Magyar Hirlap, 1899. március (9. évfolyam, 60-90. szám)

1899-03-26 / 85. szám

Budapest, 1899. MAGYAR HÍRLAP Szerkesztőség, nyomda és kiadóhivatal: Honvéd-utcza 4. A kereskedelmi akadémiával szemben. Felelős szerkesztő: FENYŐ SÁNDOR. IX. évfolyam, 85. szám. Vasárnap, márczius 26. Egész évre 14, félévre 7, negyed évre 3 írt 50 kr. egy hónapra 1.20 Esrves szám­ára: helyben 4 kr., vidéken 5 kr. Uj választások? Hallani és olvasni lehet, hogy a nyáron uj választás lesz. Suttogják, állít­ják, híresztelik, mint sejtelmet, gyanút, mint bekövetkezést, de ura nincs a hí­resztelésnek, csak gazdátlanul kószál. Mért kellene uj választás, mire való volna ez? Erre válasz nincs — ne­héz is volna, — de arra hivatkoznak, hogy az országgyűlés száguldó gyorsa­sággal dolgozik és gyors munkáját a kormány maga is sebtiben fölhasználja, hogy végezzen vele mielőbb. A húsvéti szünet azért rövid. A költségvetést április hó­napban le kell tárgyalni, törvén­nyé tenni, különben új indemnitásra volna szükség. Aztán előkerül a kúriai bíráskodás és azzal együtt tartozéka, a házszabályok módosítása, mely kettőt a pártközi béke­kötés összetartozónak czikkelyezte pak­tumába. Következnek a gazdasági kiegye­zés összes törvényjavaslatai, melyek már két esztendő óta olyan sürgősek. Mind­erre harmadfél hónapi idő jut. Ez meg is felel a valóságnak, de úgy látszik, hogy egyszersmind melegágya az új választá­sok rügyezésének ebben a havas ta­vaszban. Gyors munkát kíván a kormány a k­épviselőháztól, mert gyorsan kell intéz­kedni. Nem mintha ezt hatalmi érdeke követelné, hanem mert a sürgős javasla­tok elintézésében válik valósággá az a békekötés, mely eddigelé csak a hangu­latban és eljárásban van meg. Ha a bé­két megkötötték, végre is kell hajtani. Ebből a czélból kötötték. A költségvetés törvénybe igtatása sietős. Határideje megszabott, tehát elin­tézendő. A kúriai bíráskodás életbeho­zására Széll Kálmán garanc­iát vállalt, a függetlenségi párt is sürgeti. Bizonyos, hogy a gazdasági kiegyezést tovább is provizórium alatt tartani az ország leg­­vitálisabb érdekeit sértené. Ezek mind a lehető legsürgősebbek az ország politi­kai és gazdasági szempontjából, de még a parlament szempontjából is, melynek végre, ha közös akarattal sikerült az előbbi kormány okozta rombolásokat és romokat eltakarítani, hozzá kell fognia a békés és serény építkezéshez, az épü­leteknek üdvös reformokkal való betető­zéséhez. A parlament rövid szünete és for­szírozott munkássága innen ered. A fon­tos javaslatokat nem lemorzsolni, hanem tisztességesen tárgyalni akarja a kormány. Az akadékoskodók, a suttogók, a politi­kai időjósok éppen ebből következtetik, hogy új választáshoz megyünk majd a nyárra! Ugyan kérdjük, mért, mi okból, mi szükségből ? Hol van, melyik az a politikai kérdés, m­­e­lyel az országra kell appellálni? Mi az, ami a koronára nézve tenné kívánatossá, hogy a mostani par­lamentet feloszlassa? Micsoda többséget akarna még a kormány, ha a mai több­séggel sincs megelégedve? Nem lehet ezekre választ adni, minthogy nincs is föltéve a kérdés. Nem his­szük, hogy új választásokra gondolna a kormány, mert semmi okát, semmi szük­ségét föltalálni nem bírjuk, úgy vesszük észre, hogy a fölkerekedett híresztelés onnan ered — és ez némelyekre kedves is volna — mert fölteszik, hogy a sza­badelvű párt a különböző elemek befoga­dásával talán nem is fog megmaradni egységes pártnak. Előre képzelik, hogy bomlásnak indul, szétválik, a kormány­nak szilárd töV­ in$ , és biztos támaszt nem nyújt. Ezért ke­lene az új választás. Vigasztalódjanak és nyugodjanak meg a híresztelők, és azok, kikre a híresztelés vonatkozik, hogy a szabadelvű pártban most a bomlásnak semmiféle jelei sem mutat­koznak, ha csak annak nem vesszük, hogy Tiszáék tüntetőleg védik a libera­lizmust, amikor nem látni, hogy honnan fenyegetné veszedelem, amint hogy nem is fenyegeti, mert mikor fenyegeti, sőt határo­zott reakczió mutatkozik, ők maguk csinálják a Tisza-lexeket. Ezt a frázisokban nyil­vánuló pozőrködést kivéve, melyet ko­molyan venni, aggasztó tünetnek elismerni nem lehet, semmi, de semmi jel nem mu­tat arra, hogy a szabadelvű párt nem volna olyan egységes, mint volt ideáig is. Ez az egységes helyzet eddig is akárhányszor nyilvánult abban, hogy fontos elvi dön­tésekkor mindig akadtak többen, akik kény­telenek voltak a pártból kilépni. A helyzet éppen a többségre nézve tisztult és ma tisztább világosság veszi­ körül, mint bármikor. A párt megszapo­rodott elemeivel egyetemben határozott és biztos programja alapján áll, a Széll Kálmán programmján, melyet elfogadtak mindazok, akik a pártban benn voltak és mindazok, akik a pártba beléptek. Meglehet, el is képzeljük — jósok nem vagyunk — hogy jöhet idő, mikor nagy elvi kérdések a pártban meghason­­lást támaszthatnak. Egyelőre azonban ennek jeleit nem látjuk. Tehát szükségét a Bolond históriák. A Lipótvárosi Kaszinó estélyén márczius 25-én elmon­dotta: Mark Twain. Hölgyeim és uraim! Az Önök szívességé­nek köszönhetem, hogy idejöhettem és egy óra­hosszat beszélhetek önök előtt. Ígérem, hogy nem lesznek bölcsebbek, mint eddig voltak, mert csupa bolondságot fogok elmondani, de olyan bolondságot, ami személyes tapaszta­lataimból van eneritve. Kezdjük azzal a bolond esettel, amely egy’svájczi utamon esett meg velem 20—30 évvel ezelőtt, amikor még 30—40 évvel fiata­labb voltam. I. Svájcéi kaland. Egy igen kedves úriemberrel utaztam, Harris-nak fogom nevezni, mert nem úgy hív­ják. Pap volt. Én különben is nagyon szeretek papokkal utazni. Egy luzerni, nagy szálló­ban ültünk egy szép napon és azzal mu­lattuk magunkat, hogy találgattuk, az idegenek közül ki milyen nemzet. El is találtuk egy párszor és a sikerünkön fölbuzdulva, most már a vendégek nevét kezdtük találgatni. Képzel­hetik, hogy ez sokkal nehezebb feladat, a­ngo­­rokkal és amerikaiakkal még hagyján, de ho­­gan találjuk ki magyar emberek nevét, akik­ —■ [UNK] [UNK] [UNK] [UNK] [UNK]———l.l­I ■ [UNK] I.I..I 1.1 I­I­I ... l—.. — I.. ... ..1.1 .1. „1, . I .. nél három betűből áll az olyan szó amelyet mi angolul csak tizennégy betűvel tudunk ki­fejezni. Aztán mit érünk vele, ha eltaláljuk a nevét, és nem tudjuk kiejteni! A vendéglő túlsó szögletében három sze­mély ült egy asztalnál. A három között volt egy isteni szépségű lány, aki olyan szép volt, hogy azt szóval ki sem lehet fejezni. — Hány éves lehet ez a bájos teremtés? kérdi Harris. — Tizennyolcz. Felelem én csalhatatlan biztossággal. — Van ez már tizenkilencz is. Mondja Harris. Megjegyzem, hogy Harrisnak az az utá­latos szokása volt, hogy a legkisebb dolgon órákig eldisputált, ha az ember nem adott neki igazat. Javában veszekedtünk hát, mikor végre azt mondom: — Minek veszekedni. Megkérdezem. Ezt persze nem akartam megtenni, de Harris-szal el kellett hitetnem, hogy van hozzá bátorságom. Oda akartam menni a lányhoz, megszólítani, mint régi ismerőst, aztán úgy tenni, mintha csak későn vettem volna észre a tévedést, bocsánatot kérni és Harrishoz visszatérvén, azt mondani neki: a kisasszony tényleg 18 éves. Hát amint odamegyek, a kisasszony elém szökken, megfogja a két kezemet és kitörő örömmel üdvözöl. Tudta, hogy meg fogom is­merni! Óh, mennyire örül, hogy beszélhet ve­lem a régi, szép időkről . . . Elhalt bennem a vér. Micsoda régi, szép időket emleget ez a leány? Ah, igen ... fele­lem bizonytalanul. A lány folytatja a kérdése­ket, emlékszem-e még arra a nagy viharra, Mary-re, akit George mégis feleségül vett később (ne mondja?), de bizony, hiszen az apja volt mindennek az oka (persze, mindig mondtam!) no meg Darley . . . emlékszik még Darleyre ? (Ez valami antipatikus alak lehet, gondo­lom magamban és sietve rámondom:) - Hogyne! Micsoda czudar ficzkó volt! — Mi jut eszébe. Csak éppen hogy be­ment a házba, amikor hideg volt. (Ah, úgy! Itt állatról van szó!) Mindjob­ban bel­ebony­olultam a régi, jó idők emlékeibe. A kisasszony egymásután szedegetett elő em­lékeiből embereket, tárgyakat és jeleneteket, amelyekre a leghomályosabban sem emlé­keztem. Nagy küzdelmembe került, hogy kivág­jam magamat a csávából, egy gyereket hősi el­szántsággal elkereszteltem Francesnak, mivel ez a név fiúra­ leányra egyaránt illik, de a második emlékbeli gyereknél megjártam. Talá­lomra Thomas Henrynek neveztem. A hölgy rám néz, csodálkozik, végre így szól: — Különös, a szülei mindig Elisabethnek szólították! Meg voltam fogva. Az én kegyetlen, isme Mai számunk 20 oldal

Next