Magyar Lettre Internationale 1995. ősz (18. szám)

Nádas Péter: A háromszög három sarka

­ Az „Ausztria és Németország Európában” című konferencia osztrák rendezői azt kérik tőlem, hogy lennék valamiféle „külső szemlélő”, akinek a nézeteivel aztán kívánatos lenne szembesülniük. Musil véle­ménye szerint viszont „Ausztria létének egyetlen bizonyítéka Magyar­­ország”, s ha ez tényleg így van, akkor szemlélődésem nem csak indo­kolt, hanem külsőnek sem nevezhető. Musil kijelentésének ellenpróbá­ja se mutat mást. Vajon egy németnek eszébe juthatna-e, hogy egy ma­gyar véleményével szembesüljön? Soha. És egy magyarnak eszébe jut­hatna-e, hogy éppen osztrákokkal szembesüljön? Nem, egy magyar so­ha, senkivel. A puszta tény, hogy mégis nyugodtan üldögélhetek osztrákok és né­metek között, s édes kettősükbe még bele is beszélhetek, nem csak ele­gendő bizonyíték arra, hogy Musil nem beszél ökörségeket, hanem bizo­nyítéka annak is, hogy ténylegesen létezik egy ilyen egyenlőtlen három­szög hármójuk között. Ennek a kapcsolatnak szeretnék a mélyére nézni. Vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor egyszer Berlinben az éjszakai buszra várva álldogáltam, jött egy becsípett férfi és megszólított. Tüzet kért, vagy valamit tudni akart, annyi biztos, hogy válaszom hallatán azonnal tudta, idegen vagyok, és kérdezte is, honnan jövök. Önkénte­lenül hátráltam fél lépésnyit, s a biztos távolságból válaszoltam neki, hogy Budapestről. Hogy akkor én egy magyar vagyok, ordította. Ki más lakna Budapesten, válaszoltam erre. Öröme azonban határtalannak mutatkozott, át akart ölelni, és azt ordította, hogy akkor mi fegyverba­rátok vagyunk. Nem tehettem mást, az éjszaka nagy csendjébe én is brutálisan beleordítottam. Mik vagyunk mi? A nagy bérpaloták kivilá­gított, elutasító homlokzata halkabban visszaszólt. Mik vagyunk mi? A hasonlóságok és a különbségek tüzetesebb vizsgálatának kedvé­ért szeretnék azonban feltenni egy egészen egyszerű kérdést is. Mit tesz az ember ebben a három, történetileg és kulturálisan egy­másba bonyolódott országban, ha egy idegent, vagy úgy általában az idegeneket kellemetlennek, nyűgösnek, taszítónak és egyáltalán, un­dorítónak találja? Németországban a szállásukat vagy a lakásukat gyújtja fel. Auszt­riában küld nekik egy levélbombát, vagy a robbanóanyagot a helység­névtáblára tapasztja. Magyarországon a kocsmában veri meg, a nyílt utcán döfi le őket, netán azt mondja, hogy beszélni szeretne velük, s akkor húzza elő a bunkót, ha szólásra nyitják a szájukat. A különbségek nem érintik a lényeget, hanem inkább a stílusban, a kivitelezés módszerében mutatkoznak meg. E jellegzetességek alapján a németet számítónak és kegyetlennek, az osztrákot sunyinak, alatto­mosnak, a magyart pedig vérszomjasnak és barbárnak nevezhetnénk. A jelzőket egyébként nem a kisujjamból szoptam, hanem egy tizenhe­tedik századból származó, szépen illusztrált német kalendáriumból vettem át. Ezekkel a jelzőkkel azonban a lényeget illetően nem jutha­tunk nagyon messzire. Ahhoz, hogy mélyebbre menjünk vagy messzebbre lássunk, talán azt a meglepő kérdést kéne föltennem, hogy e három ország közül va­jon melyikben tudná Thomas Bernhard egy ideig még elkerülni a saját halálát? Németországban biztosan nem, hiszen német költőt nem tudunk el­képzelni, amint ilyen kaján élvezettel utasítaná el saját nemzetét, s ezért ilyen élvezkedő gyűlölködéssel nyilatkozhatna róla. Egy német csak úgy tudja megmenteni önmagát, ha a körültekintés és a felebará­ti szeretet erényeivel jeleskedik, s ha gyöngéd távolságból szemléli a saját nemzetét. Önmagán kívül egy német nem gyűlölhet senki mást, s valószínűleg a közelebbi jövőben sem engedheti meg magának azt a bájos önösséget és forró önszerelmet, amelyet Thomas Bernhardtól ter­mészetesen mindig elvárhatunk. Ez idáig minden csöndes kísérletnek, amely Ernst Noltétól Botho Straussig arra vonatkozott, hogy a néme­tek valamiként kikerülhessenek végre az önmagukra erőltetett engedé­kenységnek és az aszkétikus önvizsgálatnak ebből a sodró főáramá­ból, csúfos kudarcot kellett vallani. Magyarországon viszont Thomas Bernhardnak a legkisebb, a legpa­rányibb lehetősége se lenne túlélni a saját halálát. A közönséges ma­gyar ugyanis éppen abban különbözik a másik kettőtől, hogy képtelen különbséget tenni a saját nemzete és a saját személye között. Vagy ar­ra hajlik, hogy tökéletesen megfeledkezzék a nemzetéről, vagy olyan mértéktelenül azonosítja önmagát a nemzetével, amit egy német immár nem is tud elképzelni, az osztráknak pedig csupán örök vágyálma ma­rad. Thomas Bernhard a tökéletes nemzeti közömbösség és a beteljesült nemzeti odaadás végletei között egyszerűen nem találná többé a saját lélegzetvételét. A saját lélegzete nélkül pedig még Magyarországon is NÁDAS PÉTER A HÁROMSZÖG HÁROM SARKA meg­fullad az ember. Végül Auszt­riában nem csak azért nem lehetne Thomas Bernhard túlélé­sét biztosítani, mert min­denféle politikai potentátok al­kalomadtán éppen úgy szidalmaz­nák, ahogy ő is örökösen szidalmazta ezeket a politikai potentátokat, s még csak nem is azért, mert Ausztriában nem ta­lálna magának olyan léptékű kiadót, mint ami­lyen Unseld, vagy olyan léptékű rendezőt, mint amilyen Peymann, hanem elsősorban azért kéne egy­szer, kétszer és végleg meghalnia, mert valóban olyan ki­vételes, se a német, se a magyar, se az osztrák szabványok mértékegységeivel nem mérhető személyiség, aki ugyanakkor tökéletesen megfelel a tényleg kivételes minőségű osztrák magaskultúra elsőrendű követelményének, miszerint pestisesként kell kezdeni és kiátkozottan, betiltottan, kitaszítottként vagy emigránsként kell befejezni az életet, így aztán Schiele, Trakl, Freud, Webern, Wittgenstein, Schönberg és Bachmann sorsán Bernhard is csupán osz­tozik. Németországban a kulturális és a történeti folyamatok sokkal szo­rosabb összefüggésben állnak egymással, sokkal olajozottabban mo­zognak együtt, mint Ausztriában, s ezért Németország kulturális hősei nem kitaszítottak, hanem ezeknek a jórészt egybevágó folyamatoknak a reprezentánsai. A kitaszítottakat a német kultúra folyamatosan Ausztriából importálja, ahol is a kulturális és a történeti folyamatok divergálnak, egymástól elhajlanak, és inkább kölcsönösen kihívják és ingerük, mintsem kiegészítenék vagy kiegyenlítenék egymást. A ma­gyar kultúra ellenben mindkét hőstípussal, a kitaszítottal és a repre­zentánssal egyként jellemezhető, mivel a kulturális folyamatok és a történeti folyamatok hol ellentétesek egymással, hol összefonódnak, végül is kiszámíthatatlanul. A saját múltjával való szembesülés folyamatában a három ország három különböző lépcsőfokon áll, ám mégis egyetlen kivételes európai speciel. Mondhatni, egyetlen fajta, három különböző változat. Magyarország nemhogy nem kíván többé szembesülni a saját múlt­jával, hanem annak érdekében, hogy megszabaduljon múltja mérték­telen terhétől, egyszerűen megszüntetett avagy szüneteltet minden né­ven nevezhető történeti korszakot és tradíciót. Saját történetének rea­litását az örökös jelen oltárán áldozza fel. Magyarországon az utóbbi ötven évben senki sem birkózott meg a saját személyes múltjával sem, nemhogy a nemzetével. Magyarországon mindenkit végleg lebírt az ál­landó jelen. Egy ilyen boldogító állapotban természetesen senkinek nincsen szüksége jövőre sem. Ausztria nem szembesült a múltjával, illetve nagyon bágyadtan tet­te. Ám a Waldheim-ügyben a világ elég kegyetlenül, bár közel sem igazságtalanul szembeállította a saját múltjával Ausztriát. A Groer-ügy viszont azt mutatja, hogy a szembesülésnek ez a processzusa immár önkéntesen megy tovább, olyannyira, hogy egy szép napon tán az sem lesz elképzelhetetlen, hogy egy Thomas Bernhard még a saját hazájá­ban is élni tud. Németország ugyan alaposan szembesült a saját múltjával, ám a konfrontáció egészen sajátos eredményre vezetett. Ezzel a múlttal nem lehet megbirkózni, ezt a múltat nem lehet megemészteni. Németorszá­got végérvényesen lebírta a saját múltja. Azáltal azonban, hogy Né­metországnak legalább a nyugati fele ezt a megrázkódtató tényt elfo­gadta, a lakhatatlan ország lakhatóvá változott. Valljuk be, hogy egye­dülálló, a jövőre nézvést pedig igazán biztató teljesítmény. S hogy az­tán a keleti tartományok miként tudják majd lakhatóvá tenni a saját múltjukat, s miként fog alakulni ezeknek az országrészek­nek a közös jövője, ma még persze nem belátható. Mint ahogy az sem, hogy Ausztria és Magyarország va­jon lakhatóvá válik-e.­ ­ NÁDAS Péter Talált cetli Jelenkor, 1993 Egy családregény vége Jelenkor, 1994 Emlékiratok könyve Jelenkor, 1994 Esszék Jelenkor, 1995 „Az idő ellenében élni, írni az ár ellenében" Magyar Lettre Internationale, 1995.17. BERNHARD, Thomas Egy hátraarc AB OVO, 1994 Irtás Ferenczy, 1994 A túlélő följegyzései Hatágú Síp, 1994 Nagy levegő AB OVO, 1995 Beton Ferenczy, 1995 „In memóriam Thomas Bernhard” Átváltozások, 1993.1. „A világjobbító" Magyar Lettre Internationale, 1994.12. STRAUSS, Botho „Kezdettelenség” Magyar Lettre Internationale, 1993.9.

Next