Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1920-05-30 / 22. szám

XXXVIII. évfolyam. — 22. szám. Megjelenik minden vasárnap. Budapest, 1920 május 30. Szerkesztőség: //., Székely-u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér sarkán), hova a lap szellemi részét illető küldemények czimzendők. KÖZIGAZGATÁSI HETILAP Előfizetési ára: Egész évre ____ 96 korona. Fél évre _______ 48 « ALAPÍTOTTA: BONCZA MIKLÓS. Kiadóhivatal, II., Székely­ u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér sarkim, hova a lap anyagi részét illető küldemények czimzendők. Kéziratokat vissza nem adunk. Hirdetések árszabály szerint. Olvasóinkhoz. Költségeink napról-napra való növekedésére tekintettel, lapunk megélhetésének, illetőleg legalább is a készkiadásoknak lehető biztosítása érdekében­­. olvasóközönségünket nyomatékosan kérnünk kell, hogy úgy a folyó évre esedékes előfizetési díjakat, mint a múltra vonatkozó esetleges díjhátralékokat — akár a megküldött postatakarékpénztári lap felhasználásával, akár postautalván­­­­nyal — mielőbb hozzánk juttatni szíveskedjenek. Lapunk előfizetési díját a papíráraknak és nyomdai költsé­geknek előre nem látott szertelen emelkedése mellett sem kíván­nák évközben fokozni, ellenben a hirdetési díjaknak aránylag még mindig mérsékelt emelésétől továbbra el nem zárkózhatunk. A szerkesztőség­. H­ad­if­ogly­ai­n­kért. Nem először írjuk lapunk első közleménye fölé ezt a címet és talán nem utoljára. Mert, ha már el is ült a világháború vihara és mi aggódó gonddal várjuk a békés munkásság áldá­sait: a mi számunkra a lelket hasogató vihar nem múlhatott el és a békés munkásságra hiába törekszünk, addig, míg a mi fiaink ott szenvednek Szibéria hómezőin, keserves hadifogságban. Mióta ismét törvényes kormányunk van és eltakarítottuk a proletár diktatúra szennyét, szemétjét: állam és társadalom összefogtak, hogy fiainkat rettenetes helyzetükből megváltsák és őket a házi tűzhelynek visszaadják. Azóta, hogy árulással és megtévesztéssel levertek bennünket, azóta csak egy ünnepünk volt. Ez akkor volt, midőn Horthy Miklós még mint fővezér bevonulását tartotta Budapestre. De ez is csak mintegy vigiliája volt annak az ünnepnek, amit majd akkor rendezünk, amikor a mi martinijaink hazajönnek. Ezt a nagy napot már Horthy Miklós kormányzó fogja meg­szerezni nekünk. Ma még tudjuk, érezzük, fájlaljuk, hogy nem vagyunk együtt, szétszakadozott az ország teste, szerte idegenben bolyong a száműzött magyar. Ha ők hazajönnek, együtt lesz az egész mai nemzet és sorakozni fog, hogy újjá­született nemzeti erővel készítse elő a reinkarnációt, h­a testben és lélekben egységes feltámadást. Hanem ahhoz, hogy tényleg haza jöhessenek, nem elég a meddő siránkozás, Nióbe könyv­e, a kicsi lelkek sopánkodása. Ne tévessze meg a hiszékenységet a némely napilap által szított hirlelés , hogy Japán, hogy Amerika, hogy az egész világ megcselekszi nekünk azt a szívességet és fiainkat haza hozza! A szeretetnek áldoznia, a részvétnek adóznia kell. A honvédelmi miniszer és a mentő akcióra alakult összes szervezetek felhívást adtak ki, melynek címe: «Hadifoglyaink érdekében, mindenkihez». A felhívást kiadta Soós Károly tábornok, m. kir. honvédelmi miniszer, a Magyar vöröskereszt egyesület, a Magyar országos véderő egyesület, a Szibériai magyar hadifoglyok hozzátartozói­nak egyesülete, tehát mindazok, akik a legszentebb cél eléréséért a küzdő sorompóba léptek. Őszinte nyílt beszéd az, amit ők nekünk elmondanak. Azt mondják: segít a magyar társadalom a magyar államnak és ha segítesz, az állam a Te fiaidat haza hozza. Mert hadifoglyaink hazahozatalának költsége hogy kit illessen, azt hiába vitatjuk. Másképen tanultuk ezt az iskolapadjain, mást mond Hugo Grotius és másra tanított győzőinknek ke­gyetlen hölyre. Fiaink hazahozatalát a győztes államok, az erősebb jogán megtagadták. Ezeket a költségeket nekünk kell elviselnünk. De a mi kizsarolt, megrabolt, ezernyi sebben vérező álla­munk ezeket a költségeket egyedül viselni nem képes. Fiainkat nem a jog, hanem a szeretet és részvét fogja az életnek meg­menteni. Csodálatos erő a hazaszeretet. Hiába károgják a mi fülünkbe az internationale kintorna muzsikáját, hiába özönlik a mi há­zainkba mindenféle értéktelen, sőt ártalmas idegen elem: ez a föld a mienk és csakis a mienk, ez csakis a saját fiait akarja éltetni és elöli, kiirtja a parazitákat. Ennek a földnek a szeretetét viszi magával a tengeren túlra az uzsorás kiüldözte magyar. Oda temetkezik a szénbányák mélységeibe, megvonja saját magától a keserves munkája meg­szerezte dollárt, csak azért, hogy ha majd hazajön, házi tűz­helye mellől kidobja az oda betolakodott idegent. Amerika bányáiban, gyáraiban küzdő vérünk hazaküldi megtakarított dollárját, hogy azzal a mi fiaink hazahozatalának gondját velünk megossza. Átérezte ő is, hogy a mi fiaink az ő testvérei. .Ezek megmientése lelkiismereti kötelesség, becsületbeli adósság. Állítsuk sorba a kötelesség, a becsületbeli adósság viselői­nek fokozatait. * Első helyen áll maga a hadifogoly, akinek van vagyona, hogy abból magát hazahozza. Ne akarjon közadakozásból senki hazatérni, aki a saját erejéből magát megváltani képes. Második helyen áll a család. A vérkötelék, a gens, a közös házi tűzhely, a közös áldozati oltár,­­ az atyák közös sírja, a megszentelt hant, mely hamvaikat takarja. A harmadik helyet azoknak szántuk, akik ajándékukat a közös mentésnek adják. Az igazi részvét nem kérdi, hogy kiért, kinek áldoz. Boldog, mert jót cselekszik, ezen a jó munkán van az Isten áldása, annak kegyelme hatotta át az ő lelkét. A negyedik helyre sorozzuk a községet. A község az a család, melyben együtt érez tehetős és vagyontalan. A község név szerint tudja, hogy ki az ő fia, aki fogságban szenved. Aki a hazának és­ a községi háznak becsületéért és szabadságáért küzdött sok véres csatamezőn. A község képviselőtestületének tehát módjában áll, hogy a saját név szerint megnevezett hadi­foglyainak megszavazza a hazautazás költségeit, azzal a kor­látozással, hogy ha valakit bármely okból nem hozhatott haza, az arra előlegezett költsége neki megtérül; de azzal a korláto­zással is, hogy a­ki kölcsönt dollárértékben vesz fel, azt ugyan­csak dollárértékben téríthesse vissza. Az ötödik fokozatra emeljük a vármegyét. Ezeréves ősi intéz­ményünk minden izében a magyar államalkotó erőnek meg­nyilatkozása. Szociális munka, szeretet, izzó hűség a hazához : ez a vármegye. Az áldozati oltár legmagasabb lépcsőfokán áll a magyar állam. A megzaklatott, meggyötört, kíspadra hurcolt, kerékbe tört szenvedő haza. Neki azokat a fiait is meg kell váltania, kik azokból az országrészekből valók, melyeket ma idegen erőszak megszállva bitorol. Mert ezek a hadifoglyok is a mi fiaink és a mieink maradnak, azokat balszerencse tőlünk nem szakítja el. Azért ne késlekedjünk. Mielőtt lehull az utolsó falevél, legyenek itthon mindannyian. Ha nem hozzuk őket ezen a nyáron haza, a legközelebbi tavasz már nem találja meg őket, mert azokat a szibériai hideg tél hava takarja be. De ettől már alig kell tartanunk. A templomokban, az utcán, vendéglátó családi körben, mindenütt, hol az emberi részvét megnyilatkozik, hadifogoly fiainknak gyűjtenek és nincs senki, aki a legnemesebb önkéntes adó elől kitérni akarna. Ne is legyen senki ilyen ebben az országban, elborult dicsősé­günk szent földön. Fiaink hazajövetele örömünnepünk lesz. Örömünket a mi Kárpátunk bérce, a mi Adriánk hangoztassa vissza!

Next