Magyar Közigazgatás, 1920 (38. évfolyam, 1-52. szám)
1920-08-08 / 32. szám
XXXVIII. évfolyam. — 32. szám, Megjelenik minden vasárnap. Budapest, 1920 augusztus 8. Szerkesztőség: II., Székely-u . 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér serkánt, hove a' lap szellemi részét illető küldemények czimzendők. KÖZIGAZGATÁSI HETILAP Előfizetési ára: Egész évre____96 korona. Fél évre _______ 48 « ALAPÍTOTTA: BONCZA MIKLÓS. Kiadóhivatal: //., Székely u. 2. sz. (Szilágyi Dezső-tér sarkán), hova a lap anyagi részét illető küldemények czimzendők. Kéziratokat vissza nem adunk. Hirdetések árszabály szerint. Népegészség. Hiteles kimutatások szerint országunkban a halálozások fele, f)0°/0-a, a hét éven aluli gyermekekre esik. Ugyancsak a statisztika arról is felvilágosít bennünket, hogy ennek az 500-nak a kétharmad része viszont a falvakra esik. A magyar faluban rettenetes képet mutat a temető, mert minden második fejfa gyermek halottat jelent. Egy nemzet rettenetes tragédiájáról beszélnek ezek a fehér falusi keresztek, a nemzeti és faji őserőnek olyan pusztulásáról, amelyet ha megakasztani nem tudunk, a nemzet létét fenyegető egyéb bajok mellett föltétlenül a biztos katasztrófa felé viszi az országot. Évek óta különböző kongresszusokon, nemkülönben szakfolyóiratokban és tudományos körökben is bő részletességgel foglalkoztak ezzel a kérdéssel, de a problémát megoldani nem tudták, illetve nem tudták a kérdést olyan gyakorlati irányba terelni, amely a gyors és sikeres megoldást biztosítani tudta volna. Falvainkban észlelhető óriási gyermekhalandóság ugyanis szoros összefüggésben áll azokkal a szomorúan lesújtó állapotokkal, amelyek ma községeinkben közegészségügyi tekintetben uralkodnak. Mert nemcsak a nemzet legértékesebb kincse, a falusi gyermekek pusztulnak halomszámra, de általában véve a nemzeti életenergiánk örök forrása is kiszikkadóban van, mert a falu népe, dacára egészséges foglalkozásának és az egészséges miliernek, amelyben életét tölti, évről-évre ijesztőbb és ijesztőbb mértékben válik áldozatává a legborzasztóbb kórnak. Ma már ott állunk, hogy különböző tömegbetegségek, így különösen a gümőkór, semmivel sem lépnek föl ritkábban falvainkban, mint az egyébként egészségtelen környezettel bíró városainkban és ipartelepeinken. Megbízható statisztikai kimutatás szerint ezek a betegségek krint a falusi nép között ijesztő mérvben terjednek, míg a városokban a nagy ipari centrumokban, gyárakban, ipari műhelyekben az erős profilaxis, nemkülönben az egyre tökéletesedő ipari egészségügyi szolgálat következtében a gümőkór és hozzá hasonló tömegbetegségek százaléka csökkenőben van. A falusi egészségügy, az orvoskérdés csakugyan rendkívül elhanyagolt állapotban van, pedig a falusi nép egészsége sem más, mint a városié. Az emberi betegségben nincs rang és méltósághoz kötött különbség. Különbség, amint egyik kitűnő szakemberünk megállapítja, csak egy van, hogy míg a városok kávéháziban állás nélküli doktorok könyökölik fényesre a kabátjuk ujját, addig a fa ura orvost csak kötéllel lehet fogni, azt is többnyire csak olyant, akinek se teste, se lelke nem alkalmas arra, hogy a falusi közéletben szerepet játszon. Ez addig nem is fog megváltozni, míg a falusi közegészségügyi szolgálatot egészen új és a mainál megfelelőbb alapokra nem helyezzük. A mai vidéki közegészségügyi szolgálatnál szerencsétlenebbet és a célnak kevésbbé megfelelőt elképzelni is nehéz. A megyei, a járási és körorvosi intézmény, bár egymagában véve nem lehet abszolút rossznak mondani, mégis hogy úgy mondjuk, geográfiai elhelyeződésénél fogva az egészségügyi szolgálat ellátására teljesen képtelen. Még ha népünkben tökéletesen ki is volna fejlődve az érzék ahhoz, hogy a csecsemők, de a nagyok betegségének kezdetén is azonnal forduljanak orvoshoz, ezt nem tehetik meg, mert sokszor negyvenötven kilométernyi körzetben találják a legközelebbi orvost. Rossz idő esetén az elhanyagolt magyarországi utak mellett ez a távolság még fokozódik. Eltekintve attól, hogy a mai rettenetes közlekedési állapotok mellett szinte alig lehetséges, avagy pedig csak horribilis díjak mellett, megfelelő fuvart kapni, amely akár a beteget az orvoshoz, akár az orvost a beteghez vinné. A «Falu» Országos Szövetség egyik most közzétett kimutatásában olvassuk például, hogy Somogy vármegyében 365,000 lakosra 35 körorvosi állás van megszervezve, vagyis Somogy vármegye községeiben 10,300 lakosra esik egy-egy orvos 25—30 kilométer sugarú kerületben, míg a megye székhelyén, Kaposvárott 30.000 lakos mellett 29 orvos működik, azaz zárt, szűk területen 1000 lakosra esik egy-egy orvos. De itt vannak Budapest székesfőváros adatai is, amelyek szerint 1.000.000 lakossága közt mintegy 2000 orvos működik, vagyis csaknem minden 500 emberre jut egy-egy orvos. Ilyen viszonyok mellett természetesen nem csoda, hogy a falusi közegészségügyi szolgálat ma az elképzelhető legelhanyagoltabb. Nem csodálható, hogy a falusi ember egészsége ápolásában könnyelmű és elmaradott, hogy oly elszomorító képet lehet rajzolni a falusi kuruzslásról és megrögzött szokásokról. A nép általában nem becsüli az egészséget, mert ezen a téren teljes analfabetizmus uralkodik és igazán a falusi tiszta levegőnek és az egészséges mezei foglalkozásnak köszönhető, hogy a közegészség ellen elkövetett sok-sok vétek dacára és , a mai hitvány közegészségügyi szolgálat mellett, a falusi halandóság nem nagyobb. Nem ismerünk ma nagyobb és fontosabb feladatot annál, hogy a falu egészségügyét sürgősen és késedelem nélkül rendbe hozzuk. Ha ennek a kérdésnek gyökeres megoldását továbbra is halasztgatni fogjuk, hiába vannak nagyszerű törvényeink (mert azt el kell ismernünk, hogy egészségügyi törvényhozásunk mintaszerű) az egészség védelmére, a fertőző bajok leküzdésére, az anya- és csecsemővédelemre, mindez csak papiroson fog maradni, mert hiányoznak azok a szaktényezők, akik a törvényekbe lefektetett bölcsességnek életet adjanak és a nép közé vigyék gyakorlatilag azokat az elveket, amelyeken egy egészségesebb, egy erősebb és minden viharral dacolni tudó Magyarországot felépíteni akarunk. Azt fogják erre sokan mondani, hogy egy valamire való közegészségügyi programm megvalósításához hiányoznak ma a megfelelő anyagi eszközök és hiányoznak a megfelelő emberek. Évtizedek óta szinte reframszerűleg halljuk ismételgetni ezt a kifogást és a vége mindig az volt, hogy itt-ott emeltünk egy-egy luxuriózus és szemnek tetszetős városi kórházat, de magát az országos egészségügyi szolgálatot sem megjavítani se tökéletesíteni nem tudtuk. Nagyon jól tudjuk mind, hogy az ország pénzügyi helyzete az elképzelhető legválságosabb. Ideáinkkal és ambíciónkkal egyelőre nem is akarjuk a ma oly nagy mértékben igénybe vett pénzügyminiszert ostromolni. Ésdeklő tekintetünk ezekben a válságos napokban inkább a népjóléti, helyesebben az egészségügyi miniszer felé fordul, akitől közegészségügyi szolgálatunknak reformálását, jobban mondva megfelelőbb beszervezését kérjük. Egyelőre nem ábrándozunk arról, hogy a falvakban is fényes közegészségügyi intézményeket létesítsünk, vagy hogy a falusi szülészetet és nőgyógyászatot modernebb alapokra helyezzük. Azonban ezekben a szűkös napokban is a magyar népet, tehát Magyarországot menti meg az az államférfiú, aki egy egyszerű tollvonással a közegészségügyi szolgálati körzeteknek jobb megfelelőbb elhelyeződését tudja biztosítani. Az utóbbi években az ország egyetemi klinikái szinte ontották magukból a kész orvosokat, akik — a kevésbé alapos kiképzés miatt — ha nem is állanak azon a fokon, mint a régibb orvos generáció, megfelelő kurzusokkal és utánképzéssel hasznos és még sokat érő tagjai lehetnek a hazai közegészségügyi szolgálatnak. Nagyon jól tudjuk, hogy ezeknek nagy része a városokban megélni nem tud, mert ha megannyit keresnének is