Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1920-05-30 / 22. szám

-Jip i jJM üpi'iip mii, ..üfijTi—---------r nr~ ■ 22. szám. M­AGY­AR KÖZIGAZGATÁS 1920 május 30. A megszállott területekről menekült tisztviselők ügye. A menekültek ügyeinek ellátása a felmerülő szükséghez képest a szervezetek egész sorozatát hozta létre, amelyek nagy hozzáértéssel és szeretettel karolták fel a hajléktalanná vált tisztviselők és egyéb exisztenciák ügyes-bajos dolgát. Az Erdélyi Magyar­ Székely Szövetség, Felvidéki—Délvidéki Liga, Magyar Nemzeti Szövetség, Magyarország Területi Épségének Védelmi Ligája keretében alakult Menekültügyi Bizottság és a Mene­külteket Védő Szövetség mind azt a nemes célt tűzték ki maguknak, hogy a menekülteken segítsenek. A segélyező akció elforgácsoltsága lehetetlenné tette azonban, hogy az egységes vezetés szempontjai kellőkép érvényesülhessenek és nyilván ennek felismerése késztette a kormányhatóságot arra, hogy az Országos Menekültügyi Hivatalt felállítsa, mint az összes mene­kültügyi kérdések intéző szervét, amelynek feladata az egyéb ily célú szerveket egészben vagy részben abszorbeálni. E hiva­talt, a melléje szervezett Országos Menekültügyi Tanács van hivatva, mint konzultatív szerv, munkájában támogatni. A hiva­tal maga az adminisztrácionális ügyeket intézi és bár hatásköre még nincs teljesen meghatározva, a tisztviselőkre való vonat­kozással azt talán egy részben negatív meghatározással olykér írhatjuk körül, hogy a tisztviselőkkel való rendelkezés jogát kivéve, úgyszólván az összes egyéb, különösen pedig chari­­tatív tevékenység az ő feladata körébe tartozik. A tisztviselők­kel való rendelkezés jogát, amelynél az államigazgatás általános érdekei is a közrejátszanak, a ministériumok nem adhatják ki a kezükből. Az Országos Menekültügyi Hivatal a menekültügyeknek összes adminisztracionális teendőit fel fogja szívni. És itt külö­nösen arra akarunk rámutatni, hogy mily célszerű volna, ha a menekültek részére történt gyűjtések a Menekültügyi Hivatal­ban összpontosíttatnának. Most, az a helyzet, hogy igen sokan gyűjtenek. A fent felsorolt szervezeteken kívül ugyrszólván az összes megszállott törvényhatóságok is gyűjtési akciókat indí­tottak meg. Pénz mindenhonnan igen szépen folyt be, de a gyűjtésnek elforgácsoltsága azt a veszélyt rejti magában, hogy a befolyó összegeket nem lehet helyesen elosztani. Itt is az egységes vezetés feltétlenül szükséges. Biztosítani kell azt, hogy a gyűjtött pénzt olykér használják fel, hogy az arra szorul­takon a viszonyokhoz képest segítsenek. A menekülteken köl­csönökkel nem lehet segíteni és azt hiszem, hogy az adakozók­nak is inkább az volt az intenciójuk, hogy adományaikat vissza­­nem térítendő rögtöni segély gyanánt osszák ki. Mindenkép meg kell akadályozni azt, hogy a menekültek részére gyűjtött pénzből, amely bizonyára már sok százezerre rúg, pénzintézetek alakuljanak vagy tőkék képeztessenek. A menekült tisztviselők elhelyezésének kérdését nagy gond­dal és talán az eddiginél több határozottsággal kell intéznünk. Ha a menekült tisztviselőket nem tudjuk úgy elhelyezni, hogy azok teljes munkaenergiájukat kifejtsék, akkor azok nemzeti veszedelemmé fognak válni, munkakedvtelenek és elégedetlenek lesznek és még a nem menekültekre is rossz hatást fognak gyakorolni. A megfelelő elhelyezésnek több előfeltétele van. Mindenekelőtt biztosítanunk kell az elhelyezendőknél egy bizo­nyos fokú, a viszonyokhoz mért állandóságot. Nem akarunk programmot adni, de ennek felállítása kétség­telenül elodázhatlan szükség. Ha megállapítottuk, hogy az egyes közszolgálati ágakban körülbelül mennyi menekült tisztviselőt tudunk elhelyezni, akkor a viszonyok kényszerítő erejénél fogva, az el nem helyezetteket illető gondoskodás, átszervezés nagy munkája önként fog a megoldás stádiumába jutni. E munkaerők megfelelő kihasználása nemcsak egyéni, hanem parancsoló országos érdek is. Mindenképpen arra kell törekednünk, hogy a menekült tiszt­viselőket saját jól felfogott érdekükben a miniszeriális hatósá­gok teljesen kezükben tartsák, figyelemmel természetesen azokra a lelki és anyagi körülményekre, amelyek helyzetüket kétség­telenül igen nehézzé és sanyarúvá teszik. A szorosan vett közigazgatási tisztviselőkre nézve, akik autonóm szervekből kerültek ki, meg kell teremteni azokat a szerveket, amelyek a fegyelmezés szempontjából szükségesek, az igazoló és fegyelmi hatóságokat. Sokan vannak, akik már csak nyugdíjellátásra emelnek igényt, idevonatkozólag is a szükséges rendezést nem nélkülözhetjük. A menekült tisztviselők, bármily nehéz helyzetbe sodorták az országot, kétségtelenül erkölcsi tőkét­­is jelentenek; minden erőnkből azon­ kell tehát lennünk, hogy helyes szervezéssel ezt a tőkét az országnak megtartsuk.­ ­ Gyámpénztári kölcsönöknek az úgynevezett tanácsköz­társaság alatt történt visszafizetése. Egyik árvaszék a belügyminiszertől aziránt kért útbaigazí­tást, hogy azoknak a gyámpénztári adósoknak részére, akik a tartozásaikat az úgynevezett tanácskormány idejében hamisított fehérpénzben fizették ki, a törlési­ nyilatkozat kiállítható-e ? Idevonatkozólag a belügyminister 17977/1920. B. M. sz. leiratá­ban — az igazságügyminister meghallgatása után s annak véle­ményével megegyezőleg — a következőket jelentette ki: Annak a kérdésnek elbírálásánál, vajjon kiadható-e a törlési nyilatkozat azoknak a gyámpénztári adósoknak részére, akik az 1919. évi március hó 20. napja előtt keletkezett kölcsöntartozásaikat a tanácsköztársaság ideje alatt, illetőleg 1919. évi augusztus hó 15. napja előtt hamisított pénzjegyekben fizették vissza — döntő az a­­körülmény, joga volt-e az adósnak tartozását az említett időben teljesíteni? Ebből a szempontból pedig különb­séget kell tenni egyrészt a határozatlan időre, másrészt a hatá­rozott időre nyújtott kölcsönök között. A határozatlan időre adott kölcsön adósa az általános jogelvek szerint — külön kikötés hiányában — bármikor, természetesen azonban a kikötött fel­mondási idő betartásával, jogosult a kapott kölcsönt vissza­fizetni. Ehhez képest, ha az ily kölcsön adósa tartozását 1919 augusztus hó 15. napja előtt, habár hamis pénzjegyekben vissza­fizette, ezt megtámadni­ nem lehet és az ily adós részére a törlési nyilatkozatot ki kell adni. Ezzel szemben a határozott időre szóló kölcsönök tekintetében irányadó az, hogy ezeknél, föltéve, hogy a kölcsön kamatozó, ami az itt szóba jöhető ese­tekben mindenkor fenforog — a lejárat időpontjának megálla­pítása nem csupán az adós, hanem a hitelező javára is szolgál. Ezért az ily kölcsönöknél ellenkező kikötés hiányában nincs joga az adósnak tartozását lejárat előtt visszafizetni. Ebből okszerűen következik az, hogy ha az adós a gyámpénztár által nyújtott oly kölcsönt, amelynek lejárata 1919 augusztus hó 15. napjában, vagy e nap utáni időpontban állapíttatott meg, 1919 augusztus hó 15. napja előtt hamis pénzjegyekben vissza­fizette, a hitelező jogosult az ily fizetést a visszafizetett összeg egyötödét meghaladó részében megtámadni és az adós köteles megfelelő pótfizetést teljesíteni. Mindaddig, amíg a pótfizetés meg nem történt, a törlési nyilatkozat kiállítása az adós részé­ről nem követelhető. Igaz ugyan, hogy az 5151/1919. M. E. számú rendelet a hitelező most említett jogát ahhoz a feltételhez köti, hogy a hamis bankjegyekben történt fizetést fentartással fogadta legyen el. Ámde azon köteles gondosságnál fogva, amellyel az árvaszékek a gyámoltak és gondnokoltak vagyoná­nak csorbítatlan fentartása tekintetében eljárni kötelesek, a fen­­tartást már ex lege hallgatólag megtörténtnek kell tekinteni, s ehhez képest a rendeletben megkívánt fentartás nem csupán abban az esetben állapítható meg, ha az kifejezett nyilatkozattal történt, hanem akkor is, ha a gyámpénztár az adóst a fizetés elfogadásáról nem értesítette, vagyis a hamis fehérpénzzel tör­tént fizetést teljes összegű fizetésként nem nyugtázta. Ennek a kérdésnek eldöntése — hacsak e végből külön rendeletben ki­fejezett rendelkezés nem állapíttatik meg — a bíróság hatás­körébe fog tartozni. Akár kifejezetten, akár csak hallgatólag történt is az érintett fentartás, a törlési nyilatkozatot csak akkor kell kiadni, ha az adós előzően a megfelelő pótfizetést teljesítette. Az előadottakból végül önként következik az, hogy a határozott időre adott oly kölcsön adósa, amelynek lejárati ideje 1919. évi augusztus hó 15. napját megelőző időpontban állapíttatott meg, nem kötelezhető ilyen pótfizetésre, ha tarto­zását a lejárat időpontjában, habár hamisított pénzjegyekben fizette meg. (17.977/1920. B. M. sz.)

Next