Magyar Ifjúság, 1979. szeptember-december (23. évfolyam, 36-52. szám)
1979-11-09 / 45. szám
Nézzük a képeket, fölrakva egymás mellé időrendben, ahogy az élethit bemutatására, más szóval visszatekintésre vállalkozhat egy gyűjtemény. Közben azon töprengünk, honnan ez a fékezhetetlen energia, ami felülemelte őt a tüdő- és gyomorbajon, de ami végül is fölemésztődött az éhezésben, amikor az utolsó hetekben már száraz kenyér sem került az asztalra. Szemezgetünk a képekkel (mint a Szőlőeladás kofája a gyümölccsel és a mérleggel), és már mi is hunyorgunk, akárcsak ő a kiállítást beharangozó plakáton, hogy aztán elgondolkodjunk: az Én és a feleségem (1927) portréjánaz elszántsága már nem olyan hetyke ezen a falragaszon, csendesebb, az emberi megérés bölcsességét sugallja, s mindenekelőtt azt példázza, hogy aki festette, az ma is közöttünk van, együtt él velünk az otthonokban; hétköznapjainkban állványok közül emeli ránk szúrós szemét. Mi tudjuk, ki volt ez a festő. Az iskolás felmondja a leckét, a Dózsa-sorozat gyászszínű metszeteit, amelyet az örök küzdés, s nem az emlékgyártás bódító gerjedelme hívott életre. A teremőr katalógust árul, címoldalán a Halas csendélettel (1928) , és mi ketyegni véljük az órát, valósnak a számokat, és a borotvát is legszívesebben felemelnénk, hogy a helyére tegyük. Festői zűrzavar a rendben? Vagy amit Derkovits vallott, vállalt és követett, most derűsebben látható a Magyar Nemzeti Galériában? Vajon nincs elgondolkodnivalónk ezeken a képeken: történelmen, régmúlton és napjainkon? Keresve mindenekelőtt a folytonosságot, ami összeköti az 1933- as Artistákat mai szemléletünkkel : magunkat kötjük gúzsba, ha szemet hunyunk problémáink fölött, s hagyjuk, hogy gondjaink megemészítetlenül ragadjanak tova bennünket. Kinyilatkoztatás helyett alighanem a képekkel beszélgetünk, felesegetünk az időnek, szembenézünk a „megbélyegzettel”, akit letartóztattak a bérhátralékért, akit kilakoltattak a nincstelenségben, de aki megőrizte szívét, eszét, hitvallását ecsetével a mának, aki „az éhezők és fázok” festője volt, s akinek a Dunai homokszállítók (1934) öblös baritonja épPúgy örömet jelentett, mint a Vasút mentén (1932) jeges széllel dacoló nőalakja. Döbbenetesek ezek a „szolid” színek és fagyos tekintetek, a büszkeség és a megalázottság keveréke, a Kendős nő (Gondolkodó asszony — 1932) megtörtsége, az elbújás és a vállalás, a töprengés és a kiábrándultság, de nem az elveszettség érzésének ilyen tömör megfogalmazása. Kegyetlenül hidegek tudnak lenni ezek a zöldek (Éhesek télen — 1930) és melegek a barnák, hússzínek (Téli viharban — 1931), akárcsak a Végzés okker színei (1930), ahogy a langyos délutáni árnyékban a falon végigkúszik a nyivákoló macska. Nézzük Derkovitsot, a hunyorító önarcképet (1930), és a vállalás üt szíven mindenkit. Mert lehetett volna divatos festő, festhette volna sugaras csendéleteit, a Nagy fa alatt (1922) termésbőséget, a Pásztorfiú (1922) árkádiai derűjét, ám ő szakított mindazzal, ami megkönnyítette volna, hogy a könnyebbik oldaláról élje az életet. Vele mi a sűrűbe pillantunk, ahol az ökölbe szól t Derkovits és 20 Beszéd és mozdulat A legérdekesebb az, egészben hogy semmi sem változik, mintha el sem kezdődött volna ez előadás. Pedig elkezdődött, hiszen kijött valaki a színpadra. De a nézőtér nem sötétedett el, a pódium nem világosodott ki. Szereplő az, akit ott látunk, vagy kicsoda? Annak kell lennie, noha nem úgy néz ki, mint a pantomimművészek. Az arca nincs fehérre festve,a ruhája egyszerű, zöldesszürke szövet, cipője fekete papucsféle. Mintha a kisöccse kezeslábasát vette volna fel: ujja konyakig, nadrágszára térdig ér. Valóban ő lenne az, akinek a műsorát hirdették a mai estére? Hiszen a pantomim — tudomásom szerint — a mozgás művészete, ő pedig — Dölle Zsolt — beszélni kezd. Illetve nem is beszél, inkább cseveg. Először a pantomim értelmét, jelentését magyarázza el. A pantomim ógörög szóösszetétel. Panto: minden; molmosz: mozgás. Majd a történetéről beszél. A műfaj több ezer éves, az antik görög kultúrában alakult ki, s lett belőle a klasszikus pantomim. Századunk harmincas éveiben két francia művész, Jean Louis Barrault és Etienne Decreaux teremtette meg a modern pantomimművészetet.