Magyar Jogász, 1879 (4. évfolyam, 148-298. szám)
1879-09-16 / 211. szám
juk van a törvény intézkedéseinek kijátszására, amennyiben ez még akkor sem vonna maga után reájuk nézve hátrányos következményeket, ha ki is derülne, mert az uzsorakérdés minden stádiumában polgári természetű. A társadalom veszélyeztetett érdekei pedig hathatós a törvényhozási intézkedéseket igényelnek s ezt fölismerték már nemcsak nálunk, de az európai államok legtöbbjében is. Az enquéte élén, mint tudjuk, Fabiny Teofil kir. Ítélőtáblai alelnök úr áll, kinek mély belátásától remélni szeretjük, hogy az uzsorakérdés oly megoldást nyerene, mely nem csupán a bírói tekintély megóvását czélozza, hanem elsősorban, a társadalom érdekeire való tekintetből, az uzsora minden tényét kulpának nyilvánítandja. Lapszemle. A Magy. Igazságügy e havi füzetében Zsögöd Benő közöl értekezést a kiskorúak utáni törvényes öröklésről Bírálat alá veszi az osztrák, porosz és szász polgári törvénykönyveknek idevonatkozó intézkedéseit s kimutatja azt a réges-régen ismeretes tényt, hogy eme kódexek intézkedései folytán az ági vagyon nem marad meg az ágnál, hanem a leszármazók és ági oldalrokonoktól a másik ág felmenői, illetőleg az ezektől leszármazók számára elvonatik. Közbeszőve akadunk azután szebbnél-szebb jeremiádokra s különösen kiemelt czikkező, hogy az örökhagyó szülő megfordulna sírjában, ha megtudná, hogy vagyonában idegenek osztozkodnak. A konklúzió az, hogy tartsuk meg régi rendszerünket, az ági örökösödést és az öröklött és szerzett vagyon közötti különbséget. Legkevésbé sem szándékozunk az ági örökösödés ellen szólni, sőt mi is kívánatosnak tartjuk eme rendszer fenntartását. De ha czikkező oly siralmas színekkel ecsetelte a külföldi törvények gyászos következményeit, megemlíthette volna, mikép azok a törvények is módot nyújtanak a vagyonnak az ágban való megtartására. Aki megfordulna sírjában, ha arról értesül, hogy vagyonának bizonyos része házastársára s ennek utján idegenekre szállott, végrendelkezés és örökös helyettesítés által elejét veheti a félelmes eseménynek. Nem olyan fekete tehát mégsem az ördög. Azok a külföldi törvényhozások sem dolgoztak teljesen ész nélkül s bár mi sem óhajtjuk intézkedéseik átültetését, mégsem tagadhatjuk, mikép az a felfogás, mely a gyermek vagyonában a szülőnek örökösödési jogot kíván adni, sok benső és nyomatékos indok által támogattatik. Dr. Biermann Mihály közöl azután pár esetet a franczia bíróságok magánjogi gyakorlatából, Beksics Gusztáv pedig ismét lefordította Carrarának egyik értekezését a kísérlet különös esetéről. Kovács Ernő szól továbbá a fegyenczek munkadijazása és jutalmazásáról. Azon kérdést veti fel, hogy a fegyencz egyátalában részesülhet-e munkadijazásban vagy jutalmazásban s hogy e kettő egyedül a teljesített munka után adassák vagy pedig tekintetbe vétessék a fegyencznek a fegyintézetben tanúsított erkölcsi állapota és magaviselete is. Belebonyolul ennek kapcsában a német theoria vitáiba s eredményül hol egyik, hol másik párt sokszor megvitatott nézeteihez csatlakozik. Dr. Garay Dezső támadja meg azután a polgári perrendtartási javaslatot, ugyanazon szempontokból és érvekkel, melyekkel mi már rég küzdünk a javaslat ellen. Nagyon kíváncsiak vagyunk valóban arra, hogy lesz-e a kormánynak bátorsága keresztülerőszakolni azt a javaslatot, melyet csak az Ellenőr véd, az egész szaksajtó és az összes jogász-közönség ellenben egyhangúlag kárhoztat. Sőt tessék megnézni a bécsi Jurist. Blätter tegnapi számát, még az is a javaslat ellen szól s a szóbeliség azonnali behozatalát jelenti ki szükségesnek. Wlassics Gyula polemizál azután Szeiffert Edével a birák felelősségéről szóló 1871. VIII. tcz. által megállapított, vagyoni felelősség felett. Szeiffert azt vitatta, hogy az állam mindig felelős másodsorban a bírósági hivatalnokok által okozott mindennemű kárért. Wlassics ellenben azt tartja, hogy az állam csak a sikkasztásért felelős. Szeiffert czikkének megjelenésekor már kijelentettük, hogy az ő nézetét osztjuk; ezen felfogástól most sem térhetünk el. Igaz, hogy a törvény 19. § a, melyre Wlassics hivatkozik, csak a sikkasztásra vonatkozik. Ha azonban figyelembe veszszük, hogy hogy e szakasz a hivatali bűntettek fogalom-meghatározását tartalmazó II. fejezetben állván, azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy a törvényhozó e helyen nem is akarhatott azon kérdés szabályozásába bocsátkozni, hogy a bírói hivatalnok egyéb bűntettei és mulasztásaiért is felelős-e az állam. Irányadónak egyedül a vagyoni felelősségről szóló VI. fejezet vehető, melyben pedig a 74. §. szövegezéséből határozottan az tűnik ki, hogy a törvényhozó Szeiffert felfogását tartotta szem előtt. De végtére is elismeri maga Wlassics is, hogy a törvény szövegéből mindkét felfogás indokolható. Miért ne fogadnánk akkor azt el, mely amellett, hogy sokkal liberálisabb, inkább számot ad a közérdek követelményeinek. Végül Galamb István zirczi járásbíró ír a jogilletékek megszabásának kérdéséről. Az illetékszabási hivatalok megszüntetését, illetőleg az adóhivatalokba való beolvasztását sürgeti. Nem lenne vele szerintünk nyelve sem munkaerő, sem rend tekintetében. A hiba, a törvény zavarosságán kívül, főkép felülvizsgálat helyes hiányában és a felszólalások figyelmen kívül hagyásában rejlik. Ezen kellene segíteni, nem pedig a szervezetet újból felforgatni. 1101. A montreuili gyilkosság. (Folytatás.) Gilles Abadie, kik darab idő előre gondolkoztak tervükről, ápril 14—15-e éjjel Montreuilbe mentek. Itt a házat zárva találták; a behatolást az ajtó üveg táblájának betörésével s egy másik ajtó döngetésével megkisérlették, azonban a támadást megszüntették, mert eszükbe jutott, hogy Basengeaudnak fegyvere lévén, védelmezhetné magát. Ezután elhatározták, hogy nappal fognak a munkához, oly órában, midőn a férj rendes dolgát végzendő, távol lesz s a korcsmárosné magára marad. Az árnyékszéken keresztül ápril 16-án tértek vissza, mikor is Gille bement a korcsmába, meggyőződést szerzendő, hogy váljon Basengeaudnénál nincs-e valaki. Két vendég jelenléte meggátolta őt abban, hogy Abadiet szólítsa, ki künn várakozott. Másnap ismét visszatértek reggel tizedfél óra körül. Párist elhagyva öltönyt cseréltek, oly czélból, hogy Abadiet föl ne ismerhessék bársony palotátjáról, melyet rendesen hordani szokott. Ezúttal Gille Basengeaudnét egyedül találván, Abadiet értesítette. Az előre megbeszélt jelre Abadie bement, gondoskodván arról, hogy léptei nyomot ne hagyjanak; a korcsmárosnéval megismertette magát és amidőn ez a söntésbe ment, követte őt. Az általa adott jelre Gille hátulról vetette magát az asszonyra, ennek száját kezével fogta be, mialatt amaz az első késszurásokat ejtette rajta. Gille ledönté az áldozatot s annak testére ülve, őt ugyancsak késsel szurkálta. Ez alatt Abadie az emeletre menvén, onnan lehozta az órát s a revolvert. Gille utána menve, egy böröndöt tört fel, melyben azonban csak papírok voltak. A földszintre lejővén, Abadie kimotozta Basengeaudné zsebeit, azokból kiveendő a pénzerszényt s a csomó kulcsot, melyek segélyével a szekrényeket felnyitotta, de azokban csak néhány frankot és szivarokat talált. Végül visszatérvén a szerencsétlen asszonyhoz, annak hasába még egy szúrást tettek s azután poharaikat kiürítve eltávoztak. Párisba visszatérve, a sz. Márton csatornába dobták a kést s a lopott erszényt, miket ott később megjelölésük folytán meg is találtak; ezután este együtt elköltötték a kevés pénzt, melyet bűntényük jövedelmezett. Abadie azt állítja, mikép a revolvert, az arany óralánczot s a medaillont a Szajnába vetette. Az órát vádlottak egyike sem merte eladni, mig végül Abadie azt bizonyos Bastien nevű leánynak adta, ki őt nem ismerte s a kivel a Trone-téren találkozott a baraque-ok egyikében, hol a leány a Fourme-Torpille szerepét játszotta. A vizsgálat ezenkívül Gille és Abadie s ezek három társának terhére még a legmerészebb lopások egyikét derítette föl. Abadie és Gille 1878. ápril havában ismerkedtek meg. A terjedelmes vizsgálat kiderité, hogy mindketten iszonyodtak a munkától s a lopásra bírtak csupán hajlammal. Egyizben tetten kapálván, négy havi fogságra ítéltettek Midőn a fogságból kiszabadulva találkoztak, gonosztevő társaság szervezését kísérlették meg, melynek alapszabályai Abadie birtokában találtattak meg. Több társukat igyekeztek belépésre bírni; legelőbb Claude vádlott lépett be a társulatba. Ettől az időtől kezdve megbeszélték egymásközött a montreuili bűntényt s Abadie eme tervre való tekintetből bizonyos Henri úrtól tokos kést lopott s azt csaknem mindig magával hordta és többször megélesítette. Gille a maga részéről jó széles vágókéssel volt ellátva, melyet atyjától hozott s egyik napon, midőn Abadievel Claude szobájában találkoztak, megmagyarázta, hogyan kell a késsel vagy kalapácscsal bánni, hogy az áldozat ne kiálthasson. Abadie, Gille és Claude elhatározván a bűntényt végrehajtani, magukhoz édesgették a fiatal Chartont és Forigoullet és megegyeztek abban, hogy lopást követnek el Jullemier urnái, Abadie egykori főnökénél. Utóbbi eleintén idegen maradt ettől az expedíciótól, melyre nézve a legszabatosabb utasításokat adta, azonban a bűnrészesek kívánságánál fogva beleegyezett, hogy vezetni fogja a dolgot. F. é. ápril 13-án este nyolczadfél óra felé az öt vádlott Montreuilbe indult és csakhamar Jullemier házához érkezett, mely ekkor nem volt még elzárva. Amint előre elhatározók, Chartonnak és Farigouellenak az udvarban kellett elrejtőzni, hogy később megnyissák a kaput. Azonban Abadie tudván, A közjegyzők sorsa. A budapesti kir. közjegyzői kamara pár nap előtt évi közgyűlést tartott. A tagok jelentéktelen része jelent meg. Lehangoltság, elégedetlenség mutatkozott, különösen a vidéki tagok arczán. A panasz egymást érte s nagyobbadán a kormány ellen volt intézve, mely e kart biztatta jobb jövővel, aztán pedig nem tett semmit. Már nem tudjuk, hogy a közjegyzőknek mit ígért tulajdonképen a kormány, miáltal helyzetük javulhatna, mit nem ; de annyi kétségtelen, mikép ez az intézmény, hivatásának fontosságát tekintve, nagyon is megérdemli a kormány figyelmét. Ámde kérdjük, nem épen csodálatra méltó-e az, hogy a közjegyzői állásra törekvők már annak idejében be nem látták azt, hogy a törvény alapján rájuk jobb sors nem is várhat, mint előbb-utóbb a— pusztulás ? Igenis beláthatták a közjegyzőségre törekedők már akkor, hogy a közjegyzői intézmény egészen alá van rendelve a bíróságnak s hogy a legutóló jegyző, beleturkálva a közjegyzői eljárásba, őt tetemesen gátolhatja ügyködésében s anyagilag is megkárosíthatja. Beláthatták a közjegyzők azt is, hogy existencziájuk kizárólag a bíróságtól függ, ennek kegyének vannak alávetve s hogy függetlenségükről, melyet a felek érdeke is komolyan követel, szó sem lehet. Vegyük a közjegyzői jövedelem legfontosabb forrását, lelkét, a hagyatéki ügyeket. Minden járásban legalább is 1200 hagyaték van évenkint, egyik jobb, a másik roszabb jövedelmet nyújtó. Ebből a közjegyző tisztességesen megélhetne. Ámde most, a bíróság azt adja a közjegyzőnek, különösen, ha vele rész lábon áll, mely semmit sem jövedelmez ; ha pedig különösen a vidéken, a jobb hagyatékokban is részeltetik, osztozkodni kell neki a bíróság egyik érdekelt tagjával. Mi aztán mindenesetre kárára van a feleknek is, miután ilyenkor kevés tekintet van a hagyatékra, hanem mindinkább, hogy minél többet lehessen abból kipréselni. S ezt a már eredetileg is kedvezőtlen helyzetet még roszabbá tette a gyámtörvény, mely utóbbi, mint épen a legközelebbi időben kimutattatott, még csak olcsóbbá sem tette a hagyatéki eljárást. Oda kellene tehát törekedni a közjegyzőknek, hogy a hagyatéki eljárás terén létessenek oly módosítások, melyek a mellett, hogy a közönség kárával nem járnának, számukra tisztességes exisztenciát biztosíthatnak. Ezen módosítások iránya könnyen meghatározható. Függetleníteni kell a közjegyzőket a bíróságok kegyétől s kivenni ismét a községi jegyzők és elöljáróságok kezeiből a gyámtörvény által reájuk bízott hagyatéki leltározásokat és tárgyalásokat. Nyereség lenne ez minden tekintetben és pedig leginkább a felekre, meg az igazságszolgáltatás és közigazgatás érdekeire nézve. A feleket nem nyúznák és boszszantanák a községi jegyzők, kiknél nagyobb basák nem léteznek és szakértőkre bizat-