Magyar Jogász, 1880 (5. évfolyam, 1-147. szám)

1880-01-13 / 9. szám

V. évfolyam 1880.9. 91. ^ „MAGYAR JOGÁSZ“ minden nap, hétfőt kivéve. Előfizetési ár: Egész évre........15 frt. — Fél évre................ 7 „ 50 Negyed évre .... 4 . — Egy hónapra .... 7 „ 40 Hirdetések : Egy hatodhasábos petitsor egy­szeri hirdetéséért 19 kr., kétezer 16 kr., és többszöri hirdetéséért 13 kr., minden beigtatásnál. A­­­­ bélyegdij külön minden beigtatás­ü­gy után 30 kr. osztr. ért. &­­ megjelen Budapest, kedd január 13. Szerkesztőség és kiadó-hivatal: Budapest, F. József tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető közleményeken kívül, az előfize­tési , hirdetési díjak, nemkü­lönben a beigtatandó hirdet­mények is küldendők. Kéziratok csak ismert kezektől fogadtat­­­­dák el­ MAGYAR JOGÁSZ JOGI ÉS KÖZIGAZGATÁSI NAPILAP A MAGYARORSZÁGI ÜGYVÉDI KAR EGYETEMES KÖZLÖNYE. A váltó-eljárás 30. §-a. A „M. Jogász* I. hó 10-kén megjelent 7. számában a fennti czím alatt közlemény jelent meg, mely a váltó-eljárás 30. §-át magyarázni szándéko­zik és ezzel foglalkozva, a törvény szövegének vilá­gos tartalma ellenére erőszakolt módon oly valamit akar belőle kihozni, mi abban nincsen és e mellett oly ferde jogi nézeteket nyilvánít, hogy ezeket ész­revétel nélkül hagyni nem lehet; engedje meg­­. szerkesztő úr, hogy ellennézetemet a következőkben kifejtsem. Mindenekelőtt meg akarom jegyezni, hogy ott, ahol érvényes törvényről, (lex lata) van szó, ennek ér­telmezésénél és alkalmazásánál mindaddig, míg el nem törültetik, azon körülmény, váljon egyesek a kérdé­ses törvény czélszerűségét felfogni tudják-e vagy sem, figyelembe nem jöhet, a törvény helyessége ellen szóló momentumok legfelebb a lex­ferendánál szem előtt tarthatók. Ebből kiindulva a váltó-eljárás 30. §-a, még ha czikkező a Dr. Reiner Ede úr által közlött ér­telmezés elfogadásából „nagy zavarok“ bekövetkez­tét a jogi életben jósolja is, semmi esetre máskép nem értelmezhető, mint a­hogy ezt szószerkezete gramatikailag és a törvényhozó szándéka megen­gedi, t. i. a czikkező nézetétől eltérőleg; különben a váltó-eljárás 30. §-ának czikkező által inkrimi­nált értelmezése nemcsak hogy zavarokat nem ké­pes előidézni, sőt ellenkezőleg nagyon is czélszerű, praktikus és helyes eredményekre vezet. A váltó-eljárás 30. §-ának azon szövegezése: „az eskü letételére azon naptól számítandó három nap alatt kell jelentkezni, melyen az ítélet az es­küvel bizonyító fél részére jogerejűvé vált“ semmi kétséget nem hagy fenn az iránt, hogy a törvény az esküvel bizonyító félnek kötelességévé teszi, tekintet nélkül arra, váljon ellenfele ré­szére az ítélet jogerejűvé vált, az eskületételre jelentkezni; az eskületételre való jelentkezés tekin­tetében tehát nem az absolut jogérvényességet kell és szabad bevárni, hanem a relatív, az esküt teendő fél részére vonatkozó jogérvényesség mérvadó. Ezen felfogást igazolja, mint mondom, a tör­vény szava, mert különben azon kitételnek: „az esküvel bizonyító fél részére“ semmi értelme nem lenne, ezt igazolja továbbá azon körülmény, hogy a váltó­eljárásban amaz intézkedés különösen kiemel­tetett, mi nem történt volna, ha ezzel a perrend­tartás idevágó intézkedései módosítása nem czéloz­­tatott volna, ezt bizonyítják a váltó-eljárás szer­kesztésében eljárt bizottság tanácskozási jegyző­könyvei és ezek alapján ezen bizottság jegyzője Németh Péter úr által kiadott, a váltó-eljárást és magyarázatát tartalmazó kézi­könyve. Czikkező azon megjegyzése, hogy a váltó­ el­járás 30. §-ának nem lehet más értelme, mint hogy az esetben, ha az ítéletben két fél között a pe­res jogviszony eldöntésére az eskü ítéltetik meg és az ítélet mindkét félre nézve jog­erőre emelkedik, ha még más felekre nézve is történt volna az ítéletben más intézkedés, „az esküvel bizonyító fél ne legyen kénytelve várni, míg az egész ítélet jogerejűvé válik“ az eszmék erőszakos összezavarását tartalmazza, mert ha a törvény az ítélet jogérvényéről az egyik fél, tehát személyre nézve szól, ezzel nem akarja az ítélet partiális igérvényességét a tárgyra nézve kifejezni ; czikkezőnek a tekintetben felhozott példája csak ő maga ellen bizonyít és anomáliákra és képtelenségekre vezetne, mert ha A felperes B. és C. alpereseket perli, B-nek az eskü megítélte­­tik és­­ felmentetik, felperes pedig felebbezést ad be, mit­­ ugyan az iktató hivatalban megtud, de a három nap alatt a felebbezés szövegét meg nem tekintheti, bizonytalanságban lenne az iránt, vál­jon az eskületéti kérvényt beadja-e vagy sem, mi­vel nem tudhatja, váljon az ellenfél az ítélet­nek reá vonatkozó részét is felebbezte; ezen bi­zonytalanságnak épen a 30. § vet véget, mert e szerint­e csak ahhoz képest tartozik eljárni, a­mint az ítéletet, ő maga nem felebbezi, ez tehát reá nézve jogerejűvé válik. Jóllehet , hogy a czikkező a 30. §-nak egyedül képzelhető értelmét, mint képtelenséget tünteti fel, ezek szerint saját magyarázata sike­rültnek épen nem mondható; ő azt mondja, hogy egyoldalú jogérvényességet nem ismer; nagyon sajnálom, de ez, mit „egyoldalú jogérvényesség“­­gel kifejezni akar, annak daczára mégis létezik és ama fogalom nemcsak nálunk, hanem mindenütt a jogi világban meghonosult, azon fél, ki a hozott ítéletben megnyugszik, ezt perorvoslattal meg nem támadja, arra nézve az ítélet jogerejű, minek az a corollariuma, hogy a nem felebbező javára a felső bíróság az ítéletet meg nem másíthatja. Ha A B-t 200 frt fizetésére perli, alperes 100 írtban marasztaltatik, 100 frt alul pedig fel­mentetik, ha felperes az ítéletet felebbezi is, alpe­resre nézve az ítélet már­is jogerejű, a felső bíró­ság csak súlyosbíthatja, de nem könnyebbítheti kö­telezettségét és ő maga részéről az ítélet­nek, a felső bírósági ítélet hozatala előtt a neki kiszabott teljesítési ha­táridőn belül eleget tenni tartozik. Különben az eskületételre való jelentkezés tekintetében a p. t. r. 239. §-a a legfőbb ítélőszéki ítéletekre nézve is azt határozza, hogy a kézbesí­tés után akár élt az ellenfél semmiségi panaszszal, akár nem, kell az eskületételre jelentkezni; az eb­ben rejlő elvet a váltóeljárásnál igényelt gyorsa­ság szempontjából az 1876. XXVII. tcz. 118. és 119. §§-ai alapján kibocsátott igazságügy miniszteri rendelet a váltóperekben hozott alsó bírósági íté­letekre is kiterjesztette és pedig nagyon helyesen, mert a feleket a sok utánnézéstől fölmenti és ha a felső bíróság az ítéletet megváltoztatja, legroszabb esetben 95 kv ment veszendőbe. Végre a bíróságaink gyakorlatára vonatkozó állításokra azon észrevételt teszem, hogy azok a váltóeljárás 30. §-át csakis az általam mondott ér­telemben alkalmazzák és másképen el sem jár­hatnak. Nyitrán, 1880. jan. 11. Dr. Weisz Vilmos ügyvéd. Házmotozás sajtóügyben. Merénylet a sajtó­szabadság ellen czimü köz­lemény járta be pár nap előtt a legtekintélyesebb magyar s német politikai lapokat. A vonzó czim alatt ugyanis az íratott, hogy a „Székesfehérvár és Vidéke“ szerkesztőjénél sajtó-ügy­ben házmotozás tartatott az inkriminált czikk kéz­iratának felfedezése miatt s erősen megtámadtatott az intézkedő vizsgálóbíró is. Mi nem akartunk meddő munkát végezni s nem szólottunk a dologhoz mindaddig, mig az eset valóságáról s annak a lapokban közleni elmulasz­tott részleteiről biztos tájékozást nem kapunk, ne­­­hogy a közvélemény félrevezetésében szintén részt­­vegyünk. Mindenekelőtt azt akarjuk megc­áfolni, mit a lapok nagy megütközéssel variáltak, t. i. hogy sajtó­ügyben egyátalában nem volna helye a házmotozás­nak. Elégségesnek tartjuk e tekintetben a sajtó­ügyi vizsgálóbirák hatáskörének szabályozása tár­gyában 1868. febr. 22-kén 19. szám alatt kell igazságügyminiszteri rendeletre hivatkoznunk, mely­nek kilenczedik bekezdésében ez áll: „a­mi pedig a sajtó-vétség elkövetőjét illeti, erre nézve, rendkí­vüli esetek kivételével, elég a felelős szerkesztő s a kiadó megkérdeztetése, szükség esetén pedig a szerkesztői s kiadói helyiség átkutatása.“ Sőt tovább megyünk s határozottan állítjuk, mikép a sajtó­vizsgálóbirónak, ki a 151/867 számú igazságügyminiszteri rendelet ötödik bekezdése ér­telmében a bűnvizsgáló birákkal egyenlő ha­táskörrel ruháztatik fel, jogosítva van még le­tartóztatásokat is eszközölni, miként már történtek is, nemcsak nálunk, hanem a Lajtán túl is; kitetszik különösen az utóbbi körülmény az ottani sajtó­bí­­róságok bűnügyi eseteit tartalmazó felsőbírósági döntvény-gyűjteményekből. Áttérünk ezek után a „Székesfehérvár és Vidéke“ szerkesztőjének esetére. A szerkesztő felszólittatván, hogy adja ki a lap ellen folyamat­ban levő sajtó-ügyben az inkriminált czikket s ne­vezze meg annak íróját, odanyilatkozott jegyző­könyvileg, mikép nála van a czikk kézirata, de nem adja át, azonban felel érte. Eltekintve attól, hogy ily nyilatkozat egyenes kihívást fejez ki a bírósággal szemben, vizsgáljuk meg a dolgot tárgyilagosan s ítéljük meg elfogulatlanul a hosszú évi közszolgálatban correct jelleménél és el­járásánál fogva védelmünkre nem szorult vizsgálóbíró annyira neheztelt lépését. A sajtó-vizsgálóbírónak, tudva levő dolog, hogy nincs semmi köze a bűnösség kérdéséhez, s egyedüli feladata az alanyi tényálladék kiderí­tése. Kötelessége tehát a sajtó-vizsgálóbírónak tisz­tába hozni azt, hogy ki követte el a sajtó-vétséget. Sajtó-ügyekben, ha csak gyanítható is, hogy más vállalja magára a felelősséget, mint a­ki a vétséget elkövette, inquisitorius eljárásnak van helye; kitetszik ez a sajtótörvény 33. §-ából is, melyben az mondatik, hogy minden czikkért, me­lyek valamely lapban megjelennek, ha a szerző felelősségre nem vonathatnék, az ugyanazon törvény 13. §-ában említett személyek tartoznak felelősséggel. Könnyű belátni tehát azt, hogy a sajtó­ vizs­­gálóbíró nem mellőzheti annak kutatását, hogy ki a tettes, különösen akkor, midőn erre, miként a föntebbi esetből is kitűnik, alapos oka van, ameny­­nyiben a „Székesfehérvár és Vidéke“ szerkesztője nem azt állította, hogy ő írta a czikket, hanem, hogy annak kézirata nála van és ennek írójáért elvállalja a felelősséget. Már most, miután a 13. § szerint a felelős­ség a szerző, továbbá a szerkesztő és kiadót fok­­ról-fokra éri, köteles a vizsgáló -biró, tekin­tettel az igazságügyminiszteriumának 1867. május 17-én kiadott rendelete 18. §-ára, kimeríteni az anyagi tényálladék tekintetében a vizsgálatot, ne­hogy más érdekek sérelmének megóvására pótvizs­gálat szüksége forogjon fenn. Ezekből látszik tehát, hogy a lapok felszóla­lása alaptalan volt, de mindenesetre jellemzi azt

Next