Magyar Ipar, 1939 (60. évfolyam, 1-12. szám)
1939-01-01 / 1. szám
MAGYAR IPAR vállalásának fokozati meghatározója is. Mindennek átérzése és tudata nemzedékek hosszú során átöröklődött és vérének minden sejtjét úgy átitatta, hogy a földbirtok mellett minden más foglalkozási terület alsóbbrendünek tűnt fel a szemében. Innen van, hogy a jobbágyfölszabadítás után, amely súlyos csapást mért létének anyagi alapjaira, mert az előkészület nélkül történt átmenet után, ahogy mondani szokták a „naturálgazdaság“-ból a hitelgazdaságba és a 90-es évek agrárválsága után tönkrement tagjai a földbirtokososztálynak nem a jobb sorssal biztató ipari és kereskedelmi pályákon kerestek megélhetést, hanem inkább az állam és a vármegye kisfizetésű hivatalaiban helyezkedtek el, ahol mégis inkább sütkérezhettek a régi dicsőségnek, a Szent Koronának a misztikus, fenséges fényében, amelynek őseik birtokuknál fogva századokon át tagjai voltak. Ennek az osztálynak a történeti szerepét és jelentőségét szeretném itt egy-két vonással megrajzolni — nem gazdasági vonatkozásaiban, amelyek ebben a közgazdaságilag képzett illusztris társaságban amúgy is ismeretesek — hanem inkább társadalmi és politikai szempontokból. Egyrészt azért tűztem ezt ki feladatomul, mert ezzel szeretném a kölcsönös megismerést és megértést szolgálni, — ami persze kívánatossá tenné, hogy a földbirtokosok társadalmi szervezeteiben viszont az ipar jelentősége találna elfogulatlan méltatásra — de másrészt és főleg azért választottam ezt az ebben a körben szokatlan tárgyat, mert a mai összejövetel, képmásának leleplezése alkalmából, ama férfiú ünneplésének van szentelve, aki országunkat a lehanyatlás sötét mélységéből biztos kézzel emelte ki és vezeti a jobb jövő felé. Márpedig ez a férfiú — bár hál' Istennek mindnyájunké — ennek a történelmi földbirtokos rendnek fajtája minden erényével tündöklő tagja és egyéniségét, elhatározásait és cselekvéseit csak akkor értékelhetjük igazán, ha ismerjük azt az osztályt, amelyből származott s amelynek átöröklődött sajátosságai egyéniségének kialakulására maradandó és döntő hatással voltak. Nemes, emelkedett tulajdonságait úgy tekinthetjük tehát, mint dicsőséges és az országra üdvös örökséget ahhoz az osztályhoz tartozó ősök után, amely évszázadokon át valósággal foglalata volt nemzeti erényeinknek és eszményeinknek, azokért élt — halt, dolgozott és e küzdelmében részese és munkálója volt a magyar történelemnek. Osztály volt, kasztszellem nélkül: mindig örömest frissítette föl vérkeringését a nép kiemelkedő fiainak befogadásával. Joggal állíthatjuk tehát, hogy az egész magyar nép jellemének megtestesítője volt azokat a legjobb értelemben vett arisztokratikus tulajdonságokkal, amelyek a német filozófus, Kayserling gróf szerint a magyart „Herrenvolk“-ká, Európa leguribb népévé tették. És az ilyen karakterű népek valósítják meg az emberiség eszményét, a kultúra és az államszerkezet legmagasabbrendű beteljesedését. Tudnak parancsolni és tudnak engedelmeskedni, mert kitermelik és tisztelik a tekintélyt. Márpedig a tekintély nélkülözhetetlen államfenntartó tényező. Mert nélküle nincs fegyelem, fegyelem nélkül nincs rend, rend nélkül pedig minden szellemi és fizikai munka és az egész termelés az anarchia örvényébe full. A tekintély szükségének fölismerése, amire a magyar, állandóan veszélyeztetett helyzetében, itt a hadak országútján jobban rá volt utalva, mint bármely más nemzet fia, szülte a legendás hűséget a koronás királyhoz és a szívós ragaszkodást az alkotmányhoz, amely megszabta az állam rendjét. De ez az alkotmány egyúttal a nemzet ősi szabadságjogainak is hitlevele volt. A szabadság pedig a magyar nemesi osztálynak, szabad puszták, szabad népének éltető eleme. És ez magyarázza meg azokat a tragikus összeütközéseket, amelyek a király iránt vérrévált tisztelet és a szabadságot, az ország függetlenségét, a nemzeti géniusz szabad szárnyalását biztosító alkotmányhoz ragaszkodás közt annyiszor kirobbantak, mikor az uralkodó rossz tanácsadói sugallatára el akarta tiporni az ősi konstitúciót. És ez érteti meg velünk azt is, hogy ugyanaz a magyar nemesi osztály, amely oly sokszor mentette meg a trónt s a pozsonyi diétán annyi hűséggel és hódolattal ajánlotta föl életét és vérét királynőjéért, ugyanez a nemesi osztály szembeszállt a hatalom jogtaposó önkényével s odaállt Bethlen, Bocskay hadirendjébe, Rákóczi Szűz Máriás lobogói alá s a szabadságharc vértől piros, dicsőségtől fényes mezejére. Tagadhatatlan: a dicsőség fénye mellett — mint mindenütt, itt is — ott borongott az árnyék Az erényeket nyomon követték a hibák. A felsőbb osztályok egyes tagjai nem egyszer eltávolodtak térben is, lélekben is a nemzeti élettől. Találkozunk fékvesztett daccal, határtalan büszkeséggel és a büszkeségből, dacból fakadó, egész történelmünkön végigvonuló egyenetlenséggel, pártoskodással, pusztulásba vivő urhatnámsággal is. De a bírálónak mérlegre kell tenni a korláttalan függetlenségnek azt az átérzését, amely a lovas népeknél az egymástól nagy távolságokra lakást megengedő tágas pusztákon szükségképpen kifejlődik és — hogy modern szóval éljek — a szociális egymásrautaltság tudatát elhalványítja. Mindenesetre tartózkodnunk kell a bírálatban a túlzástól, az általánosítástól. Részemről túl sötétnek ítélem azt a képet, amit Kármán József és előtte gróf Zrínyi Miklós a „Török áfium ellen való orvosságában és előttük és utánu” sokan mások a nemességről festettek. És csak mint a legszigorúbb ítéletet fogadhatjuk el a költő szavát: ”