Magyar Lettre Internationale 2004-2005. tél (55. szám)
KORNIS - Révai Gábor: Kornis Mihályt kérdezi Révai Gábor az istenkérdésről
KORNIS MIHÁLYT KÉRDEZI RÉVAI GÁBOR Az istenkérdésről KORNIS MIHÁLY: Nem vagyok filozófus, nem vagyok pszichológus, nem vagyok teológus, nem vagyok hívő. Nem tartozom egyetlen vallási közösséghez sem. Sem formálisan, sem lélekben. Nem értek a kérdéshez, ha szabad így fogalmaznom, jóllehet életem legfontosabb kérdése ez. Olyasmiről van szó, amivel kapcsolatban az álláspontom ma más, mint akár csak néhány évvel ezelőtt volt. Egy biztos: a kérdés - mondjuk így, röviden: az istenkérdés - életem legfontosabb kérdése. A belőle adódó következtetések alapjában más világot jelentenek abban az esetben, ha egyáltalán valami értelmes dologról beszélünk, és egészen mást jelentenek, ha valami értelmetlenségről beszélünk. Ez egyike azoknak a kérdéseknek, amelyekről az a véleményem, egyébként érdekes módon a zsidókérdés is ilyen, hogy megválaszolhatatlan, megoldhatatlan. Igazi kérdés. Azt nevezem igazi kérdésnek, amelyre gyakorlatilag nem is lehet válaszolni. Hiszen az összes többi kérdés, ahogy ez a szókratészi-platóni hagyományból tudható, valójában a válaszra rávezető segítség. Annyiban változott az álláspontom, vagy inkább a helyzetem, hogy felnőttem annyira, vagy eljutottam odáig. Orbán Ottó barátom halála pillanatában egyébként, amikor az ő nekrológját írtam, hogy ráébredtem - persze jelentős mennyiségű Nietzsche után, de ennél is fontosabb volt az Ottó halálából adódó személyes felismerés -, hogy az istenkérdéshez való tisztességes közeledésnek a formája az, ha az ember nem állítja, hogy létezik. Azért nem állítja, mert úgysem tudja bizonyítani, nemcsak másnak, de magának sem. Arra jöttem rá, hogy az utóbbi kétszáz év valamirevaló elméi egész életüket abban a kétségbeesett magányban töltötték, hogy megpróbáltak nem kapaszkodni Isten létezésének a feltételezésébe. Ebből egyébként nem következik, hogy Isten, vagy amit így hívunk, nincs, de abban egész biztos vagyok, hogy tisztességesebb és magamra nézve gyümölcsözőbb, ha nem tételezem, mint ha tételezem. Általában véve ez egy olyan kérdés, ha szabad ezt mondanom, amit én a titkok kategóriájába sorolnék. Abból is nagyon kevés van. Hogy egész pontos legyek, a „minden bizonnyal titok” kategóriája ez. RÉVAI GÁBOR: Azon a ponton kezded a választ, amikor változott az álláspontod. Engem érdekelne, feltéve, hogy te is érdekesnek tartod elmondani, a korábbi. Mert volt korábbi álláspontod, azt tudom és sejtem. KM: Amikor készültem erre a beszélgetésre, eszembe jutott Ottlik Géza egy gyönyörű mondata, amit a Próza előszavában írt, hogy van két dolog, amiről nem hajlandó beszélni, az egyik a csillagos ég látványa, a másik az édesanyja. És nem is hajlandó még csak indokolni sem, hogy miért nem akar beszélni róluk. Valami hasonlót érzek én ezzel az Isten nevezetű kérdéssel kapcsolatban is. Már az is, hogy kérdésnek nevezem, mulatságos a magam számára is, vagy nem is tudom, mit mondjak. Minthogy én író vagyok, és csak végtelenül szubjektív módon tudok beszélni erről a dologról, az Istenhez való viszonyomat nem óhajtom közszemlére tenni. Úgy gondolom, hogy az nem tartozik senkire. Igaz, egész életemet és minden írásomat áthatja az ezzel a kérdéssel való vívódás, de éppen azért jobb, ha nem beszélek róla, mert szóban majdnem biztos, hogy csak egetverő hülyeségeket tudhatok mondani, teljesen nyilvánvaló. Vagy ízléstelenségeket, olyasmiket, amiket úgysem tudok bizonyítani. Különösen nem egy rövid beszélgetés keretében, amiben fel tudom esetleg villantani a probléma nagyságát, hogy másokban érdeklődést keltsek. PÉLYI NÓRA FELVÉTELE KORMIS