Magyar Közigazgatás, 1919 (37. évfolyam, 1-37. szám)

1919-01-05 / 1. szám

MAGYAR KÖZIGAZGATÁS 1. szám, 1919 január 5. Gondterhes ujesztendő. Átléptük az uj évnek küszöbét. Körültekintünk, úgy érez­zük, még egyek vagyunk. Szeretjük hinni: még a mienk a négy folyam árja, még a mienk a Kárpát bércre, még mindig az az ország vagyunk, melynek alapjait Szent István ország­­alapító nagy királyunk lefektette. Még él e szent határok között a magyar nép. Élünk, lélekzünk, reménykedünk. A béke is útban van. Még nem az a béke, melynek galambja a nagy vízözön után puha csőrében olajágat hozott ; nem az a béke, mely a betlehemi jászol fölött hirdette minden népek­nek a testvéresülést. A mi békegalambunknak megtépett a tolla, összetörött a szárnya, onnan jött, ahol a gyűlölködés milliók tetemein hozott Hadesnek véráldozatot. Ott vergődik, fuldoklik a hatalmi gőg tövisei között, ahonnan felénk hangzik a kegyetlen kitörés: Jaj a legyőzötteknek! Legyőztek, azt tudjuk. Elleneink volt az egész világ. Meg­mozdult az Acheron, hogy végig gázoljon rajtunk. De mi gyullasztóba lángra ezt a határtalan haragot? Szeretjük a hazánkat, ez volt a bűnünk. Mertünk védekezni, ez volt a kár­hozatunk. • Találón veti fel Schiller Frigyes az 1801. évben a lune­­villei béke megkötése után azt a kérdést, hogy midőn a német nép dicstelenül vonul el egy kónyáztatta háborúból, öntudato­san foglalhat-e helyet a népek soraiban ? Azt feleli: igen, mert bár elvesztette a háborút, erkölcsi nagyságát nem vesztette el. A nagy költőnek igaza volt. A német nem akkor volt a legnagyobb, midőn 1871-ben Eris almáját kebelezte be, hanem akkor, midőn Schiller, Göthe, Lessing, Herder, Kant szerzett örök dicsőséget a német nemzetnek. De mintha mégis kezdenének már elnémulni az Ervinysek és a pokoli kürtök sivalkodásába belevegyülne a józan meg­fontolás szelidebb szava. Lloyd George egyik beszédében ezeket mondja: «Nekünk nem szabad a békekötésnél úgy járnunk el, mint eljárt Német­ország 1871-ben. Ha mi megismételjük Németország botlásait, ötven év múlva az a sors ér bennünket, mely érte Német­országot. Igazságot akarok és nem boszut. Az igazság igaz­ságot szül, boszut a boszu.»­s Lloyd George-nak igaza van. Aki a békét őszintén akarja, az békességet akarjon, és ne mesterkedjék abban, hogy a béke hazug jegyében nemzeteket leigázzon. A nemzeteket képes felszívni magába a magasabb­ kultúra, de az erőszak azokat kiirtani nem bírja. Mennyit próbálkozott a mi nemzetünkkel az osztrák birodalmi őrület! Vértörvény­széket állított, megtöltötte hőseinkkel börtöneit, földönfutókká tette azokat, kik behódolni nem tudtak. Majd édes fuvola hangon szólaltak meg a szirének, de csak annál erősebb volt a nemzeti ellentállás. Amidőn Mária Terézia kora sikerrel németesített a magyar főrendek között, magyar testőrifjak megteremtették a magyar irodalom reneszánszát. Midőn pedig nemzeti öntudatunk a napóleoni harczok után kimerülőben volt, gróf Széchenyi István, a legnagyobb mindannyi között, kiket magyar anya szült, felébresztette a nemzetet, és bátorí­tása, hogy «Magyarország nem volt, hanem lesz», uj életerőt öntött a nemzetbe, mely már kép­ssé vált arra, hogy midőn az 1848. évi alkotmányát kiküzdötte, azt diadalmas fegyverével meg is oltalmazza. Azért legyünk bizalommal az Isten és saját magunk iránt. Nem fognak bennünket teljesen leigázni. Mint szabad nemzet élni akarunk és élni fogunk. Hozzálátunk a romok eltakarításához és megkezdjük az új alapozást. Amit felszínre hozott az iszap, szennyet, bűnt, azt becsületes munkával eltakarítjuk, kiirtjuk. Nek­ fogunk tűrni anarchiát, nem fogjuk dédelgetni a nyers tömegek erőszakos uralmát Kidolgozzuk belrendünk reformját. Kezdjük a községgel. A háború megtanított egyebek között arra, hogy a községi jegyzői állást gyökeresen reformálnunk kell. A jegyzői állás idáig ki volt szolgáltatva a beszámíthat­­lan tömeg szenvedélyének. A plebs mártírokra szomjazott, tehát legyilkolta a jegyzőt, vagy megkínozta, vagy legalább is kiüldözte békés és munkás otthonából. Pedig a jegyző a központi kormány szeme, a­ társadalom­nak élő lelkiismerete. Sem azt nem engedhetjük meg, hogy a jegyző a felsőbb hatalom önkényeskedéseinek védtelen rabszolgája legyen, mert a jegyző a helyi társadalom öntudatának bizalmi tényezője is, sem azt nem engedhetjük meg, hogy a fékevesztett tömeg taposson rajta, mert a jegyző a központi államigazgatásnak őrse. Az államigazgatás ne rakja vállára a közigazgatási élet minden ódiumát, az adóvégrehajtást, a rekvirálást, mert a jegyző nem arra hivatott, hogy a népnek poroszlója legyen, hanem, hogy legyen annak vezére, mindenféle bajainak orvoslója, társadalmi életének irányítója. A jegyzőt tehát fel kell emelnünk arra a színvonalra, ahová nem kapaszkodhatik fel a tövis bozótja, ahol nem érheti őt a profanum vulgus üvöltése és ahonnan teljesítheti népel­­nevelő vezető feladatát. A községi közigazgatás reformja legyen a mi első fel­adatunk. A népszabadság követelményeit megőrizzük, fejlesztjük, nemesítjük. Törekedni fogunk, hogy az összes nemzetiségeknek minden valódi sérelme orvosoltassék, minden jogos vagy méltányos aspirácziója érvényesüljön. Mindezt különben nem is maguk a nemzetiségek, hanem azok hánytorgatják, kik a bárány és farkas meséjében a farkas szerepébe beilleszkedtek. Nem akarjuk bántani egyetlen nemzetiség érzékenységét sem, a­míg a haza érdekeit nem bántja. Két nagy eszmény irányítja az ember sorsát: a hazaszeretet és a valláserkölcs kultusza. Vagy ki akarná megzavarni az egyes hitfelekezetek békés harmóniáját ? A keresztény világnézet uralkodik ma már, még a nem keresztény hitfelekezetek között is. Legyen a vallás a jövőben is őre a küzdő ember etnikai értékének. Nem akarjuk bántani vagy lekicsinyelni senki ember fiá­nak sem anyanyelvét, sem saját nemzeti kultúráját. Nem származik abból hátrány a magyar nemzetre, ha a tótok Turóczszentmártonban, a szerbek Újvidéken, az oláhok Gyulafehérvárott tudományos akadémiát vagy tudományos egyetemet alapítanak. Ám tegyék! Amit a tudomány teremt, abból mindenkinek haszna van, sőt a fejlettebb kultúra fö­lényét csak úgy gyakorolhatja, ha megnyilatkozását a ke­­vésbbé fejlett kultúra befogadja, nem pedig akkor, ha a pusz­­tában kiártónak szava marad. A becsületes csereviszonyt kell megteremtenünk a nem­zetiségek kultúréletének minden megnyilatkozásában­, csak úgy, vagy még jobban mint azt a gazdasági életben meg­teremteni törekszünk. Ezt a csereviszonyt akarjuk megalapozni és fejleszteni a közigazgatási szakirodalomban is és tért akarunk nyitni a mi lapunkban a külföldi, különösen pedig a velünk szom­szédos új államalakulatok közigazgatásának is. Erős a meg­győződésünk, hogy a­mikor a mi nemzetiségeink a maguk önkormányzatát megszervezik, aztán fokozatosan fejleszteni kívánják, — akarva — nem akarva — nem nélkülözhetik a magyar közigazgatás ismeretét. Ez, hogy a maga kezdetleges alakulásaiból évtizedek során, a mai tudományos színvonalra felfejlődött, abban a magyar közigazgatási szakirodalomnak, abban a­­Magyar Közigazgatásinak igen nagy része van. Törekednünk kell, hogy a magyar nemzeti jogfejlődésnek még a nemzetiségi önkormányzat fejlődésében is állandóan megfelelő hatása legyen. Ebből a hazafias munkából magyar lelkünk minden erejével mi is kivenni készülünk méltó osz­tályrészünket. A n­emzetiségek jogéletének szabad kibontakozása soha sem volt ellentétes a nemzeti állam életfejlődésével. Szent István, országalapító első magyar királyunk mon­dotta fiához Szent Imre herczeghez intézett emlékezetes dekré­tumában (6. fejezet 2. és 3. §.) hogy: «a­mint különb-különb­­féle tartományok széléről jönnek a vendégek (hospites), különb­­különbféle szót és szokásokat, fegyvert és tudományt hoznak magukkal, a mi mind a király udvarát ékesíti és teszi nagysá­gosabbá», továbbá, hogy «az egynyelvű és egy erkölcsű ország gyönge és töredékeny» (nam unius linguae uniusque moris regnum imbecille et fragile est). A magyar nemzet a mai napig nem felejtette el a nagy királynak ezt a rendelkezését. Ha félreértés volt közöttünk, azt ellenségeink szították, a­mint azt manapság is szítják, mert életünkre akarnak törni.2

Next