Magyar Horgász, 1961 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1961. január / 1. szám
December első napjaiban összetalálkoztam Imrével. Miről is beszélhettünk, mint a horgászatról. Közel lévén az év vége, röviden értékeltük az 1960-as év eredményeit. Egyöntetűen jutottunk arra a megállapításra, hogy ez az év sokkal jobban kedvezett a halaknak, mint nekünk. Még az ásványrárói vizek is cserbenhagytak 1960-ban. Kéthetes szabadságunk alatt sikerült kifognunk a szokásos gazdag zsákmány helyett az Inű áradását, ami teljesen lehetetlenné tette az eredményes horgászatot. — Valahogyan ki kellene köszörülni a csorbát! — vetette fel Imre. — Menjünk le Bánhidára, közvetlen karácsony előtt! Ott egész évben eszik a hal. Ha szerencsénk lesz, még megfoghatjuk az ünnepi pontyot is! 21-én, szerdán délután lemegyünk és 22-én, csütörtökön megfogjuk a halat. Talán még sikerül is élve hazahozni. Ha nem marad élve, akkor is eláll szombatig lesózva! Ebben maradtunk. Közben eszünkbe jutott Béla barátunk is, akivel már régen megbeszéltük, hogy egyszer összehozunk egy közös kirándulást a halak ellen. Nem kellett sokáig agitálni. Lelkesen csatlakozott. Az elutazás előtti héten még tartottunk egy közös megbeszélést, amin kiosztottuk a feladatokat. A vendégjegyek megszerzése és a szállás biztosítása nekem jutott osztályrészül, míg ők a különböző csalik biztosítására vállalkoztak. Végül azért ebben is részt vállaltam. A legutóbbi vállalkozásomról ugyanis visszamaradt egy marékra való csillagfürt, melyet felajánlottam a közös csalikészlethez. Ez azért is fontosnak látszott, mivel a tóban a halak nagy része a Tatai Halgazdaságból származik, ahol ivadék koruk óta csillagfürttel etették őket. Béla puhára főtt kukoricát ígért, Imre pedig minőségi vörös trágyagilisztát. Minden programszerűen zajlott le. Csütörtök reggel a felkelő nap és a tóról rongyokban felszakadozó pára már ott talált bennünket a „T” gáton. Időközben még egy fővel bővült a brigád. Valamennyiünk örömére csatlakozott hozzánk Mészáros sporttárs is, az Elektromos HE vezetőségi tagja, a víz régi ismerője. Nem ártott egy kis eligazítás, hiszen hármunk közül egyedül én jártam egyszer a tavon, akkor is kellemetlen, esős, szeles időben és teljesen eredménytelenül. Mészáros sporttársunk útmutatása alapján elhelyezkedtünk a gáton. Előttünk a melegvíz, melynek hőfokát az erőmű biztosítja. Mögöttünk a hidegvíz, ami elnevezése ellenére is jóval felette van a természetes vizek hőmérsékletének. A tó körül kellemes környezet nyugtatja meg a horgászszemet. Fák, bokrok és arrább egy kis fenyőerdő igyekszik feledtetni, hogy mesterséges vízbe vetjük horgainkat. Előző este természetesen még a helyiektől is kértünk egy kis tájékoztatást. Nem sok jóval biztattak. Úgy mondták, hogy az utóbbi napokban nem nagyon evett a ponty, de a többi hal sem kapkodott a csali után. Viszont elmondták azt is, hogy a nagyobb pontypéldányok legutóbb a hidegvízen kerültek horogra. Pontos haditerv alapján láttunk neki a küzdelemnek. Mindhárman más-más csalival kezdtünk, hogy kipuhatoljuk halaink gusztusát. Imre kukaccal, Béla kukoricával, jómagam pedig csillagfürttel szereltem. Imrével együtt nem nagyon bíztunk a hidegvízben. Mindketten a melegvíz lassú áramlásába dobtunk, csak Béla vetette át egyik horgát a gát túlsó oldalára. Így természetesen nehezebb volt figyelnie a kapást, hiszen két botja éppen 180 fokban állt egymásnak. Úgy segített magán, hogy háromlábú székét a gát közepére helyezte és szaporán pislogott jobbra-balra, lesve a spiccek rezdülését. Az első kapusok Imrénél jelentkeztek. Egyelőre csak üres bevágások maradtak, de nemsokára megjött az első zsákmány is. Szép, ragyogó-sárga színű tükörponty falta be a giliszta-csalit. Méretes lett volna minden vizen, csak itt nem. Itt nem centiméterre megy a méret, hanem súlyra. Pontynál 2 kg a méret és egy héten a horgász csak egy pontyot foghat ki. Szokatlanul kemény szabály, de ilyen szokatlanul kemények az eredmények is. Még tart az eredménynaplók összeszámolása, de már eddig száznál több hét kilón (hetes) felüli pontyot vettek számba, melyet 1960-ban számoltak itt a „Tatabányai Bányászok és Ipari Munkások HE” tagjai Imre tükrösét kb. másfél kilóra becsüljük és ünnepélyesen visszahelyezzük a vízbe. Továbbra is Imre a favorit. Már 10 óra felé jár az idő, sem a kukoricát, sem a csillagfürtöt nem kultiválják halaink. Imre már három retúrt tett vissza és állandóan kapása van. Elhatározom, hogy átállok gilisztára. Kiveszem az egyik horgot, mikor oldalt pillantva látom, hogy Béla megakasztott valamit. Ledobom a botot és felkapva a szűköt, sietek melléje. A „hidegvizes" horgon tornáztatja a zsákmányt, ami ugyancsak próbára teszi a zsinórt, botot, horgászt egyaránt. Egy percig sem lehet vitás, hogy ez már megüti a méretet. Imre is otthagyja egy percre a botokat és együtt szurkolunk a szerencsés kenyerespajtásnak. Lassan fárad a hal, mindinkább közelebb kerül. Már megjelenik a víz felső régiójában és jókora bárványt szánt megtermett farkúszója. — Vigyázz, nehogy bevágjon a hínárba! — figyelmeztetem Bélát, de nincs szükség a magyarázatomra. Szakértő mozdulatokkal vezeti közelebb az áldozatot és szívdobogtató percek után alátolom a szákot. — Ez már nem kerül vissza! — mondja ki Imre a szentenciát. — Amivel több, mint két kiló! — mérem fel a halat! — És amivel több, mint három! — Kontrát Béla elégedett mosolylyal. Itthon megmérték. Három és felet nyomott. Szép példány volt. Nem szeretnék elfogult lenni, de az utcai árudák nem árultak ilyet Pesten. Ilyen aranysárgát, ilyen szép pikkelyűt, ilyen karácsonyi horgász fogta halat csak mi láttunk ott a gát vizes füvén, belemosolyogva a decemberi napfénybe. A zsákmány láttára Mészáros sporttársunk is közelebb jön, gratulál ő is a győztesnek. Kukoricára jött a hal. Én maradok a csillagfürtnél. Mindössze azt teszem, hogy átdobom horgaimat a hidegvízbe. Úgy látszik, a nagyobb példányok valóban itt tanyáznak. Béla abbahagyja a pontyozást, mert a szabályok értelmében, ha megtartja a halat, tovább nem pontyozhat. Áttér giliszta-csalira, szeretne harcsát fogni. Akadnak szép példányok a nagybajuszúakból is ezen a vizen. Az expedíció zsákmánya