Magyar Hirlap, 1928. október (38. évfolyam, 223-248. szám)

1928-10-02 / 223. szám

2 1928 október 2. MRL&g Óbuda lakossága panaszkodik a rossz iskola­­viszonyokra és a szülők különösen azt sé­relmezik, hogy túlzsúfoltság miatt több is­kolában a fiúk és a leányok együtt tanulnak. Szó volt arról is tudvalevőleg, hogy az idén az elemi iskolákba bevezetik a hetedik és a nyolcadik osztályt, minthogy ehhez a kultuszminiszter megadta beleegyezését. A fővárosnak azonban ettől a tervtől egyelőre el kell tekintenie, mert az iskolák túlzsúfoltsága miatt a két legfel­sőbb elemi osztálynak nem tudtak tanter­met adni. Próbaképpen három iskolában hetedik osztályt vezettek be és ezekre az osztályokra is igen sok tanuló jelentkezett. Az iskolák zsúfoltsága a következő években még emelkedni fog, mert a há­ború után megindult házassági lavina most érezteti legjobban hatását az is­kolaköteles gyermekek tekintetében. Az iskolamizériákat növeli az is, hogy a tanszemélyzetet az új költségvetés szerint re­dukálni voltak kénytelenek és sok helyen egy tanító 50—60 növendékkel is foglalko­zik. Ilyen körülmények között vetődött föl az a gondolat, hogy a fővárosi iskola­mizériákon belső kölcsönnel fognak segíteni. Lejtőre került a fővárosi közoktatás ügye , állapították meg a közoktatásügyi bizottság hétfői ülésén A főváros tanügyi bizottsága Purébl Győző tanácsnok elnöklésével hétfőn ülést tartott, amelyen Purébl beszámolt azokról az intéz­kedésekről, amelyek a folyó tanév megnyi­tásával kapcsolatban voltak szükségesek. Elmondotta, hogy a fővárosi iskolákban 50.103 a tanulók száma, tehát három­ezer­rel több, mint tavaly. Bejelentette, hogy kellő helyiség hiányában ötven iskolában váltakozva folyik a tanítás, huszonnégy is­kolában pedig vegyes osztály van. A tanügyi költségvetésben történt törlések miatt hatvan ideiglenes tanítót elbocsátottak és az iskolaépítési programot nem tudták végrehajtani. Pakots József felszólalásában sajnálattal konstatálta, hogy a fővárosnál nem nyilvá­nul meg az a szellem, amely a kultúrát emelné, hanem valóságos kalmárszellem uralkodik a büdsé összeállításánál. Lehetet­len, hogy amikor a tanulók száma emelke­dik, tanerőket bocsátanak el. A legsúlyo­sabb áldozatok árán is kötelessége a fővá­rosnak, hogy kulturális nívóját fentartsa. Amikor fontos tanügyi hiteleket törölnek a költségvetésből, a főváros palotákat vásárol. Hallatlan dolog, hogy még a személyzeti ki­adásokat is redukálták. Kiváncsi arra, hogy mi van a kulisszák mögött, hogy éppen a kulturális költségvetést nyirbálták meg ennyire. Bánóczi László megállapította, hogy a fővárosi közoktatás ügye lejtőre jutott, amiért a tanácsot terheli a felelősség. Hatá­rozott visszafejlődéssel állunk szemben, még­pedig azért, mert a kultúrpolitikára szükséges pénzt luxusvásárlásokra for­dítják. — Bűnös ebben a politikában, — mon­dotta, — nemcsak a tanács, hanem Kozma Jenő és Wolff Károly is pártjával együtt, mert nem lehetett őket lebeszélni arról, hogy palotákat vásároljanak. A kormánnyal kapcsolatos pártokban nincs elég erély, hogy megmentsék a főváros pénzét a fővá­ros céljaira. Kozma Jenő visszautasította Bánóczi vádjait, majd Weiler Ernő kifogásolta, hogy hatvan ideiglenes tanerőt elbocsátot­tak. Vörösváry Miklós, Kirchner Béláné, Körmöczy Zoltán, Kollmann Dezső és Gaál Vilmos felszólalásai után Purébl tanácsnok referktált az elhangzottakra. Védelmébe vette a tanácsot, amely nem bűnös, mert mindig nagy megértést tanúsított, de most pénzügyi akadályok voltak. A költségvetés összeállítása előtt már maga az ügyosztály tíz milliót törölt a tervezetből, összesen 3.814.000 pengő a tanügyi büdsén eszközölt redukció, a személykiadásnál 800.000 pengőt töröltek. A könyvelési tételeket nem számítva, a tényleges törlés hét és félmillió pengő. Többek felszólalása után a bizottság egy­hangúlag elfogadta Pakots József indítvá­nyát, hogy fölkéri a tanácsot arra, legyen figyelemmel a körülményekre, a fennálló szükségletekre és SCHNITZLER ARTÚR T­ERÉZ EGY ASSZONY TÖRTÉNETE71 Teréz magában olvasta: „Igen tisztelt Nagy­bátyám! Miután néhány nap múlva ártatlanul és visszataszító körülmények folytán rámszakadt fogság után a börtönt elhagyom és hazámtól messze, új exisztenciát akarok alapítani, — tekin­tettel közelebbi rokonságunkra, azzal a kéréssel fordulok Méltóságodhoz, volna kedves az utazási költségekhez 200 forinttal, osztrák értékben, hozzájárulni és ezt az összeget holnaptól kezdve készenlétben tartani. Kitűnő tisztelettel vagyok igen tisztelt nagybátyám, az ön —“ Teréz ölébe ejtette a levelet és a vállát vono­­gatta. — Nos, — kiáltotta Károly, •— talán lennél kegyes megmagyarázni. Teréz mozdulatlanul: „Ehhez a levélhez a leg­kisebb közöm sincsen és nem tudom, mit akarsz tőlem.“ „Kitűnő fiad a börtönből zsaroló levelet ír ne­kem, — igenis, zsaroló levelet.“ Kitépte a kezé­ből a levelet és rámutatott: „tekintettel közelebbi rokonságunkra“, — „holnaptól kezdve készen­létben tartani“. — „Ez a gazember tudja, hogy köztisztséget viselek. El fog menni más emberek­hez, koldulni fog tőlük, unokaöcsémnek adja majd ki magát, Faber képviselő unokaöccsének.“ „Ezt a szándékot nem tudom ebből a levélből kiolvasni, különben pedig valóban az unoka­öcséd.“ Teréz visszautasító, gúnyos viselkedése Károlyt valósággal dühöngővé tette. „És még védelmedbe mered ezt az alakot venni? Hát azt hiszed, nem tudom, hogy néhányszor pénzért küldött hozzánk? Mária, amilyen jóindulatú, de hülye, mint mindig, el akarta előttem titkolni. Azt hiszi-­­ tek talán, hogy el lehet előttem valamit titkolni? ! Azt gondolod talán, nem tudtam mindig, hogy úgynevezett foglalkozásod takarója alatt milyen életet folytatsz? Igen, csak ne nézz úgy rám, azokkal a nagy ökörszemeiddel. Azt hiszed, hogy erre beleesem? Engem sohse rántottál be. Te is a szemetén fogsz elpusztulni, épúgy, mint a drágalátos fiad. Magad sem akarod másként. Ha egyszer mégis megmutatták neked a kivezető utat és akadt egy szamár, aki majdnem elvett volna, — nem, inkább tovább élni ezt a szabad életet, a szeretőket úgy váltani, mint az ingeket, igen, ez kényelmesebb és vígabb a számodra. És ezek a lányok itt, — mit csinálsz velük? Leckék? Haha! Bizonyára itt kapják meg a kiképzést a sémita kéjencek ha­ználatára?“ „Ki innen!“ — adotta Teréz. Nem emelte fel a karját, nem n®­­otta ki az ujját, szinte alig lehetett hallani: „Ki i­nien!“ Károly azonban ne­m zavartatta magát. Tovább beszélt, feltartóztathatatlanul, ami éppen az ajkára jött. Igen, ahogy Teréz fiatal korában viselkedett, — mondotta — úgy éli most is vilá­gát, — abban a korban, amikor más nőszemély már mégis lassanként az eszére szokott térni, már csak attól való félelmében is, hogy nevet­ségessé teszi magát. Vagy talán azt képzeli, hogy bármikor is el tudta őt ámítani. Már mint fiatal leány kikezdett a barátjával és kollégájával. Azután azzal a rongyos hadnaggyal való törté­nete következett és hogy kitől van ez a derék fia, akiben most a sorsa teljesült, azt valószínűleg ő maga is alig tudná biztosan megmondani. Hogy később, mint „Frájlám­“, „mint a kicsinyek védelmezője“, mit művelt, — az csak alkalom­szerűen, kósza hírként jutott a fülébe. És most — erről is informálva van — egy öreg, gazdag zsidóval mászkál össze-vissza, akit mindenesetre azzal akar magához láncolni, hogy az úgyneve­zett növendékeit... Ebben a pillanatban belépett Wohlschein. Bár nem lehetett rajta észrevenni, hogy az utolsó sza­vakat hallotta, vagy meg is értette, mégis meg­döbbenve nézett Károlyra és­ azután Terézre. Ká­roly elérkezettnek látta az időt, hogy elvonuljon. „Nem akarok tovább zavarni“, mondotta és Wohlschein felé kurtán, szinte gúnyosan meg­hajolt s el akarta hagyni a szobát. Azonban Te­réz, „egy pillanatra, Karl“ kiáltással visszatar­totta. A legnagyobb nyugalommal bemutatta: „Dr. Karl Faber, a fivérem, Wohlschein úr, a vőlegényem.“ Karl egy kissé elhúzta a száját, „örvendek a szerencsének“ — és megismételte: „annál kevésbé akarok zavarni“. — „Bocsánat — mondotta Wohlschein úr, — szinte az a be­nyomásom, hogy én vagyok az, aki zavartam “ — „A legkevésbé sem“, — mondotta Teréz. — „Persze, hogy nem“ — erősítette meg Karl — kis véleményeltérés csupán, amelyet egy család­ban nem lehet elkerülni. „Tehát ne vedd rossz néven — tette hozzá — és sok szerencsét. Maga­­ mat ajánlom, Wohlschein úr. Alig tette ki a lábát az ajtón, Teréz Wohlstein­­hoz fordult: „Bocsáss meg, de nem tehettem máskép“ — „Mit értesz azalatt, hogy nem tehet­tél máskép?“ — „Úgy értem, nem kötelez téged semmire, hogy vőlegényemnek mutattalak be. Épp úgy, mint eddig, teljesen szabad vagy elha­tározásodban.“ — „Hát így — így érted ezt. De én egyáltalában nem akarok szabad lenni, ahogy te nevezed“ — és brutális gyöngédséggel magá­hoz rántotta. — És most tudni akarom, hogy tulajdonképpen mit akart tőled a fivéred.“ Teréz örült, hogy Wohlschein nem hallott semmit a beszélgetésből és csak annyit mondott el neki, amennyit éppen helyesnek tartott. Ami­kor elbúcsúzott, már elhatározták, hogy az es­küvő pünkösd vasárnapján lesz és hogy Ferenc elutazása Amerikába mindenesetre már előbb megtörténik. 84. Pünkösd még messze volt, szinte teljes három hónappal később. Annak, hogy Wohlschein úr az esküvőt ennyire kitolta, az volt az oka, hogy előbb két üzleti utat kellett lebonyolítania, Len­gyelországba és Tirolba, és az is, hogy a lakás­ban átépítések váltak szükségessé. Azonkívül az ügyvéddel is meg kellett mindenfélét beszélni, mert bizonyos végrendeleti intézkedéseket — „mindannyian halandók vagyunk“ jegyezte meg Wohlschein — még az esküvő előtt el akart in­tézni. Teréznek nem volt ez ellen kifogása, sőt szívesen vette, hogy nem kell túl gyorsan felbon­tania tanítási kötelezettségeit, amelyek annál na­gyobb szórakozást jelentettek, minél kevésbé mentek kötelezettség­számban. Wohlschein tá­vollétének napjait,­­ februárban egy hetet, a másikat márciusban — amelyeken nem kellett váratlan reggeli látogatásaitól félnie, valósággal üdülésnek érezte; ennek dacára, néha szinte vá­gyakozott utána, az utolsó hónapokban vala­mennyire mégis hozzászokott a házasélet e fajtá­jához, ami — ezt nem tagadhatta le maga előtt — minden tekintetben előnyösen hatott rá. És bizo­nyos külső és belső jelekből megérezte: léte, asz­­szonyi léte még messze van attól, hogy a vége felé közeledjék. Kellemes hangulatához az is hozzájárult, hogy sokkal jobban öltözködhetett, mint azelőtt és előre is örült annak, hogy Wohl­­scheinnal együtt, — amint azt megígérte — min­denféle szükséges új holmit vásárolhat be. (Folytatjuk). te**' auÄ>W& MinroMjXii '^paJÉomjáw.'we^t a tanügyi költségvetésből törölt legszük­ségesebb tételekre kerítsen fedezetet és azokat állítsa vissza. A napirend további során a Magyar Atléti­kai Szövetségnek 3000 pengő rendkívüli se­gélyt szavaztak meg. A Horánszky utcai fő­reáliskolai tornaterem építésére 50.000 pen­gőt, iskolai tatarozásokra 110.000 pengőt szavaztak meg. Az összes tornatermekben a régi padlót pormentes parafakőpadlóval cse­rélik ki, amire 40.000 pengőt irányoztak elő. Kisebb ügyek letárgyalása után az ülés este 9 órakor ért véget. Kedd Megvalósítják Szegeden Móra Ferenc ötletét, a kultúr­palota nagyarányú kibővítését Ezzel ünneplik meg Szeged újjászületésének félszázados jubileumát Szegedről jelenti a Magyar Hírlap tudósí­tója. Móra Ferenc az egyik szegedi lap ve­zércikkére rendkívül érdekes és figyelemre­méltó levélben adott ötletet arra vonatko­zólag, hogy az 1879-iki szegedi árvíz év­fordulóját és Szeged újjászületésének fél­százados jubileumát mivel lehetne legmél­tóbban megünnepelni. Szeged városának vezetői, továbbá a tár­sadalmi egyesületek már hosszabb idő óta munkálkodnak azon, hogy 1929-ben, a jubileumi évben milyen ünnepségeket ren­dezzenek Szeged újjászületésének 50 éves évfordulója alkalmából. Mindezideig egy programtervezet sem vált be, míg végül Móra Ferenc nyílt levelében most meg­oldotta az ünnepségek kérdését. Nyílt leve­lének egy passzusában azt mondja: — Lehetne-e méltóbban és országosab­ban megünnepelni Szeged feltámadásának évfordulóját, mint azzal, hogy a fogadalmi templom után felépítjük a feltámadás templomát, a kultúra palotáját, amelynek homlokzatára aranyos betűkkel ezt írjuk: „Ex urbe condita". Móra Ferenc, aki nemcsak kiváló és nép­szerű író, de a szegedi múzeum igazgatója is, nyílt levelében kifejti, hogy a szegedi múzeum épülete milyen siralmasan ros­kadozó állapotban van. Most, amikor az egész világ szeme az újonnan föltárt honfog­lalás korabeli leletek felé fordul, mikor mesz­­sze földről csodájára járnak a leggazdagabb és legértékesebb honfoglaláskorabeli gyűjte­ménynek, amelynek a szegedi múzeumban lenne a helye, nem találnak ott semmit. Külföldi tudósoknak, világhírű régészeknek, akik csupán azért utaznak Magyarországra, hogy megtekintsék az újabb honfoglaláskori leleteket, szégyenkezve kell azt mondani, hogy egyelőre nem lehet megmutatni az ása­tások eredményeit, mert azok hatalmas ládákba csomagolva a szegedi kultúr­palota roskadozó épületének pincéjében porosodnak. Hallatlan érték fekszik itt, amely egy leg­utóbb itt járt londoni és egy athéni pro­fesszor szerint a legszebb és legjelentéke­nyebb honfoglaláskori gyűjteménye az egész világnak. Móra Ferenc elmondotta azt is nyílt le­velében, hogy nemcsak az újabb leleteket nem tudják elhelyezni a szegedi kultúrpalo­tában, hanem Zombory Lajosnak, a nagy­hírű szegedi festőművésznek körülbelül két­száz képe ott hever a pincében. Móra Fe­renc nyílt levele nagy feltűnést keltett Szegeden, a társadalmi egyesületek azonnal Móra Ferenc mellé álltak és elha­tározták, hogy akciót indítanak Móra ter­veinek megvalósítása érdekében. A tervek már el is készültek abban a szellemben, hogy a kultúrpalotát ki­bővítik. A Magyar Hírlap szegedi tudósítója be­szélgetett dr. Somogyi Szilveszter szegedi polgármesterrel, aki a következőket mon­dotta Móra nyílt levelével kapcsolatban: — Az indítványt magunkévá tesszük és reméljük, anyagi nehézségek sem me­rülnek fel, mert a város Klebelsberg Kunó kultuszmi­niszter úrhoz fordul és kéri, hogy az állam, is járuljon hozzá Szeged város feltámadá­sának ilyen gyönyörű megünnepléséhez. Tanuljon idegen nyelveket BERLITZ niyelviskolában

Next