Magyar Grafika, 1970 (14. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám
»Valami külön csodálatos világ«? Gondolatok a felszabadulás 25. évfordulóján a szakmai kultúráról „Körsétára indultam egy keskeny kis begyepesedett útnak vélt barázdán. Az a cél vezetett, hogy megkeressem ebben a feketéző, romlott, kiégett lelkű emberlabirintusban az igazakat, a nyomdaipar szerelmeseit, a szakkultúra áldozatrakész idealistáit. Őszintén megvallom, reménytelennek láttam utam eredményét. De mélyebben behatolva a kutató ösvényen, kellemesen csalódtam. Mind szélesebb útra akadtam, melyet a szakmaszeretet örök lángja világított meg előttem és tett kényelmesen járhatóvá. A nyomdászatnak, a nyomdászoknak valami külön csodálatos világuk van, amely kiemeli a többi szakmák közül. A nyomdászéletnek mindég volt, van és lesz valami mozgatója, amely tettre serkenti a közkatonát éppúgy, mint a vezetőt." Vasárnapi istentiszteletek, templomi prédikációk stílusára emlékeztető sorok, áhítatukban, mesterkélt pátosiukban félreismerhetetlen egy már-már vallásos kultusz. „Az igazak, a nyomdaipar szerelmesei. .. a szakmaszeretet örök lángja. . . a nyomdászoknak valami külön csodálatos világuk van...” Pedig sem a hely, sem az idő nem erre a stílusra inspirált: 1946- ban egy nyomdai szakfolyóiratban jelentek meg ezek a sorok. Talán csak szerzőjükre voltak jellemzőek? Vég nekül idézhetnék másoktól és ugyanabból az időből hasonlóan emelkedett szózatokat: „Az a telkes gárda, fiatalok és öregek - írja egy másik szerző amely a mindennapi kenyérgondokon túl szent elhivatottságot, rajongó lelkesedést tanúsított a szakmai nívó emelése irányában, egy-két kortárs ma is élő aktív munkáján túl gazdag örökséget hagyott az utódokra. Ez a juss egy meg nem írt testamentumból fakad. Dicső emlékű elődeink tanítása munkálta meg a ma is élő nyomdászlelkek fogékony talaját s a szakmaszeretet elvetett eszméje még a ma nem is túlságosan kedvező viszonyai mellett is gyönyörű termést hozott”. Mint látható, a stílus ugyanaz. „.. .szent elhivatottság, rajongó lelkesedés... testamentum. . . dicső emlékű elődök tanítása... gyönyörű termés.” Ugyanaz a biblikus ihletésű retorika, fokozhatatlan dagályos ünnepélyesség. Tévedés ne essék, nem azért elevenítettem fel részleteket ezekből az írásokból, hogy gúnyolódjak hangvételükön. Az idők által rég túlhaladott jelenségeken élcelődni értelmetlen dolog. Nem a polémia, hanem a múlt megértetésének szándéka vezet. Azért idézek, hogy érzékeltessem, mi volt az a gondolatvilág, amely a nyomdászok egy részének szakmai hivatástudatát a felszabadulás után jellemezte, milyen bonyodalmak és következtetések adódtak ebből később és milyen változásokat hozott az azóta eltelt negyedszázad. Mert azt, úgy hiszem, mindenki érezheti, aki belegondol a korba, a háborút követő évek politikai történetébe, hogy ez a menekülés a szakmába, ez a határtalan szakmai rajongás valamiféle már-már tragikus életidegenséget mutatott. Ami annál különösebb, mert a munkások világában rendkívül ritkán találkozni hasonló jelenségekkel. Mit jelentett, mit jelenthetett - 1946-ban, az infláció tobzódása, az ország jövendőjét meghatározó nagy politikai harcok idején -, hogy „az igazak”, a nyomdaipar szerelmesei? Hogy a nyomdászoknak „valami külön csodálatos világuk van"? Mi volt az a „meg-nem-írt testamentum”, amelyből az ő „szent elhivatottságuk” „gyönyörű termése” sarjadhatott? Ez a kultusz egészen sajátos terméke volt a múltnak, olyan különleges formáció, amihez fogható aligha volt még egy országban és még egy szakmában. Ha valamiért, éppen ezért érdemes a mai évfordulón, 25 évvel a felszabadulás után erre emlékeztetni, azon elgondolkodni, hogyan is jött ez létre és mi történt az azóta eltelt negyedszázadban. Előre bocsátanám persze: jól tudom, sohasem a nyomdászság egészét jellemezte ez a kultikus rajongás a szakmáért, ez az üdvözítő hit a mesterségben. Egyfelől, mert voltak nyomdászok, munkások és szakvezetők, akiket nem fűzött sohasem ilyen bensőséges viszony a betűhöz vagy a nyomtatópréshez, akik nem tekintették többnek a szakmát, mint foglalkozásnak vagy kenyérkeresetnek. Másfelől voltak nyomdászok, akik szívügyüknek tekintették ugyan a szakmát, szerették ezt a munkát, de ennél tovább is láttak: a munkásosztály egészének ügyét vallották a magukénak, a szocializmus eszméjét - s nem ragadták meg a mesterségüknél, mint életcélnál, mint non-plus-ultránál. Ezek a nyomdászok voltak azok, akik tudták: ha van valami, ami a mesterségüket társadalmilag kiemeli a többi szakma sorából, akkor az, hogy a nyomdász munkája, különösen a sajtónál dolgozóé, nagyon közel áll a politikai szférához; hogy az újságok és a könyvek (elsősorban a tankönyvek) előállításával a nyomdász cselekvő szerepet játszik a közvélemény alakításában. Akik ezt felismerték, azok számára nem volt rejtély az sem, hogy a Horthy-rendszerben miért kerültek a nyomdászok - elsősorban a lapoknál dolgozók - a munkabérlistán az első helyre. Ezt a kiemelést a szakszervezeti vezetők a maguk érdemének tüntet .