Magyar Lettre Internationale 2006. ősz (62. szám)

MARTON LASZLÓ - Márton Lászlóval beszélget Győré Gabriella és Rácz I. Péter (litera nagyvizit)

LÁSZLÓ MÁRTON LÁSZLÓVAL GYŐRE GABRIELLA ÉS RÁCZ I. PÉTER BESZÉLGET Engem az emberi élet egésze érdekel LITERA: Az idei Könyvfesztiválra, a születésnapodra jelent meg új regé­nyed, a Minerva búvóhelye - ebben a fordítás témaköre kiemelt jelentőségű. 1997-ben megjelent egy német nyelvű elbeszélésed, Die fliehende Minerva, oder Die letzen Tage des Verbannten... MÁRTON LÁSZLÓ: Megmutatom, ha kíváncsiak vagytok rá... Ennek a címé­ben még ki van írva Batsányi János neve, mert a linzi olvasóknak a Batsányi név nem sokat mond első hallásra, magyar olvasó számára viszont olyan köz­hely volna, ami gimnáziumi tankönyveket idézne fel. Ezért döntöttem úgy, hogy Johann B. néven fogom szerepeltetni a kibővített változat hősét. Milyen kapcsolat van a magyar és a német nyelvű könyv között? A magyar regény nem fordítás - fura módon, életemben először megesett velem, hogy nem tudtam lefordítani. A 2000 című folyóiratban megjelent egy magyar verzió, amelyet Hámori Ágnes csinált - szabályos fordítás volt, nagyon furcsa szöveg, érződik rajta az erős idegenszerűség. Viszont kíváncsi voltam rá, hogyan tudok egy részben lelki, részben nyelvi szituációt pontosan rekonstruálni, s rájöttem: ahogyan Batsányi kénytelen volt élete utolsó három évtizedében németül beszélni és írni - sőt, miután Kufsteinből kiengedték, attól kezdve Bécsben élt, 1796-tól 1845-ig, majdnem negyven éven át ritkán volt alkalma anyanyelvén szólni - gondoltam, hogy úgy tudok neki nyomá­ba eredni, ha én is németül írom meg ezt a történetet, noha én nem vagyok számkivetett, s nem vagyok oly módon kétnyelvű, mint olyasvalaki, aki már ötven évet töltött száműzetésben. Ki akartam próbálni, hogy az én mégiscsak anyanyelvhez kötött észjárásom egy idegen nyelvi közegben, nagyobb ellen­állással szembekerülve meg tudja-e nagyjából ugyanazt csinálni, mint magya­rul. Azóta írtam németül még egy elbeszélést, ami tavaly jelent meg. Az osztrák napkelet... Igen. Ez is hasonló kísérlet volt, és nem vallott kudarcot, legalábbis osztrák barátaim szerint. Batsányi kiválasztása miképp történt? Hogyan találtál rá az ő életére mint témára? Úgy, hogy Linzben végigmentem az Országúton, vagyis a Landstrassén, s meg­láttam az emléktáblát. Amikor beszélgettem Christian Thanhäuserrel arról, hogy lehetne egy közös könyv - eredetileg úgy gondolta, magyarul írom, s lefordíttatja -, akkor olyan történetre volt szükségem, aminek Felső-Auszt­­riához és Magyarországhoz is van valami köze, s elég kézenfekvő volt Batsá­nyi személye. Pláne, amikor megtudtam, hogy van egy Márton nevű nyelvész, akit szintén gyanúsítottak Napóleon proklamációjának lefordításával, s mint aztán kiderült, ténylegesen ő is volt a fordító. Némi túlzással azt lehet monda­ni, hogy egy irodalmi, vagy egy majdnem vér szerinti őst is konstruált a maga számára a szerző - noha tudomásom szerint semmi családi kapcsolat nincsen. Egy történet, amelyben osztrák táj, magyar irodalom, magyar történelem, és egy Márton is van... világos volt, hogy ezt meg kell írni. Ahogy telt-múlt az idő, arra gondoltam, hogy lefordítani ugyan nem tudom, de mi lenne, ha visszaírnám magyar nyelvre - ami azt is jelentette, hogy egy teljesen más, egy meghittebb kontextusban kell egy nagyobb fokú idegenséget létrehoznom. Míg eredetileg arra törekedtem, hogy minél isme­rősebbnek, minél meghittebbnek tüntessek fel valamit, ami idegen, most megfordítva, az volt a célom, hogy minél idegenebbnek tüntessek fel valamit, ami közhelyszerűen ismerős. A visszafordításban csak ez érdekelt? Ez az egyik. A másik, ami érdekelt, hogy hogyan változik meg az elbeszélői forma. A bölcsesség eltűnése is foglalkoztat, de erről tanulmányt vagy cikket is írhattam volna. De foglalkoztat az is, hogy hogyan lehet történéssé alakí­tani a nem-történést. Ha valaki internálva van egy városban és nem csinál­hat semmit, akkor azzal nem történik semmi, s ez a nem-történés mégis egy csomó nagyon fontos történésnek a gyúpontja, így lett belőle egy kisregény, ami az Alföldben megjelent folytatásokban. A kisregény írása közben jöttem rá, hogy felmerült még egy csomó kérdés, amit akkor fogok tudni tisztázni, ha újra nekirugaszkodom a megírásnak - s harmadszorra aztán létrejött ez a végleges, nagyobbacska regényforma, ami nincs fejezetekre osztva, az epi­zódok másképpen váltogatják egymást, s az ellentmondásokat egyszerre pró­báltam kiélezni s ugyanakkor elrejteni. Milyen típusú kutatómunkát igényelt a regény megírása? Beöthy Ödön szerepeltetése, a korabeli rendőrállam szereplői, vagy az utazó alakja, Hingenau báró képzeletbeli repülése, s a sok apró valóságtöredék alapos utánajárást és a helyszín pontos ismeretét követelte. Jártam ott, de ez tulajdonképpen véletlen. Ha el kell jutni egy helyszínre, akkor egy lelkiismeretes szerző elmegy írás közben vagy írás előtt. Nekem nem kellett elmenni, mert korábban, s közben is jártam ott. Akkor már csak az időbeli távolságot kellett leküzdened... Mondok egy konkrét példát. Van a regényben egy napfogyatkozás. Nekünk a huszadik század legvégén, 1999-ben más elképzeléseink voltak a kozmosz­ról, mint egy 160 évvel ezelőtti, már szintén természettudományosan gondol­kodó embernek. De ezek aprócska elmozdulások csak­­ el kellett olvasnom mondjuk Humboldt Kozmosz című munkáját, meg még egy pár korabeli ter­mészettudományos és csillagászati munkát, aztán ezek egy részét el kellett felejteni. Érdekes volt rájönni, hogy a napfolt meg az emberi szemben levő vakfolt között párhuzam van, vagy párhuzamot láttak az akkoriak, s hogy ez milyen jól cselekményesíthető a regényben. Valamilyen módon egészben kell látni - semmi másra nincsen szükség. Valamilyen módon egy működő regényformában meg kell találni minden mozzanatnak a helyét. Nem arra van szükség, hogy az ember minél többet tudjon, hanem hogy minél több tudásanyagtól meg tudjon szabadulni; csak ahhoz, hogy meg lehessen szaba­dulni tőle, ahhoz valamilyen módon el kell sajátítani. MÁRTON László A nagy-budapesti Rém­ üldözés Magvető, 1984 Menedék Magvető, 1985 Lepkék a kalapon Magvető, 1987 Kiválasztottak és elvegyülök Magvető, 1989 Tudatalatti megálló Holnap, 1990 Carmen Holnap, 1991 Átkelés az üvegen, Útirajz Jelenkor, 1992 A nagyratörő Jelenkor, 1994 Nagy-budapesti Rém-üldözés és más történetek Jelenkor, 1994. Jakob Wunschwitz igaz története Jelenkor, 1997 Az áhitatos embergép Jelenkor, 1999 Árnyas főutca Jelenkor, 1999 Testvériség I-ill. Jelenkor, 2001-2003 Minerva búvóhelye Jelenkor, 2006

Next