Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1920-11-21 / 47. szám

47. szám. magyar közigazgatás 1920 november 21 éves eszményei és minden, amihez a nemzet ezer éven át ragasz­kodott egy bizonytalan káoszba olvad össze: örömmel kell üdvözölnünk azt az első fix pontot, — mert a földbirtokpoli­tikai törvényt ennek tekintjük, — mely a régi erőhöz, a régi eszményekhez, a régi dicsőséghez vezetheti vissza a nemzetet. Ennek a törvénynek becsületes végrehajtása esetén bizalommal vehetjük ajkunkra a letiport, de ezer esztendős határainak épsé­gében újból élni akaró magyarság fohászát: «Hiszek egy Isten­ben, Hiszek egy hazában, Hiszek egy isteni örök igazságban, Hiszek Magyarország feltámadásában.­ PÉNZÜGY. Észrevételek pénzügyi politikánkhoz. Minden nemzetgazdasági tankönyv első oldalon ismerteti az elsőrendű életszükségleteket: táplálkozás, ruházat, lakás. Ez a felsorolás azonban nem teljes, mert ezeknek a szükség­leteknek a kielégítése csakis addig biztosítja az ember életét, amíg egymagában élő emberre gondolunk. Az államokban élő emberek életszükséglete sok másból is áll, de mindenekfelett egyből, s ezt nyugodtan írhatjuk a felsorolt életszükségletek élére, ez pedig a rend. Addig, míg valamely államban nincs rend, lehet az tejjel-mézzel folyó Kánaán, de ott nem lesz sem élelem, sem ruházat, sem jó lakás. A rendre inkább van szükségünk, mint az ételre, inkább mint a ruhára. Mert hiszen ha ez hiányzik, minden egyebet el fog venni tőlünk erősebb szomszédunk. A rend olyan, mint a levegő. Amíg jó, tiszta, üdítő, addig nem is gondolunk rá, hogy erre szüksé­günk van, de ha megromlik,nehézzé, foj­tóvá válik, akkor kap­kodunk utána. A rend, az állami életnek ez a levegője, épen azért, mert nem vigyáztunk rá eléggé, bizony megromlott és csak a közelmúlt időben fuldokolva kapkodtunk utána. A rend­nek pedig viszont első alapfeltétele az állam pénzügyeinek konszolidáltsága. A világháború hat esztendeje alatt pénzünk vásárló ereje nagy mértékben csökkent. Sokat sopánkodunk, de végül mégis mint egy megváltozhatatlan dologba belenyugszunk, hogy bi­zony a zsír 1 K 60 fill. helyett ma 160 K, a ruha 100 K helyett 5000 K, vagy a jó Isten tudja mennyi, mert már rég nem beszéltem olyan emberrel, aki rendelt is volna. És így tovább. De egyet nem értünk meg és ha erről beszél valaki, bedugjuk a fülünket, ez pedig az, hogy a rend, az állami élet fentartása is megdrágult. Hoztunk ugyan be újabb adókat, amelyekkel toldoztuk, toldoztuk az államháztartás immár min­den oldalon lyukas zsákját, de ezek az adók nem annyira pénzügyi szempontból, mint inkább morális alapon — a jog­talan meggazdagodást akadályozandó — keletkeztek. Ezek tehát nem megoldások, itt végtére félre kell tenni minden ál­szemérmet és a rendes adókat olyan módon kell fölemelni, hogy az állami élet normális menete biztosítva legyen. Végre nyíltan ki kell mondani, hogy igenis az adókat fel kell emelni. És mindjárt hozzátehetjük: nem kevéssel, hanem annyival, hogy az állami élet menete a jövőben teljesen biztosítva legyen. Hibás politikája volt az elmúlt időknek, hogy az állam­­háztartás menetét nem egy helyesen megállapított, mindenki előtt könnyen megérthető, ki nem játszható, vagy legalább is könnyen ki nem játszható adópolitikára fektette. Mindenféle adókat fizettünk, ahelyett, hogy nyíltan és őszintén megmond­ták volna, mennyi az az összeg, ami az államháztartásához szükséges és milyen arány szerint kell az egyesnek ehhez hozzájárulnia? E helyett számtalan címen fizettük és fizetjük az adót. Van állami és községi adó, betegápolási pótadó, út­adó, szegényalapi járulék, házbérkrajcár és talán a pénzügy­­miniszer maga is alig tudja, hányféle egyéb adó. Engedelmet kérek, én az én véges eszemmel soha nem tudtam megérteni, hogy miért nem egyféle adót kell az adózó­nak fizetni? Mi közöm van nekem ahhoz, hogy az általam befizetett adónak hány százaléka a községé, hány százalékát fordítják betegápolásra, utak javítására stb. E helyett azon­ban — azt hiszem — mindenki szeretné azt, ha maga tudná kiszámítani az elemi iskolában megtanult szorzási művelettel, hogy mennyi is az ő adója és hogy nem számítottak-e neki többet fel? Ezért ne kelljen ügyvédhez menni, aki rendesen maga is csak hosszabb tanulmányok után ismeri ki magát. Mennyi ember munkája vész el feleslegesen és mennyivel olcsóbb volna mindjárt az adminisztráció. De hát ezek részlet­­kérdések. A lényeg az, hogy addig semmiféle állam háztar­tása nem lehet rendben, amíg a kiadásokkal szemben nem áll­­ ugyanannyi bevétel. Pedig ezt úgy látszik nehéz megértetni az emberekkel, mert tapasztalásból mondhatjuk, hogy a pénz­ügyi vezetőségünk szívesebben nyúlt más eszközhöz az állam­­háztartás egyensúlyba való hozatala végett. Fedezetlenül nyo­mattunk bankókat, ami lényegében nem volt más, mintha a meglevő bankóknak egy részét elvették volna. Hiszen amennyit nyomtak, annyival értéktelenebb lett a régi bankó. Pedig nem mondhatjuk még sem, hogy így hát mindegy. Mert a bankó­nyomás és az általa természetszerűen beálló drágaság nem egyformán sújtja az állam polgárait. Tehát nem az fizeti meg a bankónyomás következtében bekövetkező elértéktelenedését a pénznek, akinél a pénz van, hanem mindenki, vagyis olyanok is, akiknek a teherbírása minimális. Mikor most arról van szó, hogy adórendszerünk s általá­ban egész pénzügyi politikánk új alapokra fektettessék, úgy hiszem nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezen a téren is végre égető szükség volna a teljes egyszerűsítésre. A jövő­ben — különböző kisebb-nagyobb próbálkozások helyett — az egyszerű és megfelelő arányban megállapítandó egyenes adókra — persze a progresszivitás keresztülvitelével — kell bazírozni az állam pénzügyét. . Dr. L. K. * * * Lapunk f. évi szeptember 5-én megjelent 36. számában közöltük dr. Kovács Miklós ruszti városi tanácsnoknak adó­reformtervezetét s megjegyeztük, hogy e témával jövőben is állandóan foglalkozni kívánunk. Készséggel adtunk tehát most helyet a fenti észrevételeknek is, amelyek pénzügyi poli­tikánkra egészen más irányból világítanak rá. Az észrevételekre,­­ amelyeknek alaptételei: az államház­tartás megzavart rendjének helyreállítása és adórendszerünk egyszerűsítése, mindnyájunk bő kívánságát alkotják, a meg­jegyzéseink a következők: A magyar adórendszer gyökeres ujjáalkotása és egysze­rűbbé, tisztábbá, áttekinthetővé tétele nekünk régi követelé­sünk. Alig van adóügyi vonatkozású cikkünk (lásd e lap 1917. évi 24., 1918. 23., 1919. 34., 1920. 25. számaiban a «Háború és a pénzügyek», «Az egységes magyar egyenes adórendszer», «Adórendszerünk», «Az expozé» és más cikkeinket), amelyben ne mutattunk volna rá arra, hogy a mai zavaros, túlzsúfolt, képtelen adórendszer mellett óriási, valódi sáncmunkával, elbírhatatlan költséggel és igen sok esetben egyfelől igazság­talan túlterheléssel, másfelől az adók alóli menekülésnek majd­nem intézményes biztosításával aránylag kevés adóbevételre tudunk szert tenni. Egyes gondolataink, így legutóbb az elsőfokú bizottsági adókivetések megszüntetése, a progresszió tovább­fejlesztése stb. meg is valósultak. S ha ennek következtében, különösen az adótételek és adókulcsok emelésével, a bevételek helyes irányban való fokozhatását illetően, az 1920: XXIII. t.-cikkel javult is a helyzet, viszont a komplikáció megmaradt (sőt pl. a III. oszt. kér. adónál fokozódott), s így a legkiadó­­sabb adóalapok kimunkálására a pénzügyi hatóságnak sem ideje, sem munkaereje nincsen. Ha tehát mindenben aláírjuk, s mint nem céhbeli szakember­től származót, igen jellemzőnek és az illetékes körök komoly figyelmére is méltónak találjuk a fenti cikket, egyik kérdé­sére, hogy miért nem fedezhető az állam adószükséglete egyetlen adónemből, az államgazdaságtan eddigi tanítása alap­ján, mi is megfelelhetünk. Azért, mert nincs tökéletes adó és a tökéletlen «egyetlen adó» több (irreparabilis) igazságtalanságot eredményezne, mint két vagy több, egymást kiegészítő,* ellenő — és egyensúlyozó adónem. És főképen: mert nem konstruálható olyan adónem, amely egymagában a modern állam óriási adóterhét helyesen felosztani, mindenkit arányosan érinteni képes lenne. 2

Next