Magyar Hirlap, 1897. október (7. évfolyam, 272-302. szám)

1897-10-01 / 272. szám

2 SIöSYBR BURLAP ben az országban a saját nevünk emle­getésével, talán majd visszahökkentenek bennünket az ünnepi hangulatból a mun­kára szánt hétköznapokba. Dolgunk van bizony elég, amíg iga­zán fenékig tejfel lesz ez az ország. S leg­komolyabb feladataink közt is első­ helyen van az, hogy lehetetlenné tegyük a szje­­nicsaki elvek terjedését. A statárium egy­magában nem sok jóra vezet. El lehet vele érni, hogy a béte humaine-k dísz­példányait a legnagyobb szigor sújtja, de könnyen válhatnak a fanatizmus szemé­ben vértanukká, akiknek éppen ott lesz szent az emlékek, ahol elrettentő például kellene őket emlegetni. Népének a neveléséért Horvátország felelős. Ezt a szegény, czivilizálatlan, lelki­nyomorban sínylődő horvát népet kell kiemelni állati mivoltából minél sürgőseb­ben. A horvátok jobbjai okuljanak saját szégyenükön és kárukon s vegyék ki az áldatlan fegyvert azok kezéből, akiknek a révén csak gyalázat és gyász érhet minden hazafias lelkű, józan horvátot. A magyar kormány pedig jól teszi, ha feleszmél végre nagylelkűnek látszó közönyéből s a maga jogai és köteles­sége szerint több tiszteletet biztosít a magyar korona területén a magyar név­nek, mint amennyi van Horvátországban. A szjenicsaki eset elég buzdítás lehet arra, hogy minden erővel rendezgessenek végre azok a zavarok, amelyekből a hor­vát túlzók folyvást jogczímet merítenek arra, hogy szemközt álljanak Magyar­­országgal. ből kapottak az e lemondáshoz fűzött kombiná­­cziók is. Pártértekezlet. A nemzeti párt holnap, október 1-én este 6 órakor értekezletet tart, melyen­­ ez indemnityről fognak tanácskozni. 189'/ október 1. Budapest, szeptember SO. Hódolat a királynak. — Saját tudósitónktól. — Megmozdult az ország, hogy megköszönje a királynak azt az elhatározását, mel­lyel történetünk kiváló alakjainak szobrot emeltet a fővárosban. Megmozdult az ország és elül áll a hódolatukat kifejezők közt a főváros, melyet közvetetlenül érint a fejedelmi elhatározás. A hódolat első része ma volt a főváros közgyű­lésén, amely elhatározta, hogy a polgármester vezetése alatt a törvényhatósági bizottság ke­­beléből alakítandó küldöttséget meneszt a ki­rályhoz, hogy elhatározásáért a főváros lakos­ságának mély háláját, tántoríthatatlan hűségét, törhetetlen ragaszkodását és szeretetét kifeje­zésre juttassa. A hódolat második része este játszódott le. Amikor kigyuladtak a fekete égen a fényes csillagok, a fővárosban ezer és ezer láng gyulladt ki és fényével arról az örömről beszélt, mely a főváros lakosságának szivét eltölti. Tengernyi nép volt az utczán, mely bá­multa a csodás kivilágítást és a csendes estén mint áldozati tűz lobogott a sok láng. Tudósításaink a közgyűlésről és a kivilá­gításról a következők: A főváros hálájá­­ nak költségei terhére, oly szoborművekkel látassa­nak el, amelyek a mult idők tíz kiváló alakjának, nevezetesen szent Gellért Csanádi püspöknek, Páz­mány Péter esztergomi érseknek, Bocskay István és Bethlen Gábor erdélyi fejedelmeknek, Hunyadi Já­nosnak, Zrínyi Miklósnak, Pálffy János grófnak, Béla király névtelen jegyzőjének, Werbőczy István­nak és Tinódy Sebestyénnek emlékét lesznek hivatva megörökíteni. Ő felségének ezen legkegyelmesebb elhatáro­zása az öröm, a hála és a lelkesedés érzelmeit kel­tette föl a haza minden fiában. De senkinek szivé­ben nem lehet az öröm bensőbb, e hála mélyebb és a lelkesedés melegebb, mint éppen a székes fő­város polgárságának szivében, mert az ő felségének fejedelmi nagylelkűségéből alkotandó szoborművek, amelyek e sok küzdelmet, megpróbáltatást, szenve­dést, de egyúttal sok dicsőséget is átélt nemzet fönnállása legbiztosabb alapjának, a trón iránti hű­ségnek, ragaszkodásnak s a hazaszeretetnek lesznek a késő unokák között is hirdetői — e székes­fővá­rosnak fognak állandó díszéül, állandó ékességéül szolgálni. Én tehát csak a székesfőváros polgársága közóhajának feleltem meg, amidőn a törvényható­sági bizottságot a mai napra rendkívüli közgyűlésre összehívtam, összehívtam oly czélból, hogy módja és alkalma legyen őfelsége legfelsőbb elhatározása felett érzett igaz örömének és hálájának méltókép­pen kifejezést adni. És most engedje meg a t. közgyűlés, hogy a tanácsnak a legfelsőbb elhatározás alkalmából a t. közgyűléshez intézett javaslata előterjesztessék. Most Rényi Dezső jegyző a tanácsnak követ­kező javaslatát olvasta föl. Tekintetes közgyűlés­ ő császári és apostoli királyi Felsége, leg­kegyelmesebb Urunk és királyunk e hó 25-én kelt legfelsőbb elhatározásával elrendelni méltóztatott, hogy magyar székesfővárosának terei oly szobor­­müvekkel láttassanak el, amelyek nemzeti életünk nagyjainak, történetünk kiváló alakjainak emlékét lesznek hivatva megörökíteni. Koronás királyunk nemes lelkének sugallatá­ból eredő ezen elhatározásával drága ajándékot nyújtott hűséges magyar népének és magyar székes­­fővárosának. Drága nekünk a királyi kegynek e ténye, mint apostoli királyunk kifogyhatatlan jóságának nemzetünk iránt táplált atyai szeretőjének és mint ezeréves múltunk iránti kegyeletének fenkölt megnyilatkozása egyaránt. A királyi kijelentés nyomán épp azért a ha­tártalan lelkesedés, öröm és egyúttal a mély hála érzése ébredt fel minden magyar szívében. De sehol sem loboghat a lelkesedés lángja magasabban, a hála érzése sehol sem lehet erősebb, mint a székesfőváros közönségében és polgárságá­ban, mert nagyjaink emlékműveit királyi bőkezűség­ből a székesfőváros fogja bírni. Teljes mértékben áthatva annak tudatától, hogy a székesfőváros törvényhatósági bizottsága első­sorban fog sietni, hogy a köszönet és hála érzelmei­ Végre a fülemülék is elhagynak: a fiókák szárnya kinőtt, anyjuk elvitte őket világot meg­szokni. Mindennap háromszor-négyszer körüljá­rom a kertet, a szőlőt s nézem, hogy nő, hogy érik a gyümölcs, a szőlő. Keresem a fákon a fafuró férget s jaj a fejének, ha rátalálok. A szőlő zsendül már, a csemegefajok élnek: kez­dődik a nagy hadjárat köztem, az Ádámivadék s a jég lakói közt, az évenkint megújuló Je­vanche Campagne. — »Ők« csinálják az invá­ziót: a rigók, verebek, darazsak és dongók: én fortifikálok. A madár ellenséget spárgára fűzött hírlapjaim riasztják világgá: darazsat, dongót ezrével pusztítanak el üvegharangjaim. Csingisz­­káni gyönyörűségeket élvezek. S mikor a gyümölcsfák, a szőlők között járok, akkor megtudom, hogy mi a hálá­­datosság ? Egyedül étkezem reggel, délben, este. A konyha más épületben van. — Mikor jó napot akarok csinálni magamnak, akkor: bableves disznókörömet! — Áldom az Istent, hogy nem kell orvosságot ennem! Hogy is híják csak? »Codein!« De jó, hogy az idén nem termett. Nem kívánkozom a városba, nem epeke­­dem a gyógyfürdők után: nem vágyom a tá­volba, nem kell az utazás. Minisztertanács. Ma délután minisz­tertanács volt, amelyen a kabinet valamennyi tagja részt vett. Podmaniczky báró lemondása. Illetékes helyről fel vagyunk hatalmazva annak ki­jelentésére, hogy egy helyi tudósító ama híre, mintha Podmaniczky Frigyes báró, a fővárosi közmunka­tanács alelnöke ez állásáról legközelebb lemondana, teljesen alaptalan. Magától értődőleg egyszerűen lég-Aztán nem jön az a magányosság olyan egyszerre. A nyár elején még vannak félbeszakí­tások. Van fiatal családi sarjadék. Szombat dél­után a vöm, a művész abbahagyja a heti munkáját, mint minden rendes mesterember eljön örülni a kis családja örömeinek: együtt elanekdotázunk, saját termésű borunk mellett, mienk a vasárnap, nem dolgozunk semmit. Szerdán délután kijönnek a klubból a jó paj­tások, kergetjük a pagátot, fölmelegítjük a magyaros vacsoránál a régi jó és rossz idő­ket; — aztán hétköznap itt vannak a szőlő­munkások (mind régi betanított híveim) lehet velük okos dolgokról beszélni. A verandánk eresze alatt alatt egy füle­mülepár rakott fészket, négy kis fiókja csipog már benne: az anya hordja nekik a táplálékot, nem félve tőlünk, kik ott ülünk a fészkével szemben, étkezve, beszélgetve; a hím azalatt a májusfa alján csetteg. Ezek is a házhoz tar­toznak. Korán reggel vagy én kelek elébb, vagy a kis unokám, amelyik előbb kell, megvárja a másikat a reggelizésnél s a tejmaradékot együtt odavis­szük a kis tengeri malaczoknak, a­kik már ugyan oloj­óznak érte. Aztán elmegyünk érett fügét meg szőlőt keresni. Az alatt meg­(A mai rendkívüli közgyűlés.) A törvényhatósági bizottság tagjai ma délután fekete ünnepi öltözetben nagy számmal gyűltek össze az uj város híd­i dísztermében. Alig ütötte el az óra a négyet, Márkus József polgármester helyet foglalt az emelvényen s általános mély csönd állott be. A polgármester elnöki megnyitóul a követ­kezőket mondotta: Tisztelt közgyűlés! A császári és apostoli ki­rályi felsége, legkegyelmesebb urunk és királyunk (i általános hosszas éljenzés, a gyűlés tagjai fel­állnak) ez évi szeptember 25-én Bánffy Dezső báró miniszterelnök úrhoz intézett királyi kéziratával el­rendelni méltóztatott, hogy Budapest székes-főváros­nak erre alkalmas terei, legmagasabb udvartartásá­t önnek a lapok. Azokat végig olvasom. Aztán leülök az íróasztalomhoz. Ezen a kis asztalon írtam én meg, a Magyar Nábobtól elkezdve, a regényeimet. Itt is ketten vagyunk, én meg az íróasztal. Élő lény ez már, a­ki beszél velem. Hanem aztán, a mint a nap-planéta köze­ledik a kánikula felé, kezd fogyni a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokk­kompániának vége. Fiamuram, a művész ta­nulmányútra megy Biharba, asszonyleányom, kis unokám­ balatoni fürdőre költöznek s egy­­ nap a szőlőmunkások is bejelentik, hogy vége a kötözésnek, kezdődik az aratási munka, ők is itthagynak. Akkor aztán beáll az absolut egyedüllét. Egy ajtócsukás nem hallik a háznál. Más hang nem hat fel hozzám, mint a főváros harangjainak zúgása s reggelenkint az a moraj, a­mit a munkára induló ezernyi tár­szekér robogása támaszt a város utczáin, ha­sonló a távoli mennydörgéshez. Ha kinn járok, hallom a fogaskerekű gép zakatolását, czigány­­zenét, katonazenét, de mind nagy távolból, a szobámban nem hallom. Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül. Nem jönnek elém Maupassant morphium­­mámoros víziói, nem üldöz a »huria.«

Next