Magyar Hirlap, 1934. április (44. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
[Vasárnap HWlllllllM IIIIIII—llllllllllll^ 11 11**1—^*** 1934 április 1. 3 MÓRA FERENC HÁTRAHAGYOTT ÍRÁSAI Göröngykeresés Göröngykeresés, mi lehet az? Minek azt keresni, amit előbb-utóbb úgyis mindnyájan megkapunk, az író még előbb, mint más, neki meg se kell halni érte. Azért én mégis öt esztendeje keresem a göröngyöt. Nem magamnak, hanem egy sose látott embernek, aki Ausztráliában van eltemetve, a mildurai temetőben, a Murrumbidgee partján. Szántai Vecsernyés Pálnak hívták, gondolom, ez van a sírkövén is; ezt a nevet nem lehet ausztrálul írni. Szántai Vecsernyés Pálnak nem ez az első földigénylési ügye. Volt már neki egy, vagy harmincöt esztendővel ezelőtt, amikor földosztó volt ez a Pál. Talán van is még, aki emlékszik a nevére, a Vadnai Andor könyvébe is belekerült annak idején, mint „Adalék az alföldi munkáskérdéshez“. Pál maga pedig csendőrkézre került s mikor a törvény eligazította vele a baját, akkor Pál lába alól kiszaladt a magyar haza földje. A haza, amely eddig nem adott neki földet, most már nem adott munkát se. A börtönből szabadult parasztbak a haza megmutatta mégegyszer virágos halmait, kitárta sugaras mezőit és azt mondta neki: — Eredj innen, te izgága Pál, mert nincs neked itt semmi keresnivalód se, se a földemen, se a földemben. Azt mondhatnám, hogy a haza kilökte magából a megtévedt Pált, mint hullócsillagot az ég, de hát ilyen hasonlat mégse járhat egy néhai deszki kubikosnak. Elég az hozzá, hogy Szántai (Vecsernyés Pál nyakába vette a világot, hányódott-vetődött benne, míg elért az ötödik világrészbe, aminek a nevét se hallotta soha; az éppen neki való tartomány volt, olyan kihaló ősnépek vannak benne, mint amilyenhez ő is tartozott; a földet is ingyen adják, csak éppen el kell venni a malleescrubtől, a sósbozóttól, meg a mulga-scrubtől, a szúrós bozóttól, mi az egy alföldi kubikosnak? Az alföldi kubikos megverekedett az ausztráliai sivataggal, nevelt magának pulit kenguruból, megszokta a mérgeskígyókat, meg a queenslandi végrehajtókat, szerzett házat, földet, nyájat, csordát, teljesjogú polgára lett a Common Wealth of Australia-nak, a lányát egy konstáblerhez adta nőül, Mr Jacksonhoz, csak éppen abba nem tudott beletörődni, hogy haragban van hazájával és nincs magyar földje. Halálos ágyán ez volt az utolsó szava: — Szerezzetek egy kis magyar földet a síromba. Ilyen földéhes a magyar paraszt, ezt a végrendeletet tette izgága Pál és ezért küldött nekem egy megcímzett papírzacskókat a konstáblerné, Mr. Jackson neje, született Szántai Vecsernyés Magdolna: — Egy boldog magyar göröngyöt ebbe a borítékba az óhazából, uram, hogy boldog legyen az apám álma. Magyar göröngy csak volna, tán kiviteli tilalom sincs rá, „minta érték nélkül“, de boldog magyar göröngy? Hol vegyem én ezt a drágakövet ebben a fájdalom-országban, ahol sír, jajgat , panaszkodik, átkozódik minden marék föld, akár a koronázódombról veszem, akár a vályogvető putri udvaráról, akár a nagyváros határában markolom fel, akár a falu piacán. Mind azt mondja az nekem: nem én vagyok az, akit keresel, mért nem maradhatsz tőlem? Mehetek én ezzel a levéllel ingatlanirodákhoz, bankigazgatókhoz, politikusokhoz, miniszterekhez, akármilyen vajákosokhoz. „Adjatok nekem egy boldog magyar göröngyöt, hogy egy messzeszakadt szív keserű pora, összeédesedhessen a hazájával, elég hozzá akkora, amekkorában egy télizöld gyökere megkapaszkodhat“, ki adhatja azt meg nekem, ausztráliai halott magyar protektorának ? Ötödik esztendeje rakosgatom előrehátra az íróasztalomon a kis papírtarisznyát s ha útra kelek, ha előadást megyek tartani valahová, egyik országrészről a másikra, vagy ősöket keresek a határban, mindig viszem magammal. Hátha, hátha ... Ó, micsoda Carmen Miserabile lenne abból, ha én ennek a göröngykereső vándorlásnak minden stációját megírnám! De azért Deszkre is kivittem, most a nyár végén, a zacskót, jó az Isten, hátha éppen innen kapja meg Vecsernyés Pál nyugtalan pora az altató boldog göröngyöt, a maga falujából? Bizonyos nevezetű Ugró Mátyás jelentette onnan, hogy hullámot talált a földjében.Tudja ő, mi az illendőség, ha arról beszél. Azért mondja hullámnak a csontvázat, mert ebből láthatom, hogy olyan emberrel van dolgom, akit nem a gólya költött, vagyis hogy nem issza meg az oltott meszet tej helyett, egyszóval olyan ember, aki érzi magát.) Hát nem sok értelme volt az ásatásnak. Az ősök temetőjét már fölszaggatta az eke, mink már csak egy hullámot találtunk, az is kutyahullám volt. Gyönyörű sárga agyagban feküdt, a szobrász, aki kijött velem szájtátónak, az ásatásra, nem győzte markolászni, gyurkálni, szaglászni, tán még meg is kóstolta. — Valóságos mintázó agyag — kínált vele engem is. Ránéztem Ugró Mátyásra. Pirosképű, hasba vállas, javabeli magyar, ejnye, ha szóra tudnám hozni, hátha ő lenne az én emberem? Nem kellett biztatni, adta a szót magától is. — No — kezdte — hát a Lócsild mögént megjátszotta magát. — A Lócsild? — Hát. Ő buktatta meg a kormányt mögént. — Ugyan ne beszéljen. A Lócsild? — Csakis. Után az a bizonyos, aki föl szokta fogadni a kormányt, mióta a király elmúlt? Nekem legalább így mondta a községházán az Ábel, a dobos. Keröszttestvérem, tudja, tán ismeri is. Nem ismerem Ábelt, de nagyon eredeti felfogású közjogász lehet. Nagyon szerettem volna ebből a forrásból hallani a válság kulisszatitkait. — De hát mégis mi lelte azt a Lócsildot? — Úgy lehet, megharagudott. — Miért haragudott volna? a világ legjobb keserűvize! Ha van gyomorbajod s nehéz, emésztését, próbáld meg csak egyszer az Igmándi vizet Figyelem! Az Igmándi keserűviz kis, három és fél decis üvegekben is kapható ! — Úgy rebesgetik, megsértették. Meg vót híva ebédre a kormányhoz, oszt csúfot töttek vele. — Hogyhogy? — Úgy, hogy a kormányminiszterek mind aranytányérral ettek, a Lócsild elé meg csak cintányért raktak. Erre oszt az asztalra ütött és kiadta a nyargalót az egésznek. — Ejnye, ejnye. Aztán mi lesz most az országgal? Mátyás megbillentette a fejét. — Hát mi lenne? Fogad a Lócsild új kormányt. Tudja, csak úgy még az, mint a csőszfogadás. Csak kisebb a gond, több a kommenció. A szobrász kiszólt a gödörből: — Gazdáram, megengedi-e, hogy ebből az agyagból egy kosárral föltegyünk a kocsira? Mátyás keményen legyintett ököllel. — Bárcsak az egész földemet elvinné az úr. Inkább maga, mint a bankok. Szőlőm, lovam, tehenem, disznóm úgyis elvitték már, forduljon el tőlük a csillagos ég a haláluk óráján. A nagyszerű agyagot bevittük a városba, de a papírtarisznyába nem került belőle. ♦ Egy esztendő óta négy rohamát vertem vissza a szobrásznak, aki azt vette a fejébe, hogy megmintáz. Hagyjon nekem békét, nem vagyok én korunk hőse, se versenyló, se diktátor, se bokszbajnok formájában. Igaz, lírai költőkoromban velem is megesett, hogy márványnak álmodtam magam a piac közepére és az volt a talpamba vésve, hogy „Városunk szülötte“. De már rég beláttam, hogy az ilyesminek a mi napjainkban nincs értelme. Az én gyermekkoromban még úgy volt, hogy a márványemberek hasznára voltak a társadalomnak és jóvátették, amit életükben vétettek ellene. Hetipiacos délelőttökön párkányukra rakták a tejesköcsögöket, meg a kalácscipókat, estefelé pedig a lábukhoz dörgölődztek a mezők fáradt vándorai, a legelőről hazatérő malacok. Mikor leszállt az éjszaka és kóbor felhőbárányokat legeltetett a hold, olyankor tántorgó polgártársaknak szolgáltak biztos támaszul vagy szerelmesekre vetettek takaró árnyat romantikusan redőzött köpönyegükkel. Szóval, állandó érintkezésben voltak a gyakorlati élettel és elhitethették magukkal, hogy szükség van rájuk. Mióta azonban rácskerítések veszik körül a kő- és bronzembereket és nincs egyéb dolguk, mint kivárni a százéves jubileumokat, azóta már szobornak se érdemes lenni Magyarországon. Legföljebb, ha szappanból vésik ki vagy cukorból öntik ki az embert s ezt az utóbbit én is vállalnám, de csak úgy, hogy pörköltmandulából legyen a szemem s azt nekem jussom legyen kicsipegetni. Ezek olyan érvek, hogy négyszer sikerült velük tetepernem a szobrászt. Ötödszörre azonban, ahogy a mintázóanyagot vittük, azt kérdezte tőlem, hány éves is volt az elődöm, mikor meghalt. — ötvenhárom. — És annak az elődje? — Az? Nézzen csak. Az is ötvenhárom — döbbentem meg egy kicsit. — No, tetszik látni — mosolygott szelíd részvéttel a szobrász. — Mindössze egy esztendeje van még igazgató úrnak. — Tessék? — Igen. Igen. Itt a múzeumigazga-tók élete ötvenhárom esztendőben van limitálva. Akkor törlik őket a leltárból. — Hát hiszen én értem se lesz nagyobb kár, mint az elődeimért volt — nyugodtam bele a végzetembe. — Azok sokkal rendesebb emberek voltak, mint én, mégse szobrászták meg őket. — Igen, csakhogy azoknak nem volt unokájuk — mondta nyugodtan a szob-frász s már akkor tapogatta is a szemével a fejemet. Nagyon biztos volt a dolgában. Tudta, hogy ha az unokával hozakodik elő, akkor megadom magam. Minden nagyapa beláthatja, hogy nem is tehettem mást. Egy év múlva az unokám már a második elemibe jár. Már mint Ferenc, a nagyobbik. A világ legbátrabb férfia, hiszen még éntőlem sem fél, de akkor majd megriad, ha odavezetik a ravatalomhoz és a papa először az életben nem teszi a fejére a kezét. Megérinti a kezem, hideg lesz. Az első hideg kéz, amivel életében találkozik. Aztán sírva fakad és elmondja a húgának, Metyőnek, aki akkor már kétéves lesz, hogy a papa kiment aludni a temetőbe és oda hiába telefonálnak neki, nem jelentkezik. (Ugyan itthon se szokott.) Aztán telik, múlik az idő, Ferenc olvassa az iskolában a nevemet versek és mesék alatt s a tanító úr majd megsimogatja a fejét, aki ezt írta, az a te nagyapád volt. Ferenc lehajtja a fejét, sírdogál egy kicsit, de hamarosan észreveszi, hogy az előtte ülő fiúnak a gallérján egy kaszáspók mászik és kísérletet tesz annak birtokba vételére és domesztikálására. Otthon ugyan még hallja egy darabig, hogy „szegény a papa“, mikor asztalfiókban, vázák fenyekén, hol egy-egy szivarvéget találnak utánam (rendes ember, még ha jó író is, gondoskodik a hátrahagyottjairól), de a képem egyre jobban elködlik előtte s az arcképeim olyan idegenül néznek rá a falakról, mint a többi öreg bácsik és nénik. Persze, hogy a szobor egész más lesz. A szoborba bele lehet kapaszkodni, ha bántják a kis embert a nagy emberek, a szobornak át lehet ölelni a nyakát, a szoborhoz oda lehet szorítani a forró kis arcot, ha nehéz lesz a dolgozat és a szobor száját meg lehet keresni az eleven piros kis szájjal és a fülébe lehet súgni, ha segítség kell. És én meghallom azt odakint az isten kertjében és hipp-hopp, máris itt I vagyok és szétütök a csontjaimmal a világban, ahol az én unokámat bántják! I — Hát gyerünk azzal a szoborral, I Mester! Hány nap kell neki?