Magyar Hirlap, 1934. április (44. évfolyam, 73-96. szám)

1934-04-01 / 73. szám

[Vasárnap HWlllllllM IIIIIII—lllllllll­lll^ 11 11**1—^*** 1934 április 1. 3 MÓRA FERENC HÁTRAHAGYOTT ÍRÁSAI Göröngykeresés Göröngykeresés, mi lehet az? Minek azt keresni, amit előbb-utóbb úgyis mindnyájan megkapunk, az író még előbb, mint más, neki meg se kell halni érte. Azért én mégis öt esztendeje keresem a göröngyöt. Nem magamnak, hanem egy sose látott embernek, aki Ausztrá­liában van eltemetve, a mildurai teme­tőben, a Murrumbidgee partján. Szántai Vecsernyés Pálnak hívták, gondolom, ez van a sírkövén is; ezt a nevet nem lehet ausztrálul írni. Szántai Vecsernyés Pálnak nem ez az első földigénylési ügye. Volt már neki egy, vagy harmincöt esztendővel ezelőtt, amikor földosztó volt ez a Pál. Talán van is még, aki emlékszik a ne­vére, a Vadnai Andor könyvébe is bele­került annak idején, mint „Adalék az alföldi munkáskérdéshez“. Pál maga pedig csendőrkézre került s mikor a törvény eligazította vele a baját, akkor Pál lába alól kiszaladt a magyar haza földje. A haza, amely eddig nem adott neki földet, most már nem adott mun­kát se. A börtönből szabadult paraszt­­bak a haza megmutatta mégegyszer vi­rágos halmait, kitárta sugaras mezőit és azt mondta neki: — Eredj innen, te izgága Pál, mert nincs neked itt semmi keresnivalód se, se a földemen, se a földemben. Azt mondhatnám, hogy a haza ki­lökte magából a megtévedt Pált, mint hullócsillagot az ég, de hát ilyen hason­lat mégse járhat egy néhai deszki ku­bikosnak. Elég az hozzá, hogy Szántai (Vecsernyés Pál nyakába vette a világot, hányódott-vetődött benne, míg elért az ötödik világrészbe, aminek a nevét se hallotta soha; az éppen neki való tar­tomány volt, olyan kihaló ősnépek van­nak benne, mint amilyenhez ő is tarto­zott; a földet is ingyen adják, csak éppen el kell venni a malleescrubtől, a sósbozóttól, meg a mulga-scrubtől, a szúrós bozóttól, mi az egy alföldi ku­bikosnak? Az alföldi kubikos megvere­kedett az ausztráliai sivataggal, nevelt magának pulit kenguruból, megszokta a mérgeskígyókat, meg a queenslandi végrehajtókat, szerzett házat, földet, nyájat, csordát, teljesjogú polgára lett a Common Wealth of Australia-nak, a lányát egy konstáblerhez adta nőül, Mr Jacksonhoz, csak éppen abba nem tu­dott beletörődni, hogy haragban van hazájával és nincs magyar földje. Ha­lálos ágyán ez volt az utolsó szava: — Szerezzetek egy kis magyar földet a síromba. Ilyen földéhes a magyar paraszt, ezt a végrendeletet tette izgága Pál és ezért küldött nekem egy megcímzett papír­zacskókat a konstáblerné, Mr. Jackson neje, született Szántai Vecsernyés Mag­dolna: — Egy boldog magyar göröngyöt ebbe a borítékba az ó­hazából, uram, hogy boldog legyen az apám álma. Magyar göröngy csak volna, tán ki­viteli tilalom sincs rá, „minta érték nélkül“, de boldog magyar göröngy? Hol vegyem én ezt a drágakövet ebben a fájdalom-országban, ahol sír, jajgat , panaszkodik, átkozódik minden marék­­ föld, akár a koronázódombról veszem, akár a vályogvető putri udvaráról, akár a nagyváros határában markolom fel, akár a falu piacán. Mind azt mondja az nekem: nem én vagyok az, akit keresel, mért nem maradhatsz tőlem? Mehetek én ezzel a levéllel ingatlanirodákhoz, bankigazgatókhoz, politikusokhoz, mi­niszterekhez, akármilyen vajákosokhoz. „Adjatok nekem egy boldog magyar gö­röngyöt, hogy egy messzeszakadt szív keserű pora, összeédesedhessen a hazá­jával, elég hozzá akkora, amekkorában egy télizöld gyökere megkapaszkodhat“, ki adhatja azt meg nekem, ausztráliai halott magyar protektorának ? Ötödik esztendeje rakosgatom előre­­hátra az íróasztalomon a kis papír­tarisznyát s ha útra kelek, ha előadást megyek tartani valahová, egyik ország­részről a másikra, vagy ősöket keresek a határban, mindig viszem magammal. Hátha, hátha ... Ó, micsoda Carmen Miserabile lenne abból, ha én ennek a göröngykereső vándorlásnak minden stációját megírnám! De azért Deszkre is kivittem, most a nyár végén, a zacskót, jó az Isten, hátha éppen innen kapja meg Vecsernyés Pál nyugtalan pora az altató boldog gö­röngyöt, a maga falujából? Bizonyos nevezetű Ugró Mátyás jelen­tette onnan, hogy hullámot talált a földjében.­­Tudja ő, mi az illendőség, ha arról beszél. Azért mondja hullám­nak a csontvázat, mert ebből láthatom, hogy olyan emberrel van dolgom, akit nem a gólya költött, vagyis hogy nem issza meg az oltott meszet tej helyett, egyszóval olyan ember, aki érzi magát.) Hát nem sok értelme volt az ásatás­nak. Az ősök temetőjét már fölszaggatta az eke, mink már csak egy hullámot találtunk, az is kutyahullám volt. Gyö­nyörű sárga agyagban feküdt, a szob­rász, aki kijött velem szájtátónak, az ásatásra, nem győzte markolászni, gyurkálni, szaglászni, tán még meg is kóstolta. — Valóságos mintázó agyag — kínált vele engem is. Ránéztem Ugró Mátyásra. Pirosképű, hasba vállas, javabeli magyar, ejnye, ha szóra tudnám hozni, hátha ő lenne az én emberem? Nem kellett biztatni, adta a szót ma­gától is. — No — kezdte —­ hát a Lócsild mögént megjátszotta magát. — A Lócsild? — Hát. Ő buktatta meg a kormányt mögént. — Ugyan ne beszéljen. A Lócsild? — Csakis. U­tán az a bizonyos, aki föl szokta fogadni a kormányt, mióta a király elmúlt? Nekem legalább így mondta a községházán az Ábel, a do­bos. Keröszttestvérem, tudja, tán is­­meri is. Nem ismerem Ábelt, de nagyon ere­deti felfogású közjogász lehet. Nagyon szerettem volna ebből a forrásból hal­lani a válság kulisszatitkait. — De hát mégis mi lelte azt a Lócsil­­dot? — Úgy lehet, megharagudott. — Miért haragudott volna? a világ legjobb keserűvize! Ha van gyomorbajod s nehéz, emésztését­, próbáld meg csak egyszer az Igmándi vizet Figyelem! Az Igmándi keserű­viz kis, három és fél decis üvegekben is kapható ! — Úgy rebesgetik, megsértették. Meg vót híva ebédre a kormányhoz, oszt csúfot töttek vele. — Hogyhogy? — Úgy, hogy a kormányminiszterek mind aranytányérral ettek, a Lócsild elé meg csak cintányért raktak. Erre oszt az asztalra ütött és kiadta a nyar­­galót az egésznek. — Ejnye, ejnye. Aztán mi lesz most az országgal? Mátyás megbillentette a fejét. — Hát mi lenne? Fogad a Lócsild új kormányt. Tudja, csak úgy még az, mint a csőszfogadás. Csak kisebb a gond, több a kommenció. A szobrász kiszólt a gödörből: — Gazdáram, megengedi-e, hogy eb­ből az agyagból egy kosárral föltegyünk a kocsira? Mátyás keményen legyintett ököllel. — Bárcsak az egész földemet elvinné az úr. Inkább maga, mint a bankok. Szőlőm, lovam, tehenem, disznóm úgyis elvitték már, forduljon el tőlük a csil­lagos ég a haláluk óráján. A nagyszerű agyagot bevittük a vá­rosba, de a papírtarisznyába nem került belőle. ♦ Egy esztendő óta négy rohamát ver­tem vissza a szobrásznak, aki azt vette a fejébe, hogy megmintáz. Hagyjon nekem békét, nem vagyok én korunk hőse, se versenyló, se diktátor, se boksz­bajnok formájában. Igaz, lírai költő­koromban velem is megesett, hogy márványnak álmodtam magam a piac közepére és az volt a talpamba vésve, hogy „Városunk szülötte“. De már rég beláttam, hogy az ilyesminek a mi nap­jainkban nincs értelme. Az én gyermek­koromban még úgy volt, hogy a már­ványemberek hasznára voltak a társa­dalomnak és jóvátették, amit életükben vétettek ellene. Hetipiacos délelőttökön párkányukra rakták a tejesköcsögöket, meg a kalácscipókat, estefelé pedig a lábukhoz dörgölődztek a mezők fáradt vándorai, a legelőről hazatérő malacok. Mikor leszállt az éjszaka és kóbor felhő­bárányokat legeltetett a hold, olyankor tántorgó polgártársaknak szolgáltak biz­tos támaszul vagy szerelmesekre vetet­tek takaró árnyat romantikusan redő­zött köpönyegükkel. Szóval, állandó érintkezésben voltak a gyakorlati élettel és elhitethették magukkal, hogy szük­ség van rájuk. Mióta azonban rács­kerítések veszik körül a kő- és bronz­embereket és nincs egyéb dolguk, mint kivárni a százéves jubileumokat, azóta már szobornak se érdemes lenni Ma­gyarországon. Legföljebb, ha szappan­ból vésik ki vagy cukorból öntik ki az embert s ezt az utóbbit én is vállalnám, de csak úgy, hogy pörköltmandulából legyen a szemem s azt nekem jussom legyen kicsipegetni. Ezek olyan érvek, hogy négyszer si­került velük tetepernem a szobrászt.­­ Ötödszörre azonban, ahogy a mintázó­anyagot vittük, azt kérdezte tőlem, hány éves is volt az elődöm, mikor meghalt. — ötvenhárom. — És annak az elődje? — Az? Nézzen csak. Az is ötven­három — döbbentem meg egy kicsit. — No, tetszik látni — mosolygott szelíd részvéttel a szobrász. — Mind­össze egy esztendeje van még igazgató úrnak. — Tessék? — Igen. Igen. Itt a múzeumigazga-­­tók élete ötvenhárom esztendőben van limitálva. Akkor törlik őket a leltárból. — Hát hiszen én értem se lesz na­­­gyobb kár, mint az elődeimért volt — nyugodtam bele a végzetembe. — Azok sokkal rendesebb emberek voltak, mint én, mégse szobrászták meg őket. — Igen, csakhogy azoknak nem volt unokájuk — mondta nyugodtan a szob-f­rász s már akkor tapogatta is a szemé­vel a fejemet. Nagyon biztos volt a dolgában. Tudta, hogy ha az unokával hozakodik elő, akkor megadom magam. Minden nagyapa beláthatja, hogy nem is tehettem mást. Egy év múlva az unokám már a második elemibe jár. Már mint Ferenc, a nagyobbik. A világ legbátrabb férfia, hiszen még éntőlem sem fél, de akkor majd megriad, ha odavezetik a ravatalomhoz és a papa először az életben nem teszi a fejére a kezét. Megérinti a kezem, hideg lesz. Az első hideg kéz, amivel életében ta­­lálkozik. Aztán sírva fakad és elmondja a húgának, Metyőnek, aki akkor már kétéves lesz, hogy a papa kiment aludni a temetőbe és oda hiába telefonálnak neki, nem jelentkezik. (Ugyan itthon se szokott.) Aztán telik, múlik az idő, Ferenc olvassa az iskolában a nevemet versek és mesék alatt s a tanító úr majd megsimogatja a fejét, aki ezt írta, az a te nagyapád volt. Ferenc lehajtja a fejét, sírdogál egy kicsit, de hama­rosan észreveszi, hogy az előtte ülő fiúnak a gallérján egy kaszáspók mászik és kísérletet tesz annak birtokba véte­lére és domesztikálására. Otthon ugyan még hallja egy darabig, hogy „szegény a papa“, mikor asztalfiókban, vázák fen­yekén, hol egy-egy szivarvéget találnak utánam (rendes ember, még ha jó író is, gondoskodik a hátrahagyottjairól), de a képem egyre jobban elködlik előtte s az arcképeim olyan idegenül néznek rá a falakról, mint a többi öreg bácsik és nénik. Persze, hogy a szobor egész más lesz. A szoborba bele lehet kapaszkodni, ha bántják a kis embert a nagy emberek, a szobornak át lehet ölelni a nyakát, a szoborhoz oda lehet szorítani a forró kis arcot, ha nehéz lesz a dolgozat és a szobor száját meg lehet keresni az eleven piros kis szájjal és a fülébe lehet súgni, ha segítség kell. És én meghallom azt odakint az isten kertjében és hipp-hopp, máris itt I vagyok és szétütök a csontjaimmal a­­ világban, ahol az én unokámat bántják! I — Hát gyerünk azzal a szoborral, I Mester! Hány nap kell neki?

Next