Magyar Hirlap, 1933. január (43. évfolyam, 1-25. szám)

1933-01-01 / 1. szám

I­ I Vasárnap lAAOWlft HÍRLAP1933 január T. 3 Mi lett belőled, Irta: MÓRA FERENC Matyika? Mikor pár esztendeje Marseilleben csavarogtam, az egyik ucca sarkán meg­emeltem a kalapom. — Hát téged mi lett? — csodálkoztak rám az útitársaim. Indokolt volt a kérdés, mert már akkor harmadik hete olyan urak vol­tunk, hogy nem emeltünk kalapot sen­kinek. — Az öreg Dumas atyusnak köszön­tem — magyaráztam ki magam és má­sodszor is megemeltem a kalapom, de most még a fejemet is meghajtottam. — Hát ez kinek szólt? — nevettek a Cimborák. — Ez pedig a franciáknak. Csak ne­kik támadhat ilyen ötletük.­­— Milyen?­­— Hát nem látjátok az ucca jelző táblát? Az ucca a kikötő felé vezetett, a vé­géről látni lehetett az Ír szigetet, ahon­nan Dantes Edmund barátunk csodá­latos karrierje elindult s az ucca a Monte Christo nevét viseli. Hogy Dumas uccatulajdonos-e Marseilleben, azt nem tudom, de hogy a regénye hősét érte ilyen tisztesség, az többet ér mindennél. "Azt hiszem, az elhitetés művészetét még így sehol se becsülték meg a világon. Hiszen nem mondom, az is valami, ha az ember el tudja hitetni az utókorral hogy ő nagy ember volt és ezért meg­­szobrozzák. De hogy valaki a kitalált alak­jait tudja élővé tenni a kortársak szemében, az még ennél is nagyobb do­log. Abban csakugyan van valami a te­remtésből. Azóta hazai példájával is találkoztam­­­ez elhitetés művészetének. Gondolom, Zsigmond Ferenc szép Jókai-életrajzá­­ban. Valaki egyszer Márianosztrán járva mindenáron meg akarta nézni azt a cellát, amelyben az Aranyember Brazo­­vics kisasszonya raboskodott. Hiába magyarázták és bizonyították neki, hogy az csak a Jókai kitalálása volt és ilyen nevű úrhölgy sohase szerencsél­tette a fegyházat Azt mondta, hogy olyant nem lehet kitalálni s inkább hitt­­Jókainak, mint a fegyházi törzsköny­veknek és a maga szemének. Magam is tudnék egyet-mást mesélni róla az én kis szappanbuborékfúvó zu­golyomból, hogy milyen bajba keveri néha az embert, amit kitalál Mikor pár esztendeje egy falusi postáskisasszony­ból regényhősnőt csináltam, fél esztendeig nem volt nyugtom a jó embereimtől, meg a jó asszonyaimtól, hogy ki volt az a szép Angyalka, akibe úgy belebodo­­rodtam, ő volt a regényem egyetlen lég­­bőlkapott alakja. A többieket: a papot, a doktort, a jegyzőt élő emberekről mintáztam s azokat nem kérte tőlem számon senki. Hanem akit kitaláltam afelől még most is vallatnak. Két dunán­túli kislány még nemrégiben is biztosí­tott róla, hogy nagy részvéttel van irán­tam és sohase bocsátja meg a postás­kisasszonynak, amit ellenem vétett. Pedig Isten látja a lelkem, soha egyéb kapcsolatom nem volt postáskisasszo­nyokkal, minthogy azt is megátkozták aki írni tanított. Hogy ha már tanított akkor mért nem tanított meg olvas­hatóan írni. Most azonban nagyobb dologról van szó. Bizonyos Matyikéről, akiről én va­lamikor történetet írtam az Én Újsá­­gom-ba. Lehet annak már vagy huszon­öt esztendeje, ennélfogva most már nem sokat tudok róla. Sőt őszintén szólva tökéletesen elfelejtettem néhány század­magával együtt. Úgy vagyok berendez­kedve, hogy aki a tollapi alól kiszaladt ahhoz nekem tovább semmi közöm, él­jen, ahogy tud, én nem viselem gondját többet. A juharfa is így ereszti szárnyára a gyermekeit, meg a tüskerózsa is a pelyhes bóbitáit és nem tekintget utá­nik hogy mi lesz belőlük. Ez talán nem szép a juharfától és a tüskerózsától és talán éntőlem se szép, aki annyira vi­szem a gondatlanságot, hogy soha nyom­tatásban semmiféle dolgomat el nem olvasom. Azt hiszem, más író is így van vele , ez nagyon bék­a rendelése a tére­r­mészetnek. Mi lenne belőlünk, ha az egész családunkat magunkkal kellene hurcolnunk? Még én is beletébolyodnék, ha Szél­ángyitól Hóblárt hasáig minden alakom körülöttem lebzselne, pedig én nem is vagyok nagycsaládú ember. De tessék Dumasra, meg Jókaira gondolni! Nem is beszélve Dickensről, akit már Taine azzal csúfolt ki, hogy amennyi szerelmest összead, azok benépesíthet­nék az egész földet! Hát így van ez jól, magukra kel hagynunk, akik tőlünk eredtek, boldo­guljanak a világi életben a maguk em­berségéből s éljenek huszonnégy órát, vagy növekedjenek érettségi tétellé, ez már az ő dolguk. Én, ha ráérnék és ők rám hallgatnának, azt a tanácsot adnám nekik, hogy ne tengjen túl az ambíció­juk és ne igyekezzenek úgynevezett örök útitársak lenni. Jobb elmúlni egy mo­solyban a fáradt emberek arcán, vagy egy könnyben az elfásult szíveken, minthogy ötven év múlva egy fiatal fel csüggedten bukjon le egy ír fehér pa­pírra, amelyet egy regény alapeszméjé­vel, vagy egy regényhős jellemzésével kellene befeketíteni. Ez a szóbanforgó Matyika azonban, úgy látszik, kemény és akaratos fiú volt, nyilván nem sok szorult bele az én ter­mészetemből. Születése pillanatában el­tűnt a szemem elől és csak néhány év­vel ezelőtt bukkant fel újra. Az én leg­kitartóbb levelezőim, a szerencsi iskolá­sok, akik húszával, harmincával kül­dik nekem minden esztendőben meleg kis szívük simogatását — ők adták fel nekem legelőször a kérdést, hogy mi lett Matyikából azóta? Nem tudtam felelni, mert nem is igen értettem, miféle Matyikáról kellene szá­mot adnom. De azóta a debreceni gye­rekektől is érkeztek hasonló irányú tu­dakozódások, Kecskemét is meghúzta a kabátom ujját, a békéscsabai kerti is­kola is felvilágosítást kért, a dunántúli g­yermektársadalom is megmozdult, pest­megyei falusi iskolák is elővettek, így kezdett aztán elém derengeni harminc esztendő ködéből Matyika sápadt kis arca, akit Kuckó diák néven is emleget­tek kis barátaim. Az is kiderült a leve­­lekből, hogy valami nagyon derék fiúcska lehet ez a Matyika, aki valahogy becsúszott az elemi iskolás olvasóköny­vekbe, sőt bevette magát azokba a meleg kis szívekbe is, amelyek örök zálogai annak, hogy mégse fog a föld soha ki­hűlni. Amikor ennyire tisztázódott Matyika személyazonossága, szerettem volna élete egyéb ténykörülményeiről is tájéko­zódni. Rászántam magam egy kis házi­­körözésre. De ez csak elvi elhatározás volt, amely gyakorlatilag nem bizonyult keresztülvihetőnek. Hivatalból annyi lel­tárt kell vezetnem, hogy a magam dol­gainak nagyon rendetlen számtartója vagyok s fiókjaim, szekrényeim annyira tele vannak az ősök hagyatékaival, hogy a magam írásai kiszorulnak belőlük és szétzüllenek, mint a puli nélkül legelő bárányok. Az olvasókönyveimnek pedig évek óta színét se láttam, a szegedi is­kolákból pedig nem kérhetem őket köl­csön, mert ott nem használatosak. Ezt nem panaszképpen mondom, mert így találom nagyon helyénvalónak a dolgot, annak van értelme, hogy a kanadai ma­­gyar iskolákban egy szegedi ember irá­nti olvassák a szegedi parasztról. De mi Melme volna ennek Szegeden? Az öreg Bárkányi bácsi jut eszembe, aki negy­­vennyolcas honvéd volt és nekem kol­légám a múzeumban. Már úgy, hogy ő is múzeumőr volt harminc esztendővel ez­előtt, de tényleges. Vasárnap délelőttön­­k­ént ő vigyázott a rendre az üvegszekré­nyekben lakó kitömött madarak, lep­­k­ék és egyéb teremtett állatok közt Akkoriban rendeztem be a természet­­•aizi osztályt és irgalmatlanul kidobtam * két darab kopaszodó kolibrit a cólvák ’nruk, bíbicek és szárcsák közül. Abban hitben, hunrv a szegedi múzeum fel ,­iata szegedi dolgokat mutogatni. S akkor állított be éohovám Bár­kányi őrmester úr a napi jelentéssel. — Tekintetes úrnak alásan jelentem, a nemzet zúgolódik. — Ejnye, ejnye — ijedtem meg —, hát mért zúgolódik a nemzet, Bár­­kányi bácsi. — Azért, mert nem találhatja örö­mét a koribli-madarakban. A szegedi nemzet azt tartja, hogy gólyát láthat ő eleget, mink ne azt mutogassuk neki, hanem koriblit. Hát a megismert igazság ellen nem való tusakodni és ezért találom én ren­­dénvalónak, hogy a kanadai magyar nemzetnek kellenek az én olvasóköny­veim, de a szegedi iskolaszéknek nem. A szegedi nemzetnek kolibri kell, nem gólya. Rám nézve csak azért van jelentő­sége a dolognak, hogy ezért nem tudok biztosat Matyikéről és mivel élete ante­­alitáit nem ismerem, nem tudom meg­mondani azt se, mi lett belőle azután, mikor az iskola padjairól kikerült. De talán jobb is ezt nem feszegetni. Az a Matyika, akinek én adtam életet, mint Kuckó diáknak, kis falusi iskolás­gyerek volt, nyolc-tízéves lehetett. Most olyan harmincötéves volna. Egészen bi­zonyos, hogy már tavaly se tudott volna adót fizetni, a tehenét rég elvitték volna, a tanyájából kilakoltatták volna s ha fel nem kötötte volna magát, most bent tén­­feregne a városban és szedegetne a sze­métládákban. Talán éppen a kultúr­palota előtt. Talán ő volna az a rongyos ember, akinek tegnap odaadtam az égő szivarom s aki, amikor három lépésre el­haladtam, azt mondja a másik rongyos­nak: — Úgy lehet, már ezen a télen le­­kéredzik róla a bunda is. Ő­mán hordta eleget, most már majd én viselem. ... Nem, mégse esik jól az embernek ilyen állapotban látni huszonöt esztendő múltán a tulajdon elfelejtett gyerekét. Kis pajtásaim, szerte az országban, talán egyezzünk ki abban, hogy Mar­tyika nem ért emberkort. Meghalt sze­gény még a háború előtt. Sokkal jobban járt, mintha most azt hinné magáról, hogy ő él. BEBES JESMBEH R.I. Az ország legnagyobb rádiószaküzlete 13-5-76 TePŐZKÖrŰÍ20.13-5-78 « .. \ * • tó­ i-téi* *V. • m szerencse J­EGYÉBEN Standard 113 k­wililWTi «Mamül LORO A boltzár konzul és a főváros afférje 12 kína karfiol miatt Alig negyven napja adták át a forgalom­nak az új fővárosi élelmiszer-nagyvásártele­­pet, de miután e minden előkészület nélküli és helytelen időpontban történt megnyitás következtében nem tudott semmiféle komoly üzleti forgalom a telepen kialakulni, a köz­­élelmezési ügyosztály különféle erőszakos rendszabályokkal igyekezett a kerületi vá­sárcsarnokok és piacok bevásárlását oda­terelni, ahelyett, hogy megfelelő vasúti fu­­vardsmérséklésekkel, kedvezményekkel, jó és olcsó villamosösszeköttetésekkel sietett volna a bajbajutott kereskedők segítségére. Egy régi, 1897-ből kelt vásárcsarnoki sza­bályrendeletnek a mai élettel semmiképpen össze nem eegyeztethető paragrafusai alapján hoz oly intézkedéseket és szab ki bírságokat oly cselekedetekre, amelyek a szabadkeres­­kedelem fogalmának alapjai és harminc­ötéves szabályrendelet alapján írja elő a kerületi csarnokok és piacok bérlőinek, hogy milyen mennyiségeket és kinek árusíthas­sanak. Az 1. számú vámházkörúti kerületi vá­sárcsarnokban helyet kérdő Petrov Martin bolgár kertész például 12 kiló karfiolt adott el 30 filléres egységáron az egyik vevőjének, de az áru zsákbarakásánál valami vita tá­madt, melynek elintézésében a vevő a vásár­­csarnoki felügyelőséghez fordult panaszá­val. A vásárcsarnoki felügyelőség azon a címen, hogy 12 kilogrammot karfiolból nem árusíthat, mert az nagybani tétel, 4 pengő pénzbírságra akarta ítélni, azzal, hogy mind­addig, amíg ezt a bírságot nem fizeti le, to­vább a csarnokban nem árusíthat A ker­tésznek nem volt pénze, de honfitársai ki­fizették volna helyette a bírságot, ha a fel­ügyelőség olyan szövegű nyugtát ad, melyen igazolja, hogy ez a bírság azért rovatott ki, mert 12 kilogrammot a saját termésű kar­fioljából el akart adni. Erre a felügyelőség nem volt hajlandó, ellenben a bolgár ker­tész minden portékáját és mérlegeit lefog­lalva, azokat elszállította. A bolgárok erre a konzulátusukhoz fordultak panasszal és csakis annak közbelépésére adták ki Petrov Martin bolgár kertésznek áruit, aki külön­ben is a konzulátus jogtanácsosa útján most kártérítési pert indított a főváros ellen. Ilyen és hasonló intézkedésekkel állandóan lehetetlenné teszik az amúgy is csekély és kisméretű forgalomnak zavartalan kialaku­lását, mert ha már végre vevő akad, úgy a csarnokból áruval kisiető vevőket a vá­sárcsarnoki altisztek megállítják, kikérdezik, visszaküldik és visszaadatják vele az áru­kat azon a címen, hogy vásárlásuk megha­ladja a szokásos fogyasztói mennyiséget Igen természetes, hogy e helytelen rend­szabályok csak azt eredményezik, hogy a vegzálásoknak hitelt vevő teljesen elmarad a piacokról és a vásárcsarnokokból és in­kább a városi üzleteket keresi föl, mert ott senki sem faggatja és akarja megbüntetni azért, mert a többszöri villamosutazás elke­­rülhetése és talán az olcsóbb vételi lehető­ség kihasználhatása miatt­­ inkább többet vásárol. A dinamikus hangszóróval egybeépített 6+1 lámpás 7060-es Orion rádió egyszerű kezelését, szelektivitá­sát, tökéletes hangvisszaadását mindenki ismeri. Könnyen beszerezhető, mert az eddig használt kó­zSMkét bármely rádiókereskedő megvásárolja. Gyártja: ORION IZZÓLAMPAGYAR.

Next