Magyar Hírlap, 1980. június (13. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

KÜLFÖLDI LAPOKBÓL IlPfiBAfl A moszkvai Pravda azt a megálla­podást kommentálja, amelynek értel­mében amerikai hadi felszerelést szál­lítanak Kínának. Az SZKP központi lapja meg­állapítja: az Egyesült Államok saját — egyre inkább újjáéledő — világcsendőri szerepének ak­­­­tív részesévé kívánja tenni a Kí­nai Népköztársaságot. Washingtonban azt bizonygat­ják, hogy Ken­g Piaónak, a kínai államtanács alelnökének látoga­tásakor kötött egyezmény „nem irányul valamely harmadik or­szág ellen”. Valójában ez az együttműködés jelentős mérték­ben hozzájárul Kína militarizá­­lásához, és egyúttal szélesre tárja a kaput azok előtt az amerikai nagyvállalatok előtt, amelyek ha­difelszerelést gyártó üzemeket akarnak létesíteni Kínában — mutat rá a Pravda. jrS­chiraco /rorV SunTimes A miami néger gettóban végre­hajtott atrocitások illusztrációja: — Ugyan kérem, hol itt a rend­őri erőszak? hrrrr«Nuvam Xcralb^afe^tribuuic . e.MWfc.8 wttk Th« Na« Varit float and Tb. WaaMmh­aa Patt Sz,adut Hi­fik Egyiptom és Izrael kapcsolatairól, valamint a Közel- Kelet ügyében várható nyugat-euró­pai kezdeményezésről nyilatkozott. A­­ Páriákban megjelenő ameri­kai lapnak adott­ interjújában Szadat emlékeztetett arra, hogy országa jelentős engedményeket tett Izraelnek a két ország kap­csolatainak normalizálásakor. Hangoztatta, hogy Egyiptom eltö­kélt szándéka az­ egyiptomi­-iz­raeli békszerződéshez csatolt palesztin önkormányzati keret­megállapodás végrehajtása is. Ez­zel kapcsolatban elismerte, hogy Izrael álláspontja Jeruzsálem és az arab területeken létesített zsi­dó települések ügyében kedvezőt­len helyzetet teremtett a három­oldalú tárgyalások folytatásához. Szadat elnök szerint Egyiptom csak olyan új megközelítést fo­gad pozitívan az­ Egyesült Álla­mok nyugat-európai partnereitől, amely a „közel-keleti átfogó ren­dezés sarkkövének” tekinti a Camp David-i megállapodásokat és az­ egyiptomi—izraeli béke­szerződést, tekintetbe veszi a tér­ségre vonatkozó, megállapodáso­kat, szerződéseket, valamint­ a je­lenlegi helyzetet. Párizs Afrika-politikája Jaguár és segély TÖBB AFRIKAI TANÁCSKO­ZÁS zajlott le az elmúlt hat hét­ben. Két közös vonásuk volt: mindegyiken gazdasági kérdé­sekről esett szó,­s egyikre sem­engedték be az új libériai rendszer képviselőit. A második momentum talán elhanyagolható lenne, külö­nösen azért, mert a belépési tila­lom leginkább csak a megnyitókra vonatkozott, mégis érdemes meg­említeni, hogy az Afrikai Egység­szervezet, amelyre végső fokon va­lamennyi tanácskozás valamilyen formában hivatkozott, nem isme­ri a nem alkotmányos úton hata­lomra került kormányok el nem ismerésének gyakorlatát. A másik említésre méltó mozzanat az, hogy az elmúlt héten az új libériai kül­ügyminiszter az etiópiai főváros­ban tett látogatása alkalmával ki­jelentette: a Libériában nemrég lezajlott események nem tekinthe­tők pusztán a katonai hatalomát­vétel következtében lezajlott kor­mányváltozásnak, hanem a ki­zsákmányoló osztályok ellen, a demokratikus társadalomért, és a tömegeknek a társadalmi-politikai életben való részvételéért vívott népi felkelést kell látni bennük. Ha ez így igaz, amiről csak a későbbiekben győződhetünk meg, akkor a libériai fordulat annak a dilemmának az­ egyik megoldási módozataként fogható fel, amely a harmadik évtizedébe lépő afrikai függetlenség legégetőbb kérdését feszegeti. Ez pedig, különböző okoknál fogva, a néptömegek vi­szonylag növekvő nyomora, amit az okok tüzetesebb elemzése nél­kül — amire egyébként itt mi sem vállalkozhatunk — általában és jelszószerűen­­ „a gazdasági problémák megoldásával” vélnek orvosolhatónak. A dilemma pedig tulajdonkép­pen az, hogy 1. ez a tőkés világ­gazdaság vérkeringésébe való Szo­rosabb bekapcsolódás, a vele va­ló összefonódás­­révén valósuljon-e meg, vagy 2. azon az úton,­ame­lyet a rövidség kedvéért a máso­dik, a gazdasági függetlenség ki­vívásának szoktunk nevezni. Ez az állami, a „zászló-függetlensé­get” kiegészítve vezetne el ahhoz, a tényleges politikai függetlenség­hez, amely egyúttal a társadalmi problémákat is feloldva alkalmas­sá válnék arra, hogy megszüntes­se az­ említett,a viszonylag növek­vő nyomor ugyan gazdasági erede­­tű, de egyes részleteiben nem gaz­dasági jellegű összetevőit is. En­nek ígéretét tartalmazza a libériai külügyminiszter Addisz Abeba­ i nyilatkozata. A másik, illetve felsorolásunk­ban az első megoldás szorgalma­zása felé mutat a május első har­madában egyidőben megtartott két népesebb konferencia: a’ He­tedik francia—afrikai, értekezlet Nizzában és az EKR ACP tanács­kozás Nairobiban. Ez utóbbi az Európai Közösség kilenc, valamint Afrika, a Karib-tenger és a Csen­des-óceán térsége összesen öt­ ál­lamának képviselőit ültette egy, alighanem hatalmas asztalhoz. El­ső a másodiknak kicsinyített, Af­rikára kivetített mása volt: részt vett rajta egy közös piaci ország, Franciaország és 23 afrikai ACP- ország (valamint Marokkó és Tu­nézia). A NIZZAI ÉRTEKEZLET töb­bi résztvevőjét sem érdektelen ta­lán felsorolni, méghozzá egy —­ mondjuk — harmincéves térkép jelölései alapján: volt: francia gyar­matok — Közép-Afrika, a Comore­­szigetek, Dzsibuti, Gabon, Egyen­lítői Guinea, Mali, Niger, Szene­gál, Csád, Elefántcsontpart, Felső- Volta, Mauritánia, Benin (az egy­kori Dahomey). Kongó; volt angol gyarmatok és mandátumos terüle­tek: Burundi, Mauritius-szigetek, Rwanda, Sierra Leone, volt por­tugál gyarmatok, Bissau-Guinea, a Zöldfoki szigetek, Sao Tomé és Principe, végül Szomália, a volt olasz és Zaire, a volt belga gyar­mat. Mint látható, messze va­gyunk a néhai Pompidou elnök által kezdeményezett és mondhat­ni klasszikus neokolonialista cél­kitűzéstől, a volt francia gyarmat­­birodalomnak független államok laza szövetségeként való újjáélesz­tésétől. Az újgyarmatosítás új kor­szakával kell szembenéznünk. Hi­szen a résztvevőknek több mint egyharmada soha semmilyen for­mában sem kötődött a francia im­­périumhoz. Ráadásul számos volt francia hódoltsági terület kezdettől fogva hallani sem akart —d­e ma sem akar — erről az értekezleti szer­vezetről. Ugyanakkor szembeötlő, hogy Gabon kivételével vala­mennyi­­résztvevő ország, roppant szegény- Az ilyenkor­­­mérv­adónak tekintett egy főre jutó nemzeti jö­vedelem alig egy-kettőjüknél ha­ladja meg az évi hatszáz dollárt, a többségnél az 500 alatti sávban van. A kétezren fölüli irreális ga­­boni átlagot is csak a hirtelen fel­futtatott olajtermelés és az ugyan­olyan véges uránkészletek felszín­re hozatala produkálja, ami vi­szont csak névleg számít az or­szág saját gazdagságának, értéke, haszna valójában a külföldi, első­sorban francia monopóliumok zse­bébe vándorol. Ilyen körülmények között — am­elyeket csak hangsúlyosabbá tesznek a Világpiaci árarányok torzulásai, az Olaj, az élelmiszerek, a stratégiai nyersanyagok és a modern ipargazdálkodásban ma már nélkülözhetetlen fejlett tech­­­­nológiák aránytalan­­drágulása, az egyéb nyersanyagok és közepes színvonalú késztermékek viszony­lagos elolcsóbbodásának rovásá­ra, vagy abban tükröződve — te­hát érthetővé válik, hogy az ezen országok részvételével megtartott értekezleten előtérben kellett áll­niuk a gazdasági kérdéseknek. A francia jelenlét pedig azt determi­nálta, hogy e kérdésekre Nyugat- Európának is megfelelő válasz­vázlatokat dolgozzanak ki, néhány évvel ezelőtt — amikor az amerikai külpolitikát Kissinger neve fémjelezte és Cis­­card d’Estaing francia államelnök feltűnő atlanti hajlamokat árult el — úgy tűnt föl, hogy Párizs NATO-munkamegosztás keretében cselekszik (term­észetesek­ saját ér­dekeivel­­ párhuzam­osan­ ■ azáltal, hogy bizonyos paternalisztikus szervező szerepet vállal egy­kor volt afrikai gyarmata­inál, és a hozzájuk csatlakozó országoknál. Indokolta ezt akko­riban— két évvel ezelőttig — a francia ihletésű afrikai haderő öt­lete, amely az AESZ hasonló elne­vezésű tervezett intézményével szöges ellentétben a meghatározott, és egyébként ma is létező francia intervenciós keretet kívánta vol­na feltölteni afrikai ágyútöltelék­kel hogy — rendeltetése szerint — megvédje vagy hatalomra segítse a tőkés normáknak megfelelő kor­mányokat. Ez a terv részben meg­bukott, részben helyettesítőtlön. Megbuktatta az AESZ ellenál­lása, amelynek fő jelszava — „Af­rika az afrikaiaké” — azóta több visszaélés forrása lett. Helyettesí­tette pedig maga Franciaország, amely repülőgép-típusáról elne­vezett Jaguár-politikájával, mint­egy hazai erőforrásaiból oldotta meg a nagyobb arányú munka­­nélküliségek idején nem is olyan nyomasztó létszámgondokat. A megoldás egyik velejárója a kétol­dalú védelmi"■" szerződések for­­­­máját öltötte, amelyek keretében Franciaország — a tőkés világ második fegyverszállítója — egy­felől maga küld instruktorokat a vevő országokba (aki látta az Ál­lamérdek című filmet, tudhatja: akár egyszerre is a szembenálló felekhez), másrészt hazai kiképző táboraiban fogad megfelelő számú tanoncot. A Le Monde tavaly de­cemberi adatai szerint 1500 fran­cia katonai szaktanácsadó műkö­dik Afrika-szerte és 2806 afrikai ösztöndíjas tanul francia katona­iskolában. Ezenkívül mintegy 8000 főre tehető a személyzet az afrikai területeken létesített fran­cia katonai támaszpontokon, ame­lyek „hátországát” a korlátlan lé­gi és haditengerészeti támogatás­sal rendelkező 9. tengerészgyalo­gos hadosztály (Bretagne-i szék­hellyel) és a csádi, zaire-i össze­csapások révén hírhedtté vált, korzikai székhelyű 11. ejtőernyős hadosztály alkotja. A katonai személyzettől függet­lenül manapság több a francia hi­vatalos, állami alkalmazott Afri­kában, mint a gyarmatosítás vi­rágkorában volt. Számula csak az úgynevezett frankofon, vagyis franciaajkú Afrikában meghalad­ja a 150 ezret. Talán ez a szám, és az afrikai haderő végső soron francia (atlanti? — ma nem le­hetne teljes bizonyossággal meg­mondani) megoldása tette lehető­vé, hogy a nizzai értekezletet szin­te kizárólag a részt vevő afrikai országok gazdasági problémáinak szenteljék. VÉGKÖVETKEZTETÉSEI kí­sértetiesen egybecsengenek a nai­robi tanácskozáson kifejezett igé­nyekkel. És mivel a prímet mind­két helyen az Európai Közösség képviselői vitték, nehéz megszaba­dulni a­ feltevéstől, hogy ők is su­gallták. Ez pedig a tőkés pályán való maradás, feltéve,­hogy a se­gélyek megnövekednek és a szó­vivői igény mérséklődik. Szal­ay Handa (^) 3Vk 2 ?30.JÚNIUS 1.VASARNAP NEMZETKÖZI POLITIKA MfJGYQR HÍRL1­P heti világ­híradó . • H­ETI VILÁG­H­Í­R­A­DÓ • heti világhíradó 1, BAJKONUR: Hétfőn este szovjet—magyar páros, rajtolt a Szojuz 361 űrhajóval a Szovjet­unióból. Valerij Kubaszov pa­rancsnok és­­ Farkas Bertalan ku­tató űrhajós a hét közepe óta a Szaljut 6. űrállomáson együttes munkát végez Leonyid Popovv­al és Valerij Rjuminnal. 2. MOSZK­VA: Ali Nasszer Mohammed Hasszani dél-jemeni állam- és kormányfő Moszkvában Leonyid Brezsnyegvid folytatott megbes­zé-.­léseket. 3. BONN: A héten illást tartott a gazdasági, a műszaki és tudományos együttműködéssel foglalkozó szovjet—nyug­at né­met vegyes bizottság. A tanácskozáson Nyikolaj Tyihonov első miniszter­elnök-helyettes­ vezette a szovjet delegációt. 4. TOKIÓ:­ Japán—kí­nai­­ csúcstalálkozót, tartottak.­ Hua­ Kuo-feng pártelnök és kormányfő, a tanácskozást arra használta föl, hogy­­szovjetellenes összefogásra buzdítsa Japánt. 5. IVASHING­TON: Katonai küldöttség élért az USA-ban tárgyalt Keng Piao,­kí­nai­ miniszterelnök-helyettes. 6.­­SZÖUL : Miután a dél-koreai had­sereg a felkelőktől, visszafoglalta Kvang Zsü várától, az ország irtás pontjain robbantak ki tüntetések. 1. TEHERÁN: Megkezdte üléssza­kát az iráni parlament. A héten elutazott Teheránból a Szocialista Internacionálé túszügyben közve­títő küldöttsége. Szovjet-dél-jemeni tárgyalások A héten tartott szovjet-dél-je­meni legmagasabb szintű tárgya­lások kiemelésre kívánkoznak a két ország immár hagyományosnak számító érintkezéseinek sorából. Ali Nasszer Mohammed Hasszani dél-jemeni állam- és kormány­fő, a Jemeni Szocialista Párt KB fő­titkára ugyan nem először járt Moszkvában — legutóbb minisz­terelnökként vett részt a tavaly októberi m­egbeszéléseken­ —, or­­szága legfőbb vezetőjeként azon­ban most tett látogatást első íz­ben a szovjet fővárosban. Ali Nasszer Mohathmed Hasszani áp­rilis végén vette át a párt- és ál­lami vezetést elődjétől, az egész­ségi okokból lemondott Abdul Fattah Iszmailtól, s mint ilyen esetekben általában, ekkor is azonnal megjelentek a politikai irányvonal változására vonatkozó találgatások a nyugati sajtóban. A kommentátorok zöme tudni vélte, amire vágyott, hogy az új dél-je­meni vezetés esetleg lazít majd a Szovjetunióhoz fűződő barátság kötelékein. A héten lezajlott csúcsszintű megbeszélések csattan­ós választ adtak ezekre a feltevésekre. A dél-jemeni vendég a tárgyalások során több ízben is hangsúlyozta, hogy a két ország barátsága és együttm­űködése szilárd alapokon nyugszik és töretlenül fejlődik tovább. Ennek jele a többi között, hogy a fjulstani látogatás idején több gazdasági jellegű államközi megállapodást írtak alá. A tárgya­lások végeztével nyilvánosságra hozott közös közlemény más nyu­gati találgatásokra is megfelelt. A dokumentum aláírói ugyanis meg­erősítették, hogy különleges jelen­tőséget tulajdonítanak „a Közel- Keleten megjelent kapituláns irányvonal elleni harcnak". A kö­zös közlemény másik­ okkal hangsúlyos mondata szerint pedig a „Szovjetunió elégedetten nyilat­kozik” a..két Jemen kapcsolatainak békés fejlődéséről. J­umán Erő­zakh­ullám­­­ Dél-Koreában A dél-koreai Kvangzsuban a hadsereg kedden erőszakkal vetett véget a kormányellenes felkelés­nek. A tegnap nyilvánoságra ho­zott hivatalos verzió szerint a kvangzsui összecsapásoknak 170 halálos áldozatuk volt, a sebesül­tek száma 380. Dél-koreai ellenzé­ki források sokkal több áldozatról számoltak be. A szöuli kormány azonban­ nem lehet nyugodt. Az elégedetlenség fokozódó hullámá­val kell szembenéznie. Kvangzsol után a 200 ezer lakosú Mok­po kikötővárosból a le­tartóztatott ellenzéki vezető, Kim De Dzsung szülőhe­­lyéről jelentettek a hírügynöksé­gek újabb tiltakozó megmozdulá­sokat. A helyzetet a Newsweek amerikai hírmagazin legújabb száma joggal összegezte így: „A tábornokok könyörtelenül teljes hatalomra törnek, ám teljes ká­osszal kell szembenézniük.” Az Egyesült Államok, a dél-ko­reai rezsim legfőbb szövetségese okkal aggódik. A washingtoni külügyminisztérium szóvivője hangsúlyozta, hogy kérték a szöuli kormányt, fokozza erőfeszítéseit egy széles népi támogatásra épülő polgári kabinet, megalakítása ér­dekében. A dél-koreai tábornokok azonban ezúttal mintha nem hall­gatnának Washingtonra. A leg­frissebb hírek arról számoltak be, hogy „nemzetbiztonsági intézkedé­sek különleges bizottsága” néven Szöulban új­ testületet hoztak létre. Ennek vezetője formálisan Csei Kju Ha államfő, megfigyelők sze­rint azonban ebben a j­un­tűszerű szervezetben is a titkosszolgálat igazgatója, Csen Tu Hvan altábor­nagy az­ igazi „erős ember”, E. G.

Next