Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)
1979-11-09 / 45. szám
senkiben, hogy elvetett gondolat volt a Játékszín létrehozása. Nem buktunk meg, és nem is támadták számottevően a színházat. — Tán amiatt, hogy nem hozott a Játékszín igazi szellemi izgalmat a színházi világban? — Kissé talán túl markánsan fogalmazott. Tény, hogy a Játékszín jelentőségét a maga teljességében még nem ismerték föl. Ennek az a magyarázata, hogy a vállalkozó szellemű emberek, a fiatalok elég alkalmat kaptak másutt a bizonyításra. — Törekszenek-e a Játékszín saját arculatának kialakítására? — Úgy vélem, a színház önálló arculata az, hogy nincs arculata. Különösen az elején nem óhajtjuk korlátozni magunkat azzal, hogy elindulunk valamely irányba Bízom abban, hogy verbuválódik törzsközönségünk is. A szellemi életet aktívabban élő rétegekre jobban igényt tartunk. — A Játékszín nem bérletez. Mit jelent ez? — Előadásaink nincsenek bebiztosítva, nálunk hamarabb bukhat meg a közönséget nem vonzó darab. Nem érdekünk előadást levenni a repertoárról, mivel évi 220 előadás megtartására vagyunk kötelezve. Ehhez kapcsolódik egy nagy eredményünk. Az első szezonunkban a Játékszínben összesen 151 művész fordult meg! Nagy színházainkban a színészek létszáma 50 körül mozog. — Mi a véleménye, mennyi idő alatt futja ki teljes formáját a Játékszín? — Három-négy év szükséges. — Mit kell javítani és mit kell továbbvinni? — Növeljük a saját bemutatók számát, kettőről ötre-nyolcra. Próbálunk fajsúlyosabb színházat csinálni és ehhez méltó személyiségeket megnyerni. — Milyen vidéki színházi teljesítményeket hoznak a Játékszín színpadára? — Az idén viszonylag kevesebb lesz az adaptáció. Egyébként személyes elkötelezettségnek tekintem a vidéki értékek bemutatását. Erősen érdeklődünk a pécsi Nádas Péter-bemutató, a Takarítás és a kecskemétiek Én vagyok Ravelszki című produkciója iránt. A rendező: Szikora János és Beke Sándor. , — Az eddig fölsoroltakon kívül kikkel dolgozik együtt? — A filmgyárban kitűnő színészgárda jött össze. Nekik biztosítottunk alkalmat önálló produkció létrehozására és Szász Péter filmrendezőnek. Az eredményt, Steinbeck Egerek és emberekjét, már megismerhette a közönség. Az egyik főiskolai végzős osztály növendékei együtt maradtak, és Békés András vezetésével ők is bemutatkozhatnak a Játékszínben. Gyárfás Péter / Mind vesztesek Már napok óta rakosgatom ezt a riportot. Hozzáfogok és abbahagyom. Örökké azon akadok el, kinek van igaza? * Még egyszer böngészem a táblát: a székesfehérvári öreghegyi művelődési otthon reggel nyolctól este kilencig, tízig tart nyitva. Még sincs, sehol egy teremtett lélek. Téblábolok. Az utcán arravetődő emberektől kérdezősködöm. — Érdekel is engem, hogy ezek hol vannak? Amióta az őszön az igazgatónő bezáratta a kocsmát, feléjük se nézek. Összejöttünk haverok ott néhányan. Elborozgattunk, beszélgettünk. Oszt ezt sajnálta tőlünk? — háborog a negyven év körüli férfi. — Most aztán nincs hová mennünk. Mindenki behúzódik a vackába. — Hát a művelődési ház? — Ott csak folyvást nevelni akarnak bennünket. Beszélgetni nemigen lehet. Ha többet akar tudni, a szomszédban lakik a gondnoknő. Hátha az megmondja, merre kujtorognak. — A nyugdíjasklubbal ment kirándulni az anyám Győrbe — mondja Edit. — Mert az még működik. Nem is rosszul. Az előző igazgatónő vezeti, aki három éve ment nyugdíjba. — És a többiek hol vannak? — Hát... A művészeti előadó három hét után bedobta a törülközőt, az igazgatónő pedig kórházban van. A gazdasági vezető, az van. De arra hivatkozva, hogy még egy helyen adminisztrál, napi egy-két óránál többet nem tartózkodik a házban. S zúdulnak a fejemre a panaszok az ismeretlen igazgatónő ellen. „Nem az öreghegyieknek csinált programot.” „A báltermet átalakította könyvtárrá, de senki sem ül le az olvasóban.” A munkatársaitól egy évre szóló pontos programot kívánt (!) — napra és órára. Az ifjúsági klubban is ellene szólnak. — Soha nem hagytunk magunk után rendetlenséget. Mindig kitakarítottuk a termet. Ki is festettük a klubunkat. Az igazgatónőnek egyetlen észrevétele az volt, miért nincs fenn záró csík a falon. Amíg nem festjük oda, a függönyt sem adja ki. Dekorációt sem engedett, kirakni, mert neki az nem tetszik. De ha szükség volt ránk, mindig megtalált. Mondjuk „vattának” az előadásokhoz. Mert jöttek ide mindenféle művészek Pestről... — Én mást is, újat is akartam kezdeni öreghegyen — mondja a volt művészeti vezető, Borsos Lajos, akit már Kaposvárott értem utol. — Én is tudtam volna azt a munkát csinálni, amit az igazgatónő. Nekem is megvan hozzá a végzettségem. Az állandó terror légkörét viszont képtelen voltam elviselni. Hiába javasoltam bármit, mereven elutasította. Ama- tőr kiállítók meghívásáról hallani sem akart. Mondván: „gyenge amatőrökkel mi nem kezdünk. Nekünk nagy halak kellenek”. A bizalmatlansága miatt elviselhetetlen volt az életem. Riválisának látott. Pedig én jót akartam. De munkát nem adott. Mások szerint az igazgatónő nem ilyen vásárt akart. A fiú a százötvenes magasságával, vézna alkatával, bizonytalankodó stílusával nem aratott nála sikert. — Gondoltuk, majd belejön — mondja Tóth Imre, a tanács művelődési osztályáról. — De hát ennek a fiatalembernek nem volt önkritikai érzéke. Már másnap azzal keresett fel, mennyi idő után kap lakást Székesfehérváron. Mondtam, négy-öt év. Azt ő nem tudja kivárni. Pedig mi a hirdetésben sem ígértünk lakást. Mégis elfoglalta az állást. Albérletet viszont szereztünk neki. Itteni viszonylatban nem is drágát. Szoba-konyháért kilencszáz forintot kellett fizetnie. — Mit gondoltak? Havi kétezer-hétszáz forint fizetésből így kijöhetek? Még a villany, a gáz pluszban. Mi maradt volna nekem? Nélkülöztem eddig is. Nappalin tanultam huszonöt évesen. — De hiszen, ha számolsz, tudtad előre... v_ — Igen. De azt nem, hogy még kol is készít a főnököm. Nem engedett kiállításokat rendezni. A telefont délután elzárta. És ha a környéken betegség, tűz, baleset fordul elő? A gazdasági vezető és a technikai munkatárs viszont arról beszélnek, hogy: — Kérem, mi olyanok vagyunk, mint egy család. Együtt küszködünk az igazgatónővel az intézményünk szépségéért. És akkor idejön ez az elvtárs, és semmibe vesz mindent. Mi nagyon vigyázunk a társadalmi tulajdonra. Délután privát telefonokat nem engedhetünk lebonyolítani. Az új előadó meg este nyitva hagyta, illetve kiemelte az ifjúsági klubban az ablakokat. Betöréses kár is keletkezhetett volna... — Méghogy nagy család?! Szétrepedek a nevetéstől. Helyben kaptam a rágalmazó, iktatószámos írásbeli figyelmeztetőt, hogy két ablakot kiemeltem. Mit tehettem, aláírásokat gyűjtöttem, hogy valótlant állítanak. Végül mégsem bírtam cérnával — három hét után továbbálltam. Kusza, nagyon kusza ügy. Mindenki a magáét fújja. Az igazgatónő meg beteg, kórházban zaklassam? De éppen ez az összevisszaság kényszerített rá, hogy megismerjem. Szép arcú nő alszik a kórházi ágyon. Nehezen tér magához. Szaladnék már, szégyellem magam. De ő csak marasztal. — Nem baj, hogy eljöttél. Szívesen elmondok mindent. Talán nehezebben, talán hosszasabban — a nyugtatók teszik. Hát hol is kezdjem? — Szavai nyomán alakul a kép. Népművelés—könyvtár szakot végzett. A honvédségnél is dolgozott. Könyvtáros volt. Megszokta a fegyelmet. Sokat gondolkodott, amikor felkérték a művelődési ház igazgatására. Alkalmas-e rá? Aztán segítséget ígértek. Ám az sokszor elmaradt. A korábbi megbízott igazgatót találta ott, aki talán abban reménykedett, hogy őt nevezik ki. Szeretett volna a közelébe kerülni, megszerettetni magát, de a hivatali korrektségen túl, baráti hangon sosem kapott választ tőle. Később fordult a kocka. A korábbi „mb.” vezető a tanácshoz került közművelődési előadónak. Az igazgatónő a beosztottja lett. — Kértem, hogy biztosítson a háznak egy fűtőt, hiszen ismeri a helyzetet, együtt dolgoztunk. Jól tudja, én gyújtok be a helyiségekben. Ennek ellenére nem alkalmazhattam állandó fűtőt. Azt viszont együtt határoztuk el, hogy felvesszük művészeti vezetőnek Borsos Lajost. Elég részletesen elmondtam neki, hogy mi a munkája, de már az első nap szörnyülködött. Biztattam, majd öszszefogunk. Nem olyan nehéz ez. Három oldalon leírtam a munkakörét. Ezzel kapcsolatban egyetlen kérdése volt: mikor kap szabad szombatot. Megmutattam azt is, hogyan csinálunk munkatervet. Kértem, javasoljon ő is programot. Állandóan csak az amatőr kiállítást hajtogatta. Mondtam, nemcsak az kell itt, öreghegyen. Egy hetet adtam rá, csináljon átfogó munkatervet. Ha nem tud valamit, kérdezzen. Egy hét múltán természetesen kértem a javaslatait. Elcsuklik a hangja. Zokogás rázza. — Kiabált velem. Mit gondolok én ... — Ezért jutottál ide? — Nem, nem csak ezért. A művelődési osztályon a volt beosztottam engem marasztalt el, öszszeférhetetlennek tart. Pedig én csak jót akartam. Az ifjúsági klubban is azt tettem szóvá, hogy ne aggassák tele mindenféle ízléstelen reklámmal a falakat. S ha már girbe-görbén festették ki, akkor a kért csíkot is odarakhatnák. A munkatervet előre kérem? Hát hogy készítsünk költségvetést és programot? Az az én hibám, hogy megkövetelem a munkát? Igenis, bezárattam a kocsmát, mert az csak egy köpködő volt. Azt sírják vissza? Könyvtárat csináltam,olvasóval. Bálokat nem lehet mindig rendezni. Én hibáztam volna? De hát akkor miért kaptam évenként fizetésemelést? Most azt mondják, nincs önkritikád! Elvesztettem az önbizalmam. Vajon ezek után alkalmas vagyok vezetőnek? Nem tudok mit felelni. Akik korábban dolgoztak már vele, felkészült, segítőkész, kezdeményező embernek tartják. De ha mindenki jót akart, végül is, hogy fajult idáig a helyzet? Mi van a háttérben? Torzsalkodás? Féltékenykedés? Hatalmi harc? Emberi gyengék? Nehéz lenne kibogozni. Nem is hisszük, hogy egy újságcikk feladata lenne. Ám, hogy a tisztázás és rendezés sürgető feladat, az bizonyos. Ugyanis mindeközben a lényeg szenved vereséget: az öreghegyi művelődési ház üresen kong. Lukács Györgyi