Magyar Hirlap, 1893. november (3. évfolyam, 302-331. szám)

1893-11-01 / 302. szám

2 MAGYAR HÍRLAP engedni a mi nagy elmúltainkat, követel­ük számukra az eszmei életet, — az ő dicsőségükre s mindnyájunk hasznára. Hisz miből élünk mi? az ő poraikból! A s­omiszság még jobban erőt venne köz­állapotainkon, ha a mai hatalmasok közé vissza nem járna kisérteni a régiek ár­nyéka. Oda kell hát állítani a rideg csont­vázat a friss hasu élettől duzzadó urak mellé. És a politikus, mikor Bécsbe megy kunyerálni és alkudozni, a szalonkupé­jába, menetjegy-váltás és engedelem nél­kül, de kipusztíthatlanul hadd menjen vele — Deák. Engedelmet, majd hogy példálódzá­­sokba nem fogtunk, hisz úgy kínálkozik a rikító analógia. De az emlékezés e napja legyen ment lármájától a szereplő és aktív embereknek, a banális, de kínos, aktuális ügyek képétől hadd pihenjen szemünk legalább ez estén át. Legyen világosság az éjszakában, élet a czinteremben. Mind­nyájunk számára ébredjenek föl a nagy halottak, mindnyájunkra ráfér a példa és a nemzet szelleme erőt, bátorságot, tiszta­ságot kölcsön venni, forduljon hozzájuk ma és mindennapon. Aki meghalt, meghalt. Minden más országban úgy van ez, nálunk nem csu­pán. És amíg ez alkalmi czikkelyt papírra vetjük, az jár a fejünkben, hogy akár­hány emberünk fekszik a sötét kriptában, aki még így is többet használ a magyar nemzetnek, mint némely élők, akik oly frissek, oly hatalmasak, mintha nem akar­nának elmúlni soha. rona végleges döntése, illetve az előzetes jóváhagyás megadása a király elnöklete alatt tartandó miniszter­tanácsban fog meg­történni. A «Nemzet* s a «Neues Wiener Tagblatt» ma a polgári házassággal foglalkoz­ván, konstatálják, hogy a javaslat a főrendi­ház többségét is meg fogja nyerni. A­hogy mi ismerjük a szituác­iót, mi is abban a meggyő­ződésben vagyunk, hogy a javaslat a főrendi­házban nem fog olyan ellenzékkel találkozni, a­mely annak elfogadását veszélyeztetné. A fő­rendiház tudja nagyon jól, hogy ha a javasla­tot visszautasítaná, nemcsak a kormán­nyal, nemcsak az egész ország túlnyomó többségével és nemcsak a képviselőházzal helyezkednek ellentétbe, hanem az uralkodó akaratával is. A Wekerle-kabinet az egyházpolitikai reformok alapján alakult meg, ezen az alapon nevezte azt ki a király; nyilvánvaló tehát, hogy ő fel­sége már a kabinet megalakulásakor hozzá­járult a liberális egyházpolitikai reformokhoz s azok között a polgári házassághoz s az elő­zetes jóváhagyás megadása csak részletkérdé­sektől függhetett, de nem jelenthette azt, hogy a király a polgári házasság elvét helyesli-e, vagy visszautasítja. A főrendiház tudja tehát nagyon jól, hogy a király akaratával is szem­­­beszállana, ha meg akarná buktatni az egyházpo­litikai javaslatokat. Azt pedig nem lehet föltéte­lezni a főrendiházról, hogy ellentétbe akarna szállani a közélet és a törvényhozás minden faktorával. _____ A karlóczai püspöki zsinat tagjai ma — mint nekünk távírják — Brankovics pátriárka elnöklete alatt értekezletet tartottak, hogy a budai és bácsi püspöki állásokra a jelöltekre nézve megállapodásra jussanak. A nemzetiségi bajok ellen. Ismertet­tük már Bartha Miklós orsz. képviselőnek a nemzetiségi bajokra vonatkozó s Koloss vár­megye közgyűlésén előterjesztett és elfogadott javaslatát. Most egész terjedelmében előttünk fekszik e felirat, amelyet a képviselőházhoz fog intézni. Tanúságot tesz az arról a nagy ko­molyságról és kiváló politikai tudásról, amel­­­lyel ez a kiváló publiczista, akit lapunk olvasói is ismernek és annyira szeretnek, a nemzetiségi kérdéssel foglalkozik. De bármily nagy elisme­réssel vagyunk is az előkelő szerző s legújabb műve iránt, ez nem tartóztathat vissza attól, hogy megjegyzéseket ne tegyünk a felirat két pontjára. Az egyik az, amely a választási jogot csak azoknak akarja megadni, akik magyarul írni és olvasni tudnak. Mi a választói jo­gosultságot a nép szerzett jogának tekintjük Budapest, október 31. A polgári házasság. A «P. L­.» sze­rint a tegnapi minisztertanács megállapította azt a jelentést, a­melyet a polgári házasság ügyében fognak a király elé terjeszteni. A javas­lat előterjesztése közvetlenül a királynak Bécs­­ből való megérkezése után fog megtörténni s akkor rövidesen várható a döntés és biztosság­gal föltehető, hogy legkésőbb a budget-vita első stádiumában a kormány előterjesztheti majd a polgári házasságra vonatkozó törvényjavas­latot. A mi informácziónk szerint a ko­tovább élünk ivadékainkban, hiába, nem tökéle­tes, önös természetünkön zátonyra fut, s vannak órák, mikor nem látunk semmi egyebet, csak egyedül a halált, a fagyos kezű halált. S bár tudjuk, hogy gondolatnak is rettentő, szeretnők tudni, meddig élünk ? Hogyan halunk meg ? Szép csöndes halállal vagy előbb át kell szenvednünk a kínok kínjait ? Vagy meghalunk hirtelen, leütve egy villámtól, abban a pillanatban talán, mikor sietve siettünk haza, szeretteink közé? Megha­lunk a­nélkül, hogy gyermekeink fején m­ég egy­szer megpihenhetnék áldó kezünk s szívünk melegét egy utolsó csókban rájuk lehelhetnénk ? Sokan mondják: csak hirtelen halni meg, egy szó, egy sóhaj nélkül. Mondják, de kivánni nem kívánja azt senki igazán. A kinek kínja semmi annak a gondolatnak kínjához, hogy ta­lán idegenben, senkitől nem ismerve, teszi ránk fagyos kezét a halál; meghalni, mint a vadállat az erdők rengetegében, nem látva egy szerető, ké­­nyes arczot, nem érezve még egyszer, utólszor szeretteink csókjának melegét. Avagy tán kön­­­nyebbség a hátramaradottak szivének a hirtelen halál? Soha, soha. Inkább haljak meg gyötrelmes betegség után, csak szememnek utolsó fénye szerette­imre essék. Hadd lássam, hogy lassankint be­lenyugszanak ők is, a miként belenyugszom én is a változhatatlanba s ha behunytam szeme­met, leljen megkönnyebbülést szivük, fölzokog­ván­ óh, csakhogy nem szed ved többé! Siratnak-e halálom után, tesznek-e koszo­rút síromra: ez a gondolat nem bánt engemet. A köny, mit halálom fekaszt szeretteim szemé­ből, az ő szivüknek a megkönnyebbülése, s a koszorú, mit síromra tesznek, nemcsak a ke­gyelet munkája, de szeretteink lelkének a meg­nyugvása is: áldozván a kegyeletnek, ezzel is enyhülését ápolják sajgó szivüknek. Csak ki a temetőbe, emberek! S látván a temető kapulján a Feltámadunk-at, hitetlenül el ne forduljatok. S leborulván kedves halotta­tok sirjára, áldjátok istent, aki a könyet aján­­dékozá nektek: a legdrágább kincsét a baba merült sziveknek! 1893. novem­ber 1 s úgy véljük, hogy­ e jogot csak kiter­jeszteni lehet újabb rétegekre, de nem lehet azt elvenni olyanoktól, akik azt már bírják. A mi nézetünk szerint tehát a választási jogo­sultság kérdését úgy kell megoldani, hogy a választói jogot meg kell adni a czenzus alapján ma jogosítottakon felül mindazoknak, akik magyarul írni és olvasni tudnak. Nem he­lyeselhetjük azt, hogy a nemzetiségi sajtóval szemben bármiféle kivételes szigorítások fogad­tassanak el. Ha a sajtótörvényt szigorítani kell, ám szigoríttassék az egész országra vo­natkozólag, de nem szabad cselekednünk sem­mit, amit a nemzetiségek úgy magyarázhatná­nak, hogy őket elnyomjuk, hogy velük szemben atroc­itásokat követünk el. Ha a nemzetiségi sajtó megsérti a törvényt, lépjen föl ellene az államügyész kérlelhetlen szigorral éppúgy, mint a magyar sajtó ellen, de kivételes intézkedése­ket se a liberalizmus, se a helyes nemzetiségi politika szempontjából nem helyeselhetünk. Az országgyűlési szabadelvű párt e hó 3-án, pénteken esti 6 és fél órakor értekezle­tet tart, melynek tárgyát­ a budapest-fővárosi kerü­leti elöljáróságok szervezéséről szóló törvényjavaslat fogja képezni. A pénzügyi bizottság mai ülésén a budgetre vonatkozó jelentés elfogadása után a szám­­vevőszékre és a budapest-esztergomi vasútra vo­natkozó törvényjavaslatot tárgyalta. Helfy és Pás­­mándy ellenezték, hogy a számvevőszék létszáma szaporíttassék, míg Horánszky nem ellenzi azt. A miniszterelnök és Pulszky felszólalása után a bi­zottság az 1880. évi 66. törvényczikket módosító javas­latot elfogadta. A budapest-esztergomi vasút ügyét Neményi Ambrus referálta. Kifejtette, hogy e vasutat két évtized óta tervezik, de a mostani javaslat a legmegfelelőbb az összes projektumok között. Helye­sebbnek tartotta volna, hogy e vasutat az állam építse, de így is biztosítva látja a közérdekeket s illetve e vasút czéljait, amelyek egyike az, hogy ne kelljen megkönnyíteni a külföldi áru behozatalát. Horánszky szükségesnek tartja e vasutat, de azt inkább állami vasútnak óhajtotta volna. Hegedűs ki akarja emel­tetni, hogy a vasút czéljaira építendő híd az állam tulajdona. Pázmándy azt kívánja, hogy az állam építse e vasutat s szerezze meg ahhoz az esztergom­­füzitői vasutat is. Lukács miniszter kifejti, hogy ő maga is szívesen építtette volna az állam által azt a vonalat, de nem lehetett további 6—7 millió frt beruházást fölvenni a költségvetésbe, s így magán­vállalkozásra kellett bízni az építést, ha nem akarták azt elhalasztani. Az építendő híd karakterének kieme­lését nem ellenzi. A vasútnak nyújtandó állami se­gélyt nem tartja nagynak. A bizottság elfogadta a javaslatot és az 1. §-ba fölvette, hogy az összekötő híd állami tulajdon, a­melyet azonban a budapest­­esztergomi vasút ingyen használhat. A villamos világítás. (A Magyar Hírlap eredeti tárczája.) Krajczáros aluminium-tollam, válj arany­­nyá, hétköznapi beszédem légy ünnepi, mert nagy dolog fölszentelését kell hirdetned: hol­nap, 1893. november elsején válik mindeneknek közkincsévé Budapest városában a villamos világítás. Penna és hang, elég időd volt fölkészülni erre a ritka ünnepségre. Budapest a legisleg­­utolsó nagyváros Európa metropolisai között, a­mely ebben a modern áldásban részesül. Miért ? Nem keresem, mert én elégedett, jámbor, adó­fizető családapa vagyok és irtózom minden sajtópertől. Csak nyugodtan és minden gonosz megjegyzés nélkül írom történetbe, hogy az úgynevezett európai nagyvárosok idestova tíz év óta élnek villamos világítással és — különös véletlen! — épp magyar feltalálású­, magyar alkotású gépek osztják a viharos fellegekből meghódított fényt Szicziliától Svédországig­. . . Ne rekrimináljunk, hanem szép csöndesen ör­vendjünk, hogy a magyarok istene végre-vala­­hára nekünk is megadta ezt a nagy áldását, a­melynek kiváló voltát a nemzeti színházban régóta tapasztaljuk, a később keletkezett ope­rában ellenben nem tapasztaljuk. Mily gyönyörűség, mily varázslat az, mi­kor íróasztalunkon megfordítunk egy kis üveg­körtét és legott tizenhat gyertya világa sugár­zik papirosunkra, fehéren, mozdulatlanul és hidegen. Semmi lobogás, semmi melegség, semmi füst, csupa boldogság a tollforgatónak, aki gyer­mekkora óta a nyugtalan lángtól lát röpülő le­gyeket, aki a gáz napszurással föléről hevében kopaszodott meg s a kinek tüdejét a petróleum korma tette zihálóssá. Szegény Horáczius, aki ide-oda röpökő szövétnek lángja mellett karczolta verseit viasz­lapokra és szegény Petőfi, aki Debreczenben faggyúgyertya-csutakot ragasztott a polcz szé­lére, sőt még Pesten is azt énekelte, hogy «hon­szerelme­s mécsvilága» ég! Mert bizony a a magát emésztő boraxos belü Millygyertya is alig negyvenéves találmány. Mi, mostani újság­írók és olvasók gyermekorunkban még láttuk otthon, hogy a béresné faggyugyertyát márto­­gat és öreganyánk, ha úri vendég jött, szép viaszszálakat gyujtatok Hát a koppantó? Melyi­künk nem emlékszik erre a hegyesorru jószágra, amely mindig ott hasalt a gyertyatartó alján és mikor a kanócz végén már nagy vörös rózsa piroslott és homály áradt szét a szobában, meg­­halkítva a beszélgetést, egyszerre ismét világossá tett mindent harapásával. Ujm­ódi dolgok a mi szép bronz petróleumlámpáink is. Ma húsz éve még csak az olajlámpa járta, a mesterséges Argand-féle szerkezettel. A meggyújtása tudo­mány volt, a tisztántartása mü'ászét. Hát ha még egy kicsit hátrább tekinti­nk vissza’ Mikor Irínyi Jane# még n­em találta fel gyűjtőt ős

Next