, az oeconomiai társaságban kevés súllyal bir és az ő kis birtoka oly tőke, mely a csupa ö­­rökösödési osztályok által is csak hamar el­enyészik. Az elszegényedett magyar pedig Erdélyben a nemzetre nézve elszokott veszni és az őt környező román elemben olvad fel. E pedig — a­mit neki dicséretére lehet em­líteni— két kézzel ragadja meg az alkalmat kiemelkedni az alattvalóságból, melyre a históriai jog századok előtt ítélte volt s ura­ságra törekvését a hivatalok és iskolák sta­­tistikája elég nyilván bizonyítja. A mi poli­tikai esésünk az ő újjászületése volt,­­ és jövendőbeli eredményre nézve a két fél psy­­chologiai állapotja közt roppant a különbség: az, a­mi a hanyatlás és emelkedés közt. Nem azt akarom ezekkel demonstrálni, hogy ele­nyészünk minden nyom nélkül, mint a bolygó tűsz, — mert hiszen azon „nagy magyarországi te­eleink is, kiket most déli finneknek nevez a tudós világ — a vogulok és mordvinok, csere­­misszek és wotjákok — kik az északi germán­­falu, városokat és erősségeket épitő vars­ágok előtt nagy részét bírták Oroszországnak, ma is léteznek a Volga partjain szétszórt kis falukban, melyek a szomszéd oroszokétól e­­gészen elütnek és a rendetlen, de gyümöl­csösökbe rejtett székely falukhoz mindenben hasonlítanak s ezek régi alkotmányához ha­sonló polgári szerkezetüket mai napig is megőrizték és ma is berkekben imádják isteneket és ménlovat áldoznak neki, — hogy mint egy 2000 év előtti korszaknak csudálatos maradványai a touristák bámulá­sát vonják magukra s a philologusok tanul­mányainak megbecsülhetetlen tárgyaiul szol­gáljanak. De éppen az a borzasztó sejtelmem, hogy mi erdélyi közép és kis birtokosok, ebben a gőz- és villámgyorsasági időben, ha elég korán le nem vetkezzük a feudális em­bert és fel nem öltjük az új oeconomiai embert, nem sokára oly ritkaságokká válunk, mint volgamelléki távol rokonaink. Most már 50 év is elég ily perspectivának valósítására,­­ mert dűlt síkon vagyunk, melyen annál se­besebb a haladás, minél inkább közeledünk a mélységhez. Ott fognak összetalálkozni fi­aink s mint megannyi dán Ranudo di Coli­­brados, ősük köpenyében, melynek háta elől és nyilása hátul lesz fordítva, hogy a mezte­lenség elől takarva legyen, a kiáltó szüksé­gek alkalmatlan emlékeztetéseit a pipa me­­lancholikus füstgomolyaival ütögetve, időtöl­tés kedvéért kölcsönösen fogják egymásnak elbeszélgetni, hogyan jutott A-nak is B-nek is s nekik is birtokuk lassanként leik és Ná­thán 33 vagy 99 évre szóló s egyszerre le­fizetett haszonbéres birtokába, melyet azonban felbontani soha sem lehet, vagy más régen meg­vetett osztály sorsosa valóságos tulajdoni birto­kába, minden pénz nélkül, csupán egy kis darab, félig-meddig nyomtatott papirért, — és unal­mukban elővesznek egy régi M. Futárt — mert akkor fris nem fog létezni, talán még Közlöny sem, hacsak minden pártfogó leg­alább tíz példányt nem járat magának — és olvasni fogják, hogy csak 50 évvel előbb, mind­ez éppen úgy meg volt mondva benne egy feketén látó falusi nemes atyj­ok fia által, sőt eszükbe jutván, hogy még 50 évvel előbb egy Berzsenyi nevű magyar poéta ugyan azt a „hajdan erős magyar“-t szivreható ver­sekben énekelte volt el, — egy iskolai clas­­sikus visszaemlékezéssel igy sóhajtanak fel: sic fata tulere! — Hát nagy uraink ? kérdi a nyájas olvasó. — Ők már többé nem lak­nak falun, a rongyosság, koldus atyafiság és műveletlen proletarius nép között. Elmen­e­­kültek, ki Kolozsvárra, ki Bécsbe, ki Páris­­ba vagy Nápolyba. A gazdagnak nincs tá­volság többé, csak a földhözragadtnak, — és a kinek pénze van, mindenütt otthon van s oda megy, a­hol legtöbb érvet nyújtanak érette. A házasságok — mint most indultak Magyar­­országon —­ a német, cseh és orosz aristocratiá­­val hozták szoros viszonyokba és cosmopolitává tették. A kastélyokat többnyire rutul megvi­selte az idő, mert haszonbérlő lakik bennök, kinek azok fentartása éppen oly kevéssé jö­vedelmezne, mint az azokat kerülő urnák. A birtok azonban terjedelemben nőtt: az a­­pró birtokok belé olvadtak; a kis birtokosok eltűntek; csak nagy urak és napszámosok maradtak. A gazdálkodás egyszerű és a leg­nyereségesebb : kevés kézi munka, sok ter­mény. A legelőket pompás csordák borítják és a végtelen kaszálókon roppant irodájok emelkednek; szántó kevés van, gabona csak a cseléd számára terem; a népesség csekély és szűk helyen megtermeszti a mindennapi málét. Hogy lehetne kívánni a nagy földes­­urtól, hogy ily idegenszerű, tőle oly mély távolban álló környezetben éljen!?—És vá­rosaink? Ezekben megszaporodtak a foltozó mesteremberek és a szatócsok. A nagyobb kereskedést és kézműipart más fejlettebb tar­tományok gyár­ipara, a­­ vasutak és telegráfok tették feleslegessé; a közép nemesség még élhető része ide vonult, hogy egymás köze­lében inkább otthon érezze magát. —■ Ezek körvonalai a nem messzi perspectivának, a mint sejtelmem elembe rajzolta. Színezni az elevenségig nem akarom, mert már régóta cseng fülembe az optimisták ellenvetése, hogy mind­az, a­mit mondok, puszta feketevérű ábránd rémképe, melynek legtalálóbb ellen­téte azon valódi körülményben fekszik, hogy az ország minden magyar fő és algymnasiu­­mait évenként növekedő számban töltik meg éppen az érdeklett osztály gyermekei, kiknek intelligenciája gondoskodni fog ama képzelt aggály­ teljes jövő elhárításáról. De éppen ez az a forrás, a­miből az én aggodalmaim nagy része ered s a­miről közelebbi alkalommal fogom előadni nézeteimet. Harkályi Titus: Székely-Udvarhely, sept. 4. A nem­zet szivében fogamzott és a megmérhetlen he­sze­retet oltárán gondosan ápolgatott kívánat teljesült Megszületett a honatyának — meg, népének öröme. — A boldogító hir a birodalmi székvárosból vil­­lanyúton jött, hogy felvillanyozzon minden kebelt. Megérkezése szülőanyja lett a várva várt országos örömünnepnek, a­melyet 23-kán a tarackok dör­gései tudatának városunkkal. 24-kén a tiszta ve­rő­fény­es nyári napnak kora reggelétől örömteljes várakozásban hullámzott a népség, várva az időt, hogy betölt öröme feletti háláját mihamarább le­­róhassa a Mindenható színe előtt, a­mi rég. 9 órakor meg is történt. Oly jól illett az orgona lágy hangja s a nép buzgó fohásza közé a ropogó mozsarak csattanós dörgése ! A nemes város — a­mint tudom — ez örvendetes ünnepély emlékére, 100 pftot adott a szegények felsegéllésére oly for­mán, hogy annak évi kamatjában a kath. és rét.­szegények egyaránt részesittessenek. 24-kén megérkezett az iskolatanácsos anga, és 25-kén megtartotta az érettségi vizsgálatott az arra jelentkező 7 ifjuval. Kezdete reg. 8 órakor volt és tartott V21-ig, megint 3-tól ’/^-ig, mikor is gyertyát kellett gyújtania; s ez igen is jól vet­te ki magát, hisz úgy is arról adtak számot, mit életekben legtöbbnyire gyertya világnál tanultak; de még jobban az, hogy a sötétben világító gyer­tyafény, tökéletes jelképe volt az ifjak kötudomány ismeretének ; egynek reménye meghiúsult ugyan, mint azon szegény szentkirályi­­ gazdának, kik­nek aug. 30-kán est. 9 órakor, minden épületeik és abba rakott őszgabonáik elégett, kik közül — fájdalom! egy sem volt biztosítva. — Itt is mint amabban, csak szorgalom és kitartó munkásság segíthet. Azonban, hol egy helyt elsikamlik a re­mény várt valósulása, más helyen ki szokta pótol­ni csalékonyságát, így, a­kik remélték a botos­utca kiköveztetését, nem csalatkoztak meg, mert már 1/3-áa be is van végezve. Bárcsak valakinek

Next