Magyar Jogász, 1878 (3. évfolyam, 1-148. szám)

1878-05-23 / 119. szám

III. évfolyam 1878. 119. sz. Budapest, csütörtök, május 23.­­ „MAGYAR JOGÁSZ“ megjelen minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár:­­ Egész évre . . . 15 írt. —­­ Fél évre .... 7 „ 50 ! Negyed évre . . . „ — Hirdetések: ( Egy hatodhasábos pestisor egy­­­szeri hirdetéséért 19 kr., kétszer­i 16 kr., és többszöri hirdetéséért­­ 13 kr., minden beigtatásnál. A bélyegdij külön minden beigtatás­­ után 30 kr. osztr. ért. MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP Szerkesztőség­­ ( 18 j . kiadó­­­hivatal: 1. Budapest, V. József tér, 3. sz. A­hová a lap szellemi részét i­s illető közleményeken kívül, é­s az előfizetési s hirdetési di­­­­jak, nemkülönben a beigta­­t ■ tandó hirdetmények is kül­dendők. — Kéziratok csak i­s ismert kezektől fogadtató­d­nak el. A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. Jogi szervezetünk. (Két cikk.) I. Az igazságszolgáltatás minden államban nagy ter­emt és sokféle készüléket föltételez a mai korban. Arra, hogy az csak némileg is megnyugtató legyen, távolról sem elengedő magában a jó törvé­nyek, s törvénykönyvek leírása. Azonkívül arra számos intézmény közreműködése szükségeltetik, melynek sikere ezek tökélyétől s korszerűsé­gétől függ. Ez a jogszolgáltatás gépezete, mely valódilag életet ad a törvényeknek, melynek retortáiból ke­rül ki az igazság, s melynek működése teremti azt az állapotot, melyet jogbiztosságnak nevezünk. Ezt a gépezetet kiváló szakképességgel kell el­­készíteni, s pedig akkép, hogy pontos eszműködése biztosított legyen. Ha abból csak egyetlen csavar hiány­­zik is, vagy ha kerekei már elgyengültek, avvagy ha ósdi, elkorhadt részecskék maradtak benne: működésének eredménye, az igazságszolgáltatás, lesz nem kielégítő. Azért oly nagy jelentőségű minden társada­lomban a jogi szervezés. Mi akkor, midőn a jó törvények dolgában is ugyancsak roszul állunk,­­ még azzal sem dicse­kedhetünk, hogy csak középszerű szervező tehet­séggel bírnánk is. Sőt talán ép ebben vagyunk leggyöngébbek, ennél nyilvánultak ugyanis a leg­feltűnőbb s legszámosabb fogyatkozások, a­mi né­mileg érthető is, mert tökéletes törvénykönyvekből — külföldről — lehet ugyan némi fáradsággal jó törvényeket elővarázsolni, de magát az igazságügyi szervezetet tökéletesen megalkotni, azt a tényleges viszonyokkal öszhangzó működésbe hozni — erre a fordítási képességnél már valamivel több szüksé­geltetik. És minthogy ennél a fordítási tehetségnél többet az igazságügyminisztériumban nem keres­nek, s minthogy eddigi igazságügyéreink legke­vésbé sem fejtettek ki komoly törekvést, ily mun­kálatokra a valódi, nemcsak elméletileg, de gya­korlatilag is képzett szakerőket megszerezni: ter­mészetes, hogy 1867 óta az organisátió minden kísérlete fiascot csinált, minden ebbeli művelet fél­szeg, tökéletlen volt. Minden arra mutat, mikép azok, kik ezt a szervezési műveletet vezették, oly primitív szervező képességgel bírtak, hogy azt sem tudták, mikép a nagyfontosságú munkálatot hol s mivel kezdjék. Ezt tanúsítja legalább az, hogy a bírósági szervezést a legfelsőbb fórummal kezdették meg. Ezt lehet azután valódi „Kirchen-Thurm“ politiká­nak nevezni, miután az építést a tetőzetnél kez­dették, mit magának az alapul szolgálandott épü­let fölállításának kellett volna megelőzni. De hogy ez magában véve is, mily szakér­telmetlenséggel, a szervezési tehetség mily compro­­mittálásával létesíttetett, kézzelfoghatólag tanúsítja az, miszerint életbeléptetése után alig pár évre már a legélénkebb törekvés s mozgalom fejlődött ki a szakkörökben épen úgy, mint a törvényhozó testületben, aziránt, hogy a legfelsőbb fórum ezen szervezése teljesen fölforgattassék s uj alapokra fék-­­ tettessék. Tanúsítja eme szervezési élhetetlenséget az is, mikép ugyanezt a szervezést keresztülvitték annél­­kül, hogy megoldották volna azt a nagy szükségű feladatot: államunkban hány felebbviteli bíróság legyen hivatva a peres ügyek elsőfokú fö­­lülvizsgálatára. Ezt pedig tehették volna annál inkább, mint­hogy a másodfokú bíráskodás decentra­­lisatiója, mely jelenleg a költség szempontjából oly sok fejtörést okoz, sem szellemi, sem anyagi erők tekintetéből nem került volna többe, mint a kettős legfelsőbb fórum. És midőn a legfelsőbb fórum szervezését befejezték, évek múlva kezdenek az alsó bíróságok szervezéséhez. Ezt is azonban csak azért, hogy pár évre reá azt szintén ledöntsék s újabb szerve-­ zéshez fogjanak. És ezt most a bírói függet­lenség rendkívüli sérelmével keresz­tül is vitték. Hogy ez az erőszakos organisátió mennyi­ben sikerült, mily befolyással leend a jogszolgálta­tás tökéletesbítésére, a■ a közeli jövő fogja iga­zolni. De mi utóbbit a szervezési képtelenség s tu­datlanság bizonyítékául főkép azért hoztuk föl, mert az akkor történt, a­midőn a büntetőjogi ko­­difikáció megkezdetett. Mert könnyen érthető, mi­kép a büntetőjogi reform szükségkép új intézményeket föltételez; új bün­­tetőjogi kodifikáció a bűnvádi bíró­sági rendszerre befolyás nélkül nem maradhat és mindenesetre föltételezi ama kér­dés eldöntését, hogy váljon törvénytudó bírák, vagy esküdtek alkalmaztassanak-e ? És a mi nagy embereink épen most szervez­ték az alsó bíróságokat annélkül, hogy ezt az előle­­ges kérdést megoldották volna. Vagy félnek ahhoz nyúlni — szemben Orosz­­országgal, mely már évek óta ismeri a közönséges bűnvádi esküdtszéket? Budapest, május 22. A képviselőház mai ülésén folytatták és befejezték a quotára vonatkozó törvényjavaslat tárgyalását. Beszéltek sokan és sokat. Ostffy, Simo­­nyi Lajos, Kerkapoly, Ragályi, Helfi, Ráth Károly mind a javaslat ellen szóltak kisebb-nagyobb hév­vel és szerencsével. Legkacskaringósabb volt az Orbán Balázs beszéde, ki „a minket eddig min­denkor rászedett osztrák-németnek, és az azzal cimboráló magyar kormánynak“ a javaslatot meg nem szavazza. A többség elfogadta az előterjesz­tést. Az ülés elején halommal nyujtattak be kér­vények az angol szövetség mellett,­s a san­ stefanói szerződés ellen. A delegátiók f. hó 25-ére hivatnak össze. TAS®1: Szerelem és becsület. (Vége.) Folyt tehát a csevegés a Veillemont-kastély­­ban. A nyári hőség ellen hűsítők hordattak föl. Művészet, politikai viszonyok voltak szőnyegen, majd a botanika, Linné tudománya képezte be­széd tárgyát. Bathier habozott. Alice, a szőke für­­tü, hóvállú, kékszemü leány azt hitte, hogy udva­riasságot követ el, midőn a titkos rendőrt a nö­vénytan titkairól vallatta. Mi minden járt eszében a rendőrnek! Kerülte a kérdéseket, zavart volt. Majd piros lett, majd elhalványodott. Talán a pirulás azon láz előérzete volt, hogy a gyilkos fölfedezésének dicsősége uj babért szerez neki s utat nyitand a titkos rendőr­osztály főnökségére! A sápadtság talán előfutárja volt annak, hogy ő szerelmes! Nem előfutár volt az már, hanem azon ijedelem, hogy ő szerelmes a bájos Alicébe; hogy ő csak titkos rendőr, eszköz, s ha szükséges: kém, míg imádata tárgya egy mil­liomos leánya, földi tündér. Utóvégre a rendőr is ember; a titkos rendőr­­ is az, ki beleszerethet bárkibe, mert hisz a szív, s a vér parancsol sokszor az akaratnak! Két dolog forrt agyában Bathier Lajosnak, s fölfedezni a gyilkosságot és hozzájutni Alice ke­zéhez. A sors néha az ember kezére játszik. Mind­két irányban szerencse kezdé kisérni. Alice, a szép leány szintén rabja lett szivének. A méla­ komoly arcú, elegáns modorú tanárba szeretett. Fogja-e szeretni a titkos rendőrt?! Estére járt az idő, a gazdag úr kilovagolt széles birtoka több pontját megtekintendő. Bathier lement az udvarra, ki a cselédek közé, mert félt egyedül maradni a leánynyal. Alice zongorához ült s az olasz maestrók fülbemászó dalait játszta. A cselédség között csakhamar fölfedezte a rendőr, akit keresett: azt a bérest, kinek gúnyája olyan szövetből volt, mint az ő rongydarabja. — De jó gúnyája van — mondá. Hol vette? Ilyet veszek én is cselédeimnek. — Az urunk rendelte X-ben, ő adhat fölvi­­lágosítást. Ami rajtam van különben, az öcsémé volt, kit egy hónappal ezelőtt meggyilkoltak. — Hol gyilkolták meg? — A külső tanyán egy szobában. Nem volt a ház körül senki. Mikor fölfedeztük, megvolt hal­l­va; szive volt keresztüllőve; a golyó átment raj­ta , most is őrzöm, azért nagyon szerettem a fiút. Egyik társa mellette volt elterülve. — De hát kire gyanakszik? — Nem lehet itt uram gyanakodni. Hanem­­ majd kihozza az isten igazsága.­­ — Adja ide azt az őrzött golyót. Én majd­­ átadom, ha Párisba megyek a rendőrségnek, aztán talán kikutatjuk, s megboszuljuk öcscse gyilkosát. Átvéve a golyót, Bathier Lajos eltávozott. Fölment a még mindig egyedül levő Alicehoz, hogy búcsút vegyen tőle — talán örökre. A leány szinte bus volt. Eleintén közönyösen beszélt s egy érdekes újdonságot mondott el neki, mely a párisi lapokban volt közölve. Ez újdonságban érdekesen volt leírva, hogy a „nem rég meggyilkolt Largier­­től elrabolt 400.000 frank hiány nélkül megkülde­tett a meggyilkolt örököseinek; a rejtélyes eset nagy föltünést kelt s átalános a vélemény, hogy a gyilkosság boszából történt. — Nemde furcsa Bathier úr! — Nagyon furcsa Alice kisasszony. Mindketten elgondolkoztak s arra ébredtek föl, hogy a titkos rendőr tördelt szavakban ezer bocsánatot kért s távozni akart. Kezében nyugo­dott Alice habkeze, mely forró volt, mint a parázs. A szív lüktető, habzó vére, tajtékzó érzelem eme forrása így beszél! Már az udvarra lovagolt Veillemont, midőn a rendőr átlépte a kétkedés Rubiconját és a sze­relmét megvallotta. Alice hallgatott és sírt — örömében. Komoran lépett be a ház ura. A külső ta­nyáról jött. — Nem jól érzem magamat uram; igen le­kötelezné, ha az estét, ameddig türelme bírja, ve­lünk töltené; hazaküldöm, ha agyonuntatjuk — szólt Bathierhez.

Next