Györgyi Kálmán szerk: Magyar Iparművészet 26. évfolyam 1923
1. szám - Lukács György: Művészet és kultúrfölény
MŰVÉSZET ÉS KULTÚRFÖLÉNY LUKÁCS GYÖRGY DR. BESZÉDÉBŐL Az itt következő magas lendületű sorokat abból az ünnepi beszédből emeltük ki, amelyet az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat október hó 20-án tartott jubiláris közgyűlésén annak érdemes alelnöke mondott el. Ilyen Tisztelt Közgyűlés! Magyarok, ha összejönnek mostanság, elkerülhetik-e, hogy szó essék hazánk jelen gyászos megpróbáltatásairól ? S elkerülheti-e ezt ez a Társulat, melynek működését mindig izzó honszeretet irányította ? Világszerte ismerik már azokat az államiratokat, melyekből kitűnik, hogy Magyarországnak nemhogy része nincs a világháború előidézésében, hanem egyenesen akarata ellenére vonszolták bele a háborúba. Vérlázító igazságtalanságot követett el tehát hazánkkal a trianoni béke, amely a háború előidézésében való részesség címén, mintegy büntetésből mérte reánk azt a brutális megcsonkítást, amely a nemzet halálát idézte volna elő, ha a nemzet nem bírna annyi vitalitással, amennyiről tényleg tanúbizonyságot tesz. Azonkívül, hogy vérlázítóan igazságtalan, az emberiség egyetemes fejlődése szempontjából is kétségbeejtő az az elbánás, melyben részesültünk. Mert a magasabb kultúrájú magyar faj millióit alacsony kultúrájú fajoknak rendelték alá, dobták oda prédául, arra kárhoztatták elszakított testvéreinknek millióit, akik a mi nyugat-európai kultúránk védőszárnyai alatt nőttek fel, hogy a kezdetleges, nagyrészben barbár balkáni műveltség, jobban mondva műveletlenség színvonalára sülyedjenek alá. Az egész emberiség ellen követtek el halálos bűnt azok, akik ezt a lefokozást véghezvitték. És mindörökre felelősek maradnak azokért a károkért, melyeket ezzel az egyetemes emberiségnek okoztak, és ez alól a felelősség alól a történelem ítélőszéke őket felmenteni nem fogja soha. Mi magyarok pedig tartozunk az egyetemes emberiségnek azzal, hogy az entente rettenetes tévedését saját erőnkből reparáljuk, hogy a fejlett magyar kultúrát ne csak elnyomatni ne engedjük, hanem minden téren tovább fejlesszük, nemzeti sajátosságaink kimunkálásával az emberiséget gazdagítsuk és olyan hatalmas várát építsük meg a magyar szellemi erőnek, amely az egyetemes emberiség érdekében is álló integritásunk visszavívásának mindannyiunk szívében élő nagy feladatát teljesítésre megérlelje. Kegyetlen erőszak ideig-óráig győzhetett egy lefegyverzett nemzeten és alárendelhette annak kultúráját fejletlenebb idegen kultúráknak, de hiszen jól tudjuk, hogy a történelmi konjunktúrák változtával az erőszak elmúlik és erőszakkal különben sem lehet tartós elnyomást gyakorolni, ha az elnyomott nem csüggedő lelki erőben kitart. A velünk szemben alkalmazott durva erőszak sem fog tudni győzedelmeskedni, mert kultúrfölényünk a maga felsőbbségét előbb-utóbb mégis csak éreztetni fogja, sőt máris érezteti az elnyomókkal, és ez a kultúrfölény lesz az elnyomottság állapotából való feltámadásunk kiküzdésének ellenállhatatlan fegyvere. Ebben a nagy kultúrküzdelemben vezető szerep illeti meg a magyar művészetet. A magyar művészek beszélik azt a nemes formanyelvet, melyet megért mindenki, nemcsak az, aki magyar, mely behatol mindenfelé, ahol kultúra honol, mely amellett, hogy izzóan nemzeti tartalommal van telítve, a nemzetközi megértésnek is leghathatósabb közvetítője. Elsősorban művészeink vannak hivatva arra, hogy helyreállítsák a kultúremberiséggel való azt a kapcsolatunkat, melyet a háború és a gyűlölködés megszakított és hogy teremtő erejük géniuszával megértessék a világgal a magyar népnek, a magyar fajnak értékét, jelentőségét az emberiségre, bebizonyítsák, hogy az egész emberiségre volna pótolhatatlan veszteség az, ha ez az alkotásra termett és alkotásra képes nemzet tartósan arra lenne kárhoztatva, hogy ereje javát alacsonyabb kultúrák igazságtalan, emberietlen, történelmileg semmiképpen meg nem Magyar Iparművészet !