Magyar Hirlap, 1933. január (43. évfolyam, 1-25. szám)
1933-01-01 / 1. szám
I I Vasárnap lAAOWlft HÍRLAP1933 január T. 3 Mi lett belőled, Irta: MÓRA FERENC Matyika? Mikor pár esztendeje Marseilleben csavarogtam, az egyik ucca sarkán megemeltem a kalapom. — Hát téged mi lett? — csodálkoztak rám az útitársaim. Indokolt volt a kérdés, mert már akkor harmadik hete olyan urak voltunk, hogy nem emeltünk kalapot senkinek. — Az öreg Dumas atyusnak köszöntem — magyaráztam ki magam és másodszor is megemeltem a kalapom, de most még a fejemet is meghajtottam. — Hát ez kinek szólt? — nevettek a Cimborák. — Ez pedig a franciáknak. Csak nekik támadhat ilyen ötletük.— Milyen?— Hát nem látjátok az ucca jelző táblát? Az ucca a kikötő felé vezetett, a végéről látni lehetett az Ír szigetet, ahonnan Dantes Edmund barátunk csodálatos karrierje elindult s az ucca a Monte Christo nevét viseli. Hogy Dumas uccatulajdonos-e Marseilleben, azt nem tudom, de hogy a regénye hősét érte ilyen tisztesség, az többet ér mindennél. "Azt hiszem, az elhitetés művészetét még így sehol se becsülték meg a világon. Hiszen nem mondom, az is valami, ha az ember el tudja hitetni az utókorral hogy ő nagy ember volt és ezért megszobrozzák. De hogy valaki a kitalált alakjait tudja élővé tenni a kortársak szemében, az még ennél is nagyobb dolog. Abban csakugyan van valami a teremtésből. Azóta hazai példájával is találkoztamez elhitetés művészetének. Gondolom, Zsigmond Ferenc szép Jókai-életrajzában. Valaki egyszer Márianosztrán járva mindenáron meg akarta nézni azt a cellát, amelyben az Aranyember Brazovics kisasszonya raboskodott. Hiába magyarázták és bizonyították neki, hogy az csak a Jókai kitalálása volt és ilyen nevű úrhölgy sohase szerencséltette a fegyházat Azt mondta, hogy olyant nem lehet kitalálni s inkább hittJókainak, mint a fegyházi törzskönyveknek és a maga szemének. Magam is tudnék egyet-mást mesélni róla az én kis szappanbuborékfúvó zugolyomból, hogy milyen bajba keveri néha az embert, amit kitalál Mikor pár esztendeje egy falusi postáskisasszonyból regényhősnőt csináltam, fél esztendeig nem volt nyugtom a jó embereimtől, meg a jó asszonyaimtól, hogy ki volt az a szép Angyalka, akibe úgy belebodorodtam, ő volt a regényem egyetlen légbőlkapott alakja. A többieket: a papot, a doktort, a jegyzőt élő emberekről mintáztam s azokat nem kérte tőlem számon senki. Hanem akit kitaláltam afelől még most is vallatnak. Két dunántúli kislány még nemrégiben is biztosított róla, hogy nagy részvéttel van irántam és sohase bocsátja meg a postáskisasszonynak, amit ellenem vétett. Pedig Isten látja a lelkem, soha egyéb kapcsolatom nem volt postáskisasszonyokkal, minthogy azt is megátkozták aki írni tanított. Hogy ha már tanított akkor mért nem tanított meg olvashatóan írni. Most azonban nagyobb dologról van szó. Bizonyos Matyikéről, akiről én valamikor történetet írtam az Én Újságom-ba. Lehet annak már vagy huszonöt esztendeje, ennélfogva most már nem sokat tudok róla. Sőt őszintén szólva tökéletesen elfelejtettem néhány századmagával együtt. Úgy vagyok berendezkedve, hogy aki a tollapi alól kiszaladt ahhoz nekem tovább semmi közöm, éljen, ahogy tud, én nem viselem gondját többet. A juharfa is így ereszti szárnyára a gyermekeit, meg a tüskerózsa is a pelyhes bóbitáit és nem tekintget utánik hogy mi lesz belőlük. Ez talán nem szép a juharfától és a tüskerózsától és talán éntőlem se szép, aki annyira viszem a gondatlanságot, hogy soha nyomtatásban semmiféle dolgomat el nem olvasom. Azt hiszem, más író is így van vele , ez nagyon béka rendelése a térermészetnek. Mi lenne belőlünk, ha az egész családunkat magunkkal kellene hurcolnunk? Még én is beletébolyodnék, ha Szélángyitól Hóblárt hasáig minden alakom körülöttem lebzselne, pedig én nem is vagyok nagycsaládú ember. De tessék Dumasra, meg Jókaira gondolni! Nem is beszélve Dickensről, akit már Taine azzal csúfolt ki, hogy amennyi szerelmest összead, azok benépesíthetnék az egész földet! Hát így van ez jól, magukra kel hagynunk, akik tőlünk eredtek, boldoguljanak a világi életben a maguk emberségéből s éljenek huszonnégy órát, vagy növekedjenek érettségi tétellé, ez már az ő dolguk. Én, ha ráérnék és ők rám hallgatnának, azt a tanácsot adnám nekik, hogy ne tengjen túl az ambíciójuk és ne igyekezzenek úgynevezett örök útitársak lenni. Jobb elmúlni egy mosolyban a fáradt emberek arcán, vagy egy könnyben az elfásult szíveken, minthogy ötven év múlva egy fiatal fel csüggedten bukjon le egy ír fehér papírra, amelyet egy regény alapeszméjével, vagy egy regényhős jellemzésével kellene befeketíteni. Ez a szóbanforgó Matyika azonban, úgy látszik, kemény és akaratos fiú volt, nyilván nem sok szorult bele az én természetemből. Születése pillanatában eltűnt a szemem elől és csak néhány évvel ezelőtt bukkant fel újra. Az én legkitartóbb levelezőim, a szerencsi iskolások, akik húszával, harmincával küldik nekem minden esztendőben meleg kis szívük simogatását — ők adták fel nekem legelőször a kérdést, hogy mi lett Matyikából azóta? Nem tudtam felelni, mert nem is igen értettem, miféle Matyikáról kellene számot adnom. De azóta a debreceni gyerekektől is érkeztek hasonló irányú tudakozódások, Kecskemét is meghúzta a kabátom ujját, a békéscsabai kerti iskola is felvilágosítást kért, a dunántúli gyermektársadalom is megmozdult, pestmegyei falusi iskolák is elővettek, így kezdett aztán elém derengeni harminc esztendő ködéből Matyika sápadt kis arca, akit Kuckó diák néven is emlegettek kis barátaim. Az is kiderült a levelekből, hogy valami nagyon derék fiúcska lehet ez a Matyika, aki valahogy becsúszott az elemi iskolás olvasókönyvekbe, sőt bevette magát azokba a meleg kis szívekbe is, amelyek örök zálogai annak, hogy mégse fog a föld soha kihűlni. Amikor ennyire tisztázódott Matyika személyazonossága, szerettem volna élete egyéb ténykörülményeiről is tájékozódni. Rászántam magam egy kis házikörözésre. De ez csak elvi elhatározás volt, amely gyakorlatilag nem bizonyult keresztülvihetőnek. Hivatalból annyi leltárt kell vezetnem, hogy a magam dolgainak nagyon rendetlen számtartója vagyok s fiókjaim, szekrényeim annyira tele vannak az ősök hagyatékaival, hogy a magam írásai kiszorulnak belőlük és szétzüllenek, mint a puli nélkül legelő bárányok. Az olvasókönyveimnek pedig évek óta színét se láttam, a szegedi iskolákból pedig nem kérhetem őket kölcsön, mert ott nem használatosak. Ezt nem panaszképpen mondom, mert így találom nagyon helyénvalónak a dolgot, annak van értelme, hogy a kanadai magyar iskolákban egy szegedi ember iránti olvassák a szegedi parasztról. De mi Melme volna ennek Szegeden? Az öreg Bárkányi bácsi jut eszembe, aki negyvennyolcas honvéd volt és nekem kollégám a múzeumban. Már úgy, hogy ő is múzeumőr volt harminc esztendővel ezelőtt, de tényleges. Vasárnap délelőttönként ő vigyázott a rendre az üvegszekrényekben lakó kitömött madarak, lepkék és egyéb teremtett állatok közt Akkoriban rendeztem be a természet•aizi osztályt és irgalmatlanul kidobtam * két darab kopaszodó kolibrit a cólvák ’nruk, bíbicek és szárcsák közül. Abban hitben, hunrv a szegedi múzeum fel ,iata szegedi dolgokat mutogatni. S akkor állított be éohovám Bárkányi őrmester úr a napi jelentéssel. — Tekintetes úrnak alásan jelentem, a nemzet zúgolódik. — Ejnye, ejnye — ijedtem meg —, hát mért zúgolódik a nemzet, Bárkányi bácsi. — Azért, mert nem találhatja örömét a koribli-madarakban. A szegedi nemzet azt tartja, hogy gólyát láthat ő eleget, mink ne azt mutogassuk neki, hanem koriblit. Hát a megismert igazság ellen nem való tusakodni és ezért találom én rendénvalónak, hogy a kanadai magyar nemzetnek kellenek az én olvasókönyveim, de a szegedi iskolaszéknek nem. A szegedi nemzetnek kolibri kell, nem gólya. Rám nézve csak azért van jelentősége a dolognak, hogy ezért nem tudok biztosat Matyikéről és mivel élete antealitáit nem ismerem, nem tudom megmondani azt se, mi lett belőle azután, mikor az iskola padjairól kikerült. De talán jobb is ezt nem feszegetni. Az a Matyika, akinek én adtam életet, mint Kuckó diáknak, kis falusi iskolásgyerek volt, nyolc-tízéves lehetett. Most olyan harmincötéves volna. Egészen bizonyos, hogy már tavaly se tudott volna adót fizetni, a tehenét rég elvitték volna, a tanyájából kilakoltatták volna s ha fel nem kötötte volna magát, most bent ténferegne a városban és szedegetne a szemétládákban. Talán éppen a kultúrpalota előtt. Talán ő volna az a rongyos ember, akinek tegnap odaadtam az égő szivarom s aki, amikor három lépésre elhaladtam, azt mondja a másik rongyosnak: — Úgy lehet, már ezen a télen lekéredzik róla a bunda is. Őmán hordta eleget, most már majd én viselem. ... Nem, mégse esik jól az embernek ilyen állapotban látni huszonöt esztendő múltán a tulajdon elfelejtett gyerekét. Kis pajtásaim, szerte az országban, talán egyezzünk ki abban, hogy Martyika nem ért emberkort. Meghalt szegény még a háború előtt. Sokkal jobban járt, mintha most azt hinné magáról, hogy ő él. BEBES JESMBEH R.I. Az ország legnagyobb rádiószaküzlete 13-5-76 TePŐZKÖrŰÍ20.13-5-78 « .. \ * • tó i-téi* *V. • m szerencse JEGYÉBEN Standard 113 kwililWTi «Mamül LORO A boltzár konzul és a főváros afférje 12 kína karfiol miatt Alig negyven napja adták át a forgalomnak az új fővárosi élelmiszer-nagyvásártelepet, de miután e minden előkészület nélküli és helytelen időpontban történt megnyitás következtében nem tudott semmiféle komoly üzleti forgalom a telepen kialakulni, a közélelmezési ügyosztály különféle erőszakos rendszabályokkal igyekezett a kerületi vásárcsarnokok és piacok bevásárlását odaterelni, ahelyett, hogy megfelelő vasúti fuvardsmérséklésekkel, kedvezményekkel, jó és olcsó villamosösszeköttetésekkel sietett volna a bajbajutott kereskedők segítségére. Egy régi, 1897-ből kelt vásárcsarnoki szabályrendeletnek a mai élettel semmiképpen össze nem eegyeztethető paragrafusai alapján hoz oly intézkedéseket és szab ki bírságokat oly cselekedetekre, amelyek a szabadkereskedelem fogalmának alapjai és harmincötéves szabályrendelet alapján írja elő a kerületi csarnokok és piacok bérlőinek, hogy milyen mennyiségeket és kinek árusíthassanak. Az 1. számú vámházkörúti kerületi vásárcsarnokban helyet kérdő Petrov Martin bolgár kertész például 12 kiló karfiolt adott el 30 filléres egységáron az egyik vevőjének, de az áru zsákbarakásánál valami vita támadt, melynek elintézésében a vevő a vásárcsarnoki felügyelőséghez fordult panaszával. A vásárcsarnoki felügyelőség azon a címen, hogy 12 kilogrammot karfiolból nem árusíthat, mert az nagybani tétel, 4 pengő pénzbírságra akarta ítélni, azzal, hogy mindaddig, amíg ezt a bírságot nem fizeti le, tovább a csarnokban nem árusíthat A kertésznek nem volt pénze, de honfitársai kifizették volna helyette a bírságot, ha a felügyelőség olyan szövegű nyugtát ad, melyen igazolja, hogy ez a bírság azért rovatott ki, mert 12 kilogrammot a saját termésű karfioljából el akart adni. Erre a felügyelőség nem volt hajlandó, ellenben a bolgár kertész minden portékáját és mérlegeit lefoglalva, azokat elszállította. A bolgárok erre a konzulátusukhoz fordultak panasszal és csakis annak közbelépésére adták ki Petrov Martin bolgár kertésznek áruit, aki különben is a konzulátus jogtanácsosa útján most kártérítési pert indított a főváros ellen. Ilyen és hasonló intézkedésekkel állandóan lehetetlenné teszik az amúgy is csekély és kisméretű forgalomnak zavartalan kialakulását, mert ha már végre vevő akad, úgy a csarnokból áruval kisiető vevőket a vásárcsarnoki altisztek megállítják, kikérdezik, visszaküldik és visszaadatják vele az árukat azon a címen, hogy vásárlásuk meghaladja a szokásos fogyasztói mennyiséget Igen természetes, hogy e helytelen rendszabályok csak azt eredményezik, hogy a vegzálásoknak hitelt vevő teljesen elmarad a piacokról és a vásárcsarnokokból és inkább a városi üzleteket keresi föl, mert ott senki sem faggatja és akarja megbüntetni azért, mert a többszöri villamosutazás elkerülhetése és talán az olcsóbb vételi lehetőség kihasználhatása miatt inkább többet vásárol. A dinamikus hangszóróval egybeépített 6+1 lámpás 7060-es Orion rádió egyszerű kezelését, szelektivitását, tökéletes hangvisszaadását mindenki ismeri. Könnyen beszerezhető, mert az eddig használt kózSMkét bármely rádiókereskedő megvásárolja. Gyártja: ORION IZZÓLAMPAGYAR.