Magyar Grafika, 1970 (14. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 1. szám

»Valami külön csodálatos világ«? Gondolatok a felszabadulás 25. évfordulóján a szakmai kultúráról „Körsétára indultam egy keskeny kis begyepesedett útnak vélt barázdán. Az a cél vezetett, hogy megkeres­sem ebben a feketéző, romlott, kiégett lelkű ember­labirintusban az igazakat, a nyomdaipar szerelmeseit, a szakkultúra áldozatrakész idealistáit. Őszintén megvallom, reménytelennek láttam utam ered­ményét. De mélyebben behatolva a kutató ösvényen, kellemesen csalódtam. Mind szélesebb útra akadtam, melyet a szakmaszeretet örök lángja világított meg előt­tem és tett kényelmesen járhatóvá. A nyomdászatnak, a nyomdászoknak valami külön cso­dálatos világuk van, amely kiemeli a többi szakmák kö­zül. A nyomdászéletnek mindég volt, van és lesz valami mozgatója, amely tettre serkenti a közkatonát éppúgy, mint a vezetőt." Vasárnapi istentiszteletek, templomi prédikációk stí­lusára emlékeztető sorok, áhítatukban, mesterkélt pátosi­ukban félreismerhetetlen egy már-már vallásos kultusz. „Az igazak, a nyomdaipar szerelmesei. .. a szakmaszeretet örök lángja. . . a nyomdászoknak valami külön csodálatos világuk van...” Pedig sem a hely, sem az idő nem erre a stílusra inspirált: 1946- ban egy nyomdai szakfolyóiratban jelentek meg ezek a sorok. Talán csak szerzőjükre voltak jellemzőek? Vég ne­kül idézhetnék másoktól és ugyanabból az időből hasonlóan emelkedett szózatokat: „Az a telkes gárda, fiatalok és öregek - írja egy másik szerző amely a mindennapi kenyérgondokon túl szent elhiva­tottságot, rajongó lelkesedést tanúsított a szakmai nívó emelése irányában, egy-két kortárs ma is élő aktív munkáján túl gazdag örökséget hagyott az utódokra. Ez a juss egy meg­ nem­ írt testamentumból fakad. Dicső emlékű elődeink tanítása munkálta meg a ma is élő nyom­dászlelkek fogékony talaját s a szakmaszeretet elvetett eszméje még a ma nem is túlságosan kedvező viszonyai mellett is gyönyörű termést hozott”. Mint látható, a stílus ugyanaz. „.. .szent elhivatottság, ra­jongó lelkesedés... testamentum. . . dicső emlékű elő­dök tanítása... gyönyörű termés.” Ugyanaz a biblikus ihletésű retorika, fokozhatatlan dagályos ünnepélyes­ség. Tévedés ne essék, nem azért elevenítettem fel részle­teket ezekből az írásokból, hogy gúnyolódjak hang­vételükön. Az idők által rég túlhaladott jelenségeken élcelődni értelmetlen dolog. Nem a polémia, hanem a múlt megértetésének szándéka vezet. Azért idézek, hogy érzékeltessem, mi volt az a gondolatvilág, amely a nyomdászok egy részének szakmai hivatástudatát a felszabadulás után jellemezte, milyen bonyodalmak és következtetések adódtak ebből később és milyen változásokat hozott az azóta eltelt negyedszázad. Mert azt, úgy hiszem, mindenki érezheti, aki bele­gondol a korba, a háborút követő évek politikai tör­ténetébe, hogy ez a menekülés a szakmába, ez a határ­talan szakmai rajongás valamiféle már-már tragikus életidegenséget mutatott. Ami annál különösebb, mert a munkások világában rendkívül ritkán találkozni hasonló jelenségekkel. Mit jelentett, mit jelenthetett - 1946-ban, az infláció tobzódása, az ország jövendő­jét meghatározó nagy politikai harcok idején -, hogy „az igazak”, a nyomdaipar szerelmesei? Hogy a nyom­dászoknak „valami külön csodálatos világuk van"? Mi volt az a „meg-nem-írt testamentum”, amelyből az ő „szent elhivatottságuk” „gyönyörű termése” sarjad­hatott? Ez a kultusz egészen sajátos terméke volt a múltnak, olyan különleges formáció, amihez fog­ható aligha volt még egy országban és még egy szak­mában. Ha valamiért, éppen ezért érdemes a mai év­fordulón, 25 évvel a felszabadulás után erre emlékez­tetni, azon elgondolkodni, hogyan is jött ez létre és mi történt az azóta eltelt negyedszázadban. Előre bocsátanám persze: jól tudom, sohasem a nyom­­dászság egészét jellemezte ez a kultikus rajongás a szakmáért, ez az üdvözítő hit a mesterségben. Egy­felől, mert voltak nyomdászok, munkások és szak­vezetők, akiket nem fűzött sohasem ilyen bensőséges viszony a betűhöz vagy a nyomtatópréshez, akik nem tekintették többnek a szakmát, mint foglalkozásnak vagy kenyérkeresetnek. Másfelől voltak nyomdászok, akik szívügyüknek tekintették ugyan a szakmát, sze­rették ezt a munkát, de ennél tovább is láttak: a mun­kásosztály egészének ügyét vallották a magukénak, a szocializmus eszméjét - s nem ragadták meg a mes­terségüknél, mint életcélnál, mint non-plus-ultránál. Ezek a nyomdászok voltak azok, akik tudták: ha van valami, ami a mesterségüket társadalmilag kiemeli a többi szakma sorából, akkor az, hogy a nyomdász munkája, különösen a sajtónál dolgozóé, nagyon kö­­zel áll a politikai szférához; hogy az újságok és a köny­vek (elsősorban a tankönyvek) előállításával a nyom­dász cselekvő szerepet játszik a közvélemény alakítá­sában. Akik ezt felismerték, azok számára nem volt rejtély az sem, hogy a Horthy-rendszerben miért ke­rültek a nyomdászok - elsősorban a lapoknál dolgo­zók - a munkabérlistán az első helyre. Ezt a kiemelést a szakszervezeti vezetők a maguk érdemének tüntet­ .

Next