Magyar Hirlap, 1933. október (43. évfolyam, 223-248. szám)

1933-10-01 / 223. szám

Most az első kérdés az, vájjon csak imperialista szempontok vezették-e Pá­rizst az új európai határok megvonásá­nál vagy érvényesültek-e ennél elemen­­tárisabb érdekek is? A tárgyilagos vá- my* m } Egy világhíres kalandor 1 A Napkirály bolygói 2­4 FILLÉR 24 FILLÉR ELŐFIZETÉSI ÁRAK: 4M» —^ Szerkesztőség magyarországon« és kiadóhivatal IUT.2W. 14 cm a H tm u penji fii «if M VI., Aradi ucca 10. szám. ROMÁNIÁBAN, «ÜL.­­JMs BMP MM fMM M vBm. Telefon • 21-8-47.23-6-86 és 10-6-06 i kére 150 lei« » évre 409 |QMgS­I «Biti nF Egfljjrjgp «JCCHUVMA», mar í® Ag|.J|W K liányaik mm .9B Utazási és fürdőiroda SpEsH^HiKTOBElu^ASARNAPFslNI!!^ PÁRIZS... Irta: FRIEDMANN ERNŐ Franciaország ellen vagy mellett cso­portosulnak ma az európai államok. Az állásfoglalás Párizs politikájával szem­ben a demarkációs vonal közöttük. Az egyik állam egész nyíltan, a másik pa­­lástoltabb formában vallja be elhelyez­kedését. De valamennyi kénytelen az­­egyik vagy a másik táborhoz csatla­kozni. Párizs táborának zászlója a status quo, a békeszerződésekkel terem­tett helyzet változatlan fenntartása. A­­másik tábor közös jelszava a revízió. Az így támadt ellentét békés áthida­lásától vagy dinamikus kirobbanásától függ Európa egész jövőjének alakulása. Ezért fontos a párizsi álláspont objek­tív tisztázása, tárgyilagos elemzése.­­Franciaország imperialista politikát csi­nál, militarista eszközökkel. Ezt a tényt nem lehet vitatni. De ez a tény még nem a konklúzió. Csak a kiindulási pont, az európai helyzet mérlegelésé­hez. Franciaország most éli történetének harmadik imperialista korszakát. Az első ilyen korszakot a Napkirály neve jelképezi. De XIV. Lajos impériuma csak rövid ideig tartott, aránylag nem is széles keretek között. A második francia impérium kiépítését a nagy for­radalom kezdte meg és Napóleon foly­tatta, óriási dimenziókban. A harmadik impérium megteremtése Clemenceau műve volt. Párizs feltámasztotta Lengyelországot és felállította a kisantant három orszá­gát, olyan határokkal, amelyek megha­ladták az érdekeltek legmerészebb ál­mait is. Párizs nem a méltányosságból indult ki és nem is a „felszabadított“ népek kívánságait vette alapul Európa új térképének megrajzolásánál. Az ellen­súlyok felállítása Németországgal szem­ben volt a domináns szempont. Ezért kellett kisállamok helyett középállamo­kat teremteni és azokat a francia érdek­szférához csatolni. Belgium volt az ötö­dik ország, amely szoros kapcsolatra lépett a francia köztársasággal a háború után és következetesen szekundált a francia törekvéseknek. Ez az öt állam mindenben számíthatott Párizs támoga­tására, viszont Párizs mindenben maga mögött akarta látni szövetségeseit. Az öt állam közül négy egész alakulásánál fogva antirevizionista és ez méginkább a status quo merev fenntartásának vo­nalába állította a francia külpolitikát. lasz nem hangozhatik másként, mint úgy, hogy a harmadik francia impérium nem volt cél. Csak olyan eredmény, amelyhez más okoknál fogva jutott el Párizs, nem imperialista elgondolások alapján. A győzelem után új és nagyon nehéz helyzetbe került Franciaország. Az an­gol szövetségre nem igen számíthatott többé. Az ellentétek Párizs és London között már a békekonferencia kezdetén nyíltan kiütköztek. És az angol közvé­lemény szinte egyöntetűen azt a követ­keztetést vonta le a háborúból, hogy Angliának a jövőben biztosítania kell semlegességét, bármilyen európai kom­plikációval szemben. Az angol katonai szövetségnek még feltételes formájáért is Párizs több alkalommal ajánlott fel reális és komoly engedményeket. De egyik angol kormány sem akart ilyen útra lépni. Hiába bújtatták el a „secu­­rité“ új fogalommeghatározása mögé azt, aminek 1914-ben katonai konvenció volt még a neve. Még súlyosabb csapás volt Francia­­országra nézve a cári birodalom össze­omlása, a szoros szövetség két évtizede után. Franciaországnak 1914-ig az adta meg a biztonsági érzést, hogy feltétle­nül számíthatott az orosz támogatásra, a német birodalommal szemben. A há­ború után a megcsonkított Németország lakossága még mindig másfélszer akkora volt, mint a francia köztársaságé. És Párizs tisztában volt azzal, hogy egy nagyhatalom támogatásában sem bízhat, ha a német népet mozgósítaná a revanzs gondolata. Mivel Európa régi térképe szerint nem lettek volna szövetségesei Francia­­országnak, úgy kellett megcsinálni az új térképet, hogy kialakuljanak olyan szö­vetséges államok, amelyek teljes mér­tékben megbízhatóak a német biroda­lommal szemben. A danzigi korridor megvonása úgy történt, hogy a német nép ne nyugodhassék meg ebben és szü­lessen egy örök német—lengyel ellentét, amely biztosítja a lengyel támogatást Párizs számára. Ugyanilyen mérlegelé­sek érvényesültek a Szudéta-németeknek Csehszlovákiához csatolásánál. Mert enélkül megtörténhetett volna az, hogy néhány évvel a háború után Párizs he­lyett a szomszédos német birodalom felé orientálódik Prága, követve a gaz­dasági érdekek országútját. És ha már biztosítva volt Párizs számára Cseh­szlovákia tartós szövetsége, erős dunai hatalommá kellett tenni az új köztársa­ságot, hogy reális értékké emelkedjék az innen várt segítség. Analóg szempon­tok érvényesültek az egész vonalon és Itt a genezise Európa mai helyzeté­nek. Franciaország valóban nem áll ma­gányosan, de ezt az előnyt kiegyenlíti két hátrány. Egyrészt távolodás a többi győztes nagyhatalom politikai vonalá­tól. Másrészt az a lehetőség, hogy há­ború esetén nem csupán a német biro­dalommal, de az országoknak egy koalí­ciójával állana szemben Párizs. Ez ma­gyarázza meg Franciaország erős fegy­verkezését és szövetségi rendszerének mind szorosabb összezárkózását. Mivel pedig az ilyen területen is reakcióval jár minden akció, ellenlépéshez vezet minden lépés. Párizs talán úgy látta, hogy defenzívát folytat,­­ de a másik oldal offenzív szervezkedésnek fogta fel a párizsi politikát és a maga részéről szintén szélesebbre vonta, szorosabbra fonta a frontot. A feszültségnek tehát folyton fokozódnia kellett. Míg azután a német rendszerváltozás a végsőkig feszí­tette a húrt. Így alakulhatott ki olyan helyzet, hogy mind a két tábor kezdte szőni a szálakat Moszkva felé, mert az erők kö­rülbelül kiegyenlítődtek és ebből követ­kezett, hogy szakítás esetén Moszkva állásfoglalása fogja meghozni a döntést. Az olasz-orosz barátsági szerződést te­hát nyomor követte Franciaország de­monstratív és látszólag sikeres közele­dése a szovjetköztársasághoz. Ezáltal az egész középeurópai és nyugateurópai helyzet új és még komorabb perspektí­vába került. Vajjon kinek az érdeke, hogy Moszkva szava döntsön sorsa fö­lött? Ebből nem származhatnék sok öröme a kistőkések és a nagytőke Fran­ciaországának. De a nemzeti szocialista német birodalomnak és a fasiszta Olasz­országnak sem. Moszkva ugyan erősen hangsúlyozza, hogy csak a béke fenn­­tartásán­ak érdekében lép ki külpolitikai elszigeteltségéből. De ezt a magyaráza­tot nem lehet őszintének tekinteni. Mert Moszkva igazi érdeke a háború. Az orosz határokat nem lépné át el­lenséges hadsereg. És Oroszország azon a fronton, addig a mértékig, olyan erők­kel, azzal a céllal vehetne részt a küz­­delemben, mint ahogy ezt érdekei éppen kívánják. Szövetségeseinek veresége alig érintené. Viszont ez az újabb, sokat jó­solt, mégis elképzelhetetlen háború megadná a kegyelemdöfést az európai kapitalizmusnak, de mindenesetre fet hozná a már amúgy is nagyon legyen-n­gült kapitalista rendszer vérveszteségeik. Ami már magában véve eredmény és nyereség, orosz szempontból. Mivel a szovjetrendszer néha nyíltan vallott, máskor palástolt végcélja szintén a Gleichschaltung. Tehát az a világforra­»­dalom, amely mindenfelé a proletár-­ diktatúrához vezet el, vagy valamilyen­ rokon politikai alakuláshoz. Végül a szovjetköztársaság is impe­rialista. Sőt Japán mellett Oroszország­ban a legerősebb az imperialista hajlan­dóság. Az orosz imperializmus számára nagy lehetőségeket nyitna meg az új európai háború és ezek a lehetőségek egyaránt kellemetlenek Párizsra, Ber­linre, Rómára nézve. Párizs tehát na­gyon sokat kockáztat még akkor is, ha Oroszország nem igazolná az iránta táplált bizalmatlanságot és a „hű szövet­séges“ szerepét töltené be mindvégig, ahelyett, hogy saját útjára kanyarod­nék, egy váratlan, vagy inkább nagyon is előrelátható fordulattal. Harminc év múlva Moszkva fog dikt­­álni, — ez volt 1918-ban Lenin jóslata. A harminc évnek még csak a fele telt le. De már most valóban Moszkva dik­tálna, ha az európai politikában nem következik be egy nagy átcsoportosítás- így épültek ki azok a középállamok, amelyek váratlanul kiszélesedett hatá­raiknál fogva csak Párizsban láthatták területi épségük garanciáját. Ennek a politikai vonalnak kockáza­tait tisztán látta Clemenceau környezete is, de nem tudott más védelmet találni a még nagyobb kockázattal szemben. Az esetleges német háború veszélyével szemben keresett mindenfelé támasz­pontokat Párizs, és ennek az elsőrendű érdeknek alárendelt minden más mér­legelést. Pedig így egy circulus vitiosus alakult ki. Elszigetelődésének ellensú­lyozására teremtette meg a kis szövet­ségesek bolygórendszerét Párizs, de ez­által úgy megmerevítette külpolitikájá­nak tengelyét, hogy elszigetelődése a többi nagyhatalommal szemben szük­­ségszerűleg még fokozódott. Látszólag vigasztalan a helyzet és úgy, tűnik, mintha a hatalmak egyik tábora mögött sem volna nyitva többé az út visszafelé. De már nem egyszer bizo­nyult igaznak a szállóige. Ahol a leg­­nagyobb a baj, ott van legközelebb a se­­gítség. Éppen az új európai háború ka­tasztrófájának közeledése és Oroszor­szág fenyegetően nagy szerepe az új há­ború kimenetelének eldöntésénél érlel­heti meg Párizsban azt a külpolitikai irányváltozást, amely megmentheti a békét és lerakhatja a nyugodt újjáépí­tés alapjait. Végül is vannak olyan koc­kázatok, amelyeket egészséges logika mellett senki nem vállalhat. Már­pedig téves az a felfogás, amely mindig csak az élan és az esprit népét látja a fran­ciákban. A kemény kitartás a háború­ hosszú évei alatt eléggé bebizonyította, hogy a szívósság jellemzőbb tulajdon­sága a franciáknak, mint az élan szal­malángja. És a francia történet egész menete mutatja, hogy az esprit haszná­lata az irodalomban és a társadalmi életben jelentkezik náluk jellegzetesen. A komoly, nagy kérdésekben mindig újból a szürke józanság emberei voltak a francia politikusok. Fegyverük a rideg logika és nem a színes és könnyed öt­letek. A rideg logika szava és törvényei sze­

Next