Magyar Lettre Internationale 2006. nyár (61. szám)

TERÉZIA MORA - Nádori Lídia: "Sehol se vagy" (litera-nagyvizit)

KAISER OTTÓ FOTÓJA TERÉZIA NÓRÁVAL NÁDORI LIDIA BESZÉLGET Seholse vagy A lapszerkesztők nem a Terézia Mórához hasonló nyilatkozókat szokták ideálisnak tartani. Ő nyilván nem is igényli, hogy annak tartsák. Amikor elvállaltam, hogy nagy vizitálok nála, és végigolvastam az interjúit a német sajtóban, megijedtem. Kelletlen, szűkszavú, hárít: az újságírók réme - legalábbis azoké, akik a gyors és látványos eredményt szeretik. Azután rájöttem, hogy amire készülök, egészen más okból lehetetlen, tehát érdekes vállalkozás. Mi ugyanis 2005 novembere és 2006 februárja között egy­szer már leveleztünk, méghozzá napi rendszerességgel. Föltettem neki mindazokat a kérdéseket, amelyek Nap mint nap című regényének fordítása során fölmerültek, ő pedig segítőkészen és kimerítően válaszolt, nagyszerűen ment a dolog. Rengeteget kérdeztem, válaszaiból pedig rengeteget tudtam meg róla és a munkamódszeréről; arról az útról, amelyen eljut egy bizonyos megoldásig; fegyelemről és szabadságról, szorongásról és szenvedélyről, otthonosságról és idegenségről; nem beszélve olyan témákról, mint a menekültügy, a hallucinogén növények, az agykutatás, az összehasonlító nyelvtudomány... Csakhogy az a mi kettőnk levelezése volt, nem tartozik a nyilvánosságra, és a nyilvánosság számára jórészt érdektelen is. Egy szó mint száz: miután létrejött (mintegy a fordítás melléktermékeként) egy izgalmas beszélgetés, és nekiálltunk, hogy megbirkózzunk egy „rendes” inter­júval, feltehetően ugyanavval a dilemmával szembesültünk, amely az interjúk sikertelensége mögött áll, nevezetesen: föltárjon-e valamit a szerző regénye eredeté­ből, közvetítsen-e a mű és annak befogadói értelmezése között akkor is, ha ez a gesztus alkatától idegen. Nem állítom, hogy ezzel a felismeréssel tépelődés nélkül, könnyen és gyorsan átlendültünk volna a holtponton. Ám talán épp így tudok hozzávetőlegesen hűséges portrét rajzolni Terézia Móráról, vagy legalább két fontos dolgot elmondani róla: hogy leginkább a munkában érzi otthon magát, és hogy szíve szerint mindent a szövegre bízna. NÁDORI LÍDIA: 1990-ben távoztál Magyarországról. Én 1997-ben, abban az évben ismertelek meg, sőt, véletlenül éppen azokban a napokban, ami­kor Berlinben egy nyitott felolvasáson először mutatkoztál be szépíróként. Akkoriban „teljesen integrált’’ benyomást tettél rám, hét éve éltél egy ország­ban, amelynek nyelvét már odaérkezésedkor tökéletesen beszélted, egy német férfi oldalán, Berlinben, amelyet szemlátomást jól ismertél és kiis­mertél topográfiai és szociológiai értelemben egyaránt. Mivel és hogyan telt az a hét esztendő 1997-ig? TERÉZIA MÓRA: Szó szerint szívesen költöztem Berlinbe (lásd a német férfi oldalát), az első három év mégis nagy nehézségekkel járt, pedig beszéltem a nyelvet, és volt kihez mennem. Nagyon felbolydult évek voltak a kora kilencvenesek, sok reménnyel per­sze, de bizonytalansággal telve is. Külföldi voltam, fiatal voltam, még nem hevertem ki az addigit, és nehéz volt megszokni, feldolgozni mindazt, ami Németországban várt. Milyen jó, hogy még diák voltam. 97-ig voltaképpen nem sok mindent csináltam, eltekintve egy év filmdramaturgi intermezzótól (ugyanis ez a „tanult szakmám”) csak figyeltem, tanultam. Amikor végeztem a tanulással, főállású író lettem, mert addigra sikerült annyira megérnem és konszolidálódnom, hogy lehetségessé vált nemcsak felvenni dolgokat, hanem kisugározni is. Kimondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy sikerült egyáltalán elérnem ezt a stádiumot. Nagyjából ennyi. NL: A Különös anyag (Seltsame Materie, 1999; magyarul 2001-ben jelent meg Rácz Erzsébet fordításában) nem titkoltan, de nem is forszírozottan önéletrajzi hátterű elbeszélések sora. Hol a gyerek, hol pedig a kamasz látlelete arról a kisvilágról, amelyben élni kénytelen. Kegyetlen és szolidá­ris, többek között saját vérrokonaival, akiktől a legtöbbet szenved.Azután Nap mint nap című első regényed (Alle Tage, 2004) gyerek-szülő, gyerek­­nagyszülő viszonyaiba is azt írod bele, hogy a gyerekek gyenge vállukhoz képest aránytalanul nagy terhet cipelnek: saját felmenőik elrontott életé­nek, bizonytalanságainak és a mindebből adódó „rossz nevelésnek” a ter­hét. Eleve kudarcra ítéltetett a próbálkozás, hogy gyerekeinknek boldogsá­got tudjunk adni? TM: Nem eleve. Csak mert TM két könyvében ez így van, attól még nem eleve. Egyébként úgy vélem, Omar (a Nap mint nap egyik szereplője - NL) anyja, nagyszülei teljesen rendben vannak, ő „csak” azt a terhet cipeli, hogy túl okos meg túl érzékeny. Képzeljük el mindezt egy durva környezetben, az lenne csak a katasztrófa. Mert bizony észre kell vennünk, hogy ami nem kevés családban, privát (tehát nem politikai vagy gazdasági­ téren az embe­rek között zajlik, az nem más, mint egy nagyon mélyen gyökerező, nemze­dékről nemzedékre öröklött erőszak, és ez engem mélységesen felháborít. Ugyan nem éppen leányálom egy diktatúrában gyereknek lenni, de én annak idején a mindennapokban mégiscsak közvetlen környezetem durvaságától szenvedtem. Valamennyien a másik ember könyörületességétől függünk, főként gyerekként. Persze, teszem hozzá, igazán „privát” problémák nincse­nek. Mindez politikai kérdés is. Minél emancipáltabb egy társadalom (nők, férfiak, gyerekek, polgárok), annál könnyebb védekezni a mindennapos kegyetlenségek ellen. Az én gyerekkoromban a tolerancia (mint a demokrá­cia legközvetlenebb megnyilvánulása) a mindennapokban még szóként sem játszott szerepet. Ez azóta talán másképp van. Mindenesetre, ha nekem bár­minemű hatalmam lenne, bevezetnék egy „etika” nevű tantárgyat, aminek része lenne egy bizonyos „lelki nevelés” is. NL: A Nap mint nap titokzatos és vonzó főhőse, az emigráns Abel Néma valahol Kelet-Európában, hármas határ közelében lévő kisvárosban töltöt­te gyerekkorát. A város topográfiája és közterületeinek jellegzetes megneve­zései nem hagynak kétséget afelől, hogy Sopronról van szó. Ugyanakkor az ábrázolt történelmi pillanat (nevezetesen az etnikai háború) ezt a várost a volt Jugoszlávia területére rajzolja át. Mi vezetett arra, hogy Kelet- és Dél- Európát, amely számunkra, akik itt élünk, mégiscsak heterogén, olyan egy­öntetűen ábrázold, amilyennek a befogadó országban sokan látják? Szá­modra ennyire egyöntetű a kép? A „második világ’’képe? TM: Ez nem Sopron és nem Szarajevó, hanem irodalom. Az, hogy (helyen­ként) mégiscsak Sopron (az elején, később inkább Szarajevó), csak insiderek számára bír jelentőséggel, mivel a regény értéséhez nem kell tudni, van-e egy­ ­ Terézia MÓRA Különös anyag Magvető, 1995 Nap mint nap Magvető, 2006 „Ofélia-eset" Magyar Lettre Internationale, 51 .Lager Mira" Magfar Lettre Internationale, 51 . TERÉZIA WB A WÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊÊ

Next