Magyar Lettre Internationale 2009. tavasz (72. szám)

LENGYEL PÉTER - Lengyel Péterrel Barna Imre beszélgetett 1993-ban: "Figyeljétek a mesélő embert"

BATÁR ZSOLT FELVÉTELE LENGYEL PÉTERREL BESZÉLGETETT BARNA IMRE „Figyeljétek a mesélő embert” BARNA IMRE ■ Két könyved is megjelent a leg­utóbbi könyvhéten. Az egyik­­ a régebbi Mellék­­szereplők a Jelenkor jóvoltából. A Búcsú­, mely­nek fotóit az édesapád, Merényi Endre készítette, a Városháza adta ki. További apropó ehhez a beszélgetéshez, hogy Macskakő című regényedet néhány hete adták ki egyszerre Amerikában és Angliában, és a Times Literary Supplement épp most közölt róla meleg méltatást. Ha ehhez még azt is hozzáveszem, hogy az Európa által publi­kált posztumusz Ottlik-újdonságnak, a Budánk a szövegét te gondoztad, akkor igazán kézenfek­vő, hogy interjúkat adj jobbra-balra. Mégis nehe­zen álltál kötélnek. Élőszóban és írásban is sok­szor kifejtetted már, hogy nem szívesen nyilat­kozol, fecsegni meg még úgy sem szeretsz. Hogy miért nem, azt Ottliktól is idézhetném: „... most sem volna szabad beszélnem, pon­gyolán, az élőszó felelőtlenségével válaszolnom kérdésekre. Homlokegyenest ellenkezik ez a mes­terségünkkel. Az író sohasem mások kérdéseire felel. És nem röviden, körülbelül, nagyjából. És nincs véleménye: nem absztrahál, hanem konk­retizál. Nem értelmez, hanem ábrázol. Visszaál­lítja a szemléletes állapotot, ahonnét a vélemé­nyek eredtek. Elölről kezdi a világot. (...) Aztán megint elhallgat." LENGYEL PÉTER " Ennél jobb megfogalmazást egyikünk sem igen találhatott volna. ■ Akkor hagyjuk máris abba a beszélgetést? ■ Fogunk beszélgetni, hisz itt ülünk, máris tesz­­szük. ■ Ottlik egy interjú keretében mondta el azt, amit az előbb idéztem. Az interjút ráadásul te magad készítetted vele. És te magad is interjúk, beszélgetések során mondod el az ehhez hasonló mondandóidat. Most például nekem. Az ellent­mondásnak talán az ad némi létalapot, hogy az író nemcsak író, hanem az az ember is, aki a könyveit megírja.­­ Akit azért kérdeznek, mert könyvet írt. Ez az egyetlen ok. Ezen kívül, határozottan úgy vélem, hogy a könyvelőállító ember civil élete nem köz­ügy. Hogy Babits beszélgető füzeteit kinyomták, az az én szememben elszabadult, felelőtlen tombolás. Mindenki megnézhette a forintjaiért, hogy miféle testi nyomorúságokkal küszködött a költő a halá­los ágyán. Költő. Nem színésznő, nem body-builder, mert ne volna joga a magánéletéhez? Az író a televí­ziós korszakban sem másra szerződik, könyvet ír. És éppúgy van sérthetetlen magánélete, mint a kalauz­nak és a könyvelőnek. Ha el akarja végezni a mun­káját, akkor meg is kell védenie a nyilvános cirku­szoktól, bármilyen hatalommá vált ez a látszat­világ - nemcsak Magyarországon, sőt, nem elsősorban itt. ■ Persze, írója válogatja. Van, akinél a szemé­lyiség, az imázs hozzátartozik az életműhöz. ■ Hogyne. Van. Egyrészt, nem egyforma az ember. Másrészt, lehet azt az imágót a munka helyett is csinálni. Akinek a szövege ezen esetle­gesség nyomán senkinek nem tűnt fel, beront egy nagy étterem konyhájába, és beül a legnagyobb kondérba elmélkedni. Előbb még gondoskodik róla, hogy éppen akkor véletlenül arra tévedjen egy televíziós forgatócsoport a kulturális műsor­tól, szeretik az ilyet­ író kondérban. Fotogén dolog persze, sokkal inkább, mint azok a kis fekete bo­garak a papiroson, egyhangú látvány, összesen huszonegynéhány féle. Amúgy tegyék, semmi ki­fogásom ellene, kell a kenyér a családnak, nemes indok. Lehet ezt is, ho-ugyne. Más foglalkozás. ■ Na, jó, akárhogy is, most csináljunk úgy, mintha magától értetődő volna, hogy mi itt be­szélgetünk. Vegyük akkor az apropókat. Mel­lékszereplők, Búcsú, Ottlik-könyv. Az utóbbi két könyv megjelenésének a fényében látok egy szimbolikusan közös vonást. Már az összes ed­digi köteteid borítóján is az apád fényképei vol­tak láthatók - a Búcsírnak a szerzőtársa hivata­losan is az édesapád, Merényi Endre. A másik, a Buda pedig annak az embernek a regénye, aki téged bizonyos értelemben a fiává fogadott. És most a Buda is a te jó voltodból kerül az olva­só kezébe.­­ Az ő jóvoltából. Az egyidejűség földhözra­gadt külső körülmények következménye. Az Ott­lik-könyv elől mostanra hárultak el a fölös hivata­los akadályok. Ami a Búcsút illeti, tavaly keresett meg a Főváros, könyvet kértek az induló sorozatuk­ba, méghozzá külsejében is szép, mutatós könyvet. Örömmel, mondtam. Egy feltétellel: a könyvnek két szerzője lesz, a másik az apám, az ő képeivel csiná­lunk könyvet. Kiderült, hogy a szerkesztőm, Török Gyöngyvér épp erre a válaszra számított. Ehhez még hozzátartozik, hogy túlzás nélkül évtizedek óta szeretném, ha ezek a felvételek könyvvé vál­hatnának, önnön esztétikai értékük jogán. Abban, hogy a könyv méltó apámhoz, nagy része volt a ter­vezőjének, Kiss Istvánnak és Bach Melittának, aki a Budapest Anno fototechnikai munkáját is végezte. Véletlen, de apám majdnem pontosan ötven évvel a könyve megjelenése előtt halt meg. Nem emlékszem rá, csak azért ismerhetem, mert elké­szítette a felvételeit. Csinált valamit, maradandót. Megoldotta, itt volt nekem, annak ellenére, hogy sikeresen eltették láb alól harmincöt éves korában. Nem olyan egyszerű egy békés, szeretettel, ko­molysággal, derűvel teli, ragyogó szemű épületgé­pészt nyomtalanul meggyilkolni. A magyar lakos­ságot megtizedelte a második világháború; nem szóvirág, statisztikai adat, tíz százalékunk meghalt. Arról is szól a történet, hogy ha valaki apa nélkül marad - ahogy a velem egykorúak közül annyi­an, nagy számban a Don-kanyar következtében - tehet ellene. Nem a gyilkosé az utolsó szó, nem is a politikusnak nevezett izéé, aki az Egyesült Álla­moknak és Királyságnak meg mindenesetre még Mexikónak hadat üzen, innen. ■ A Rondó egyik írásában régi fényképeket néz egy fiú, az apja képeit. Aztán melléjük rak egy újat, a sajátját, amely a jelen, és végül odaképzel hozzájuk egy negyediket is, mely „minden lehet”. És aztán azt mondja­, „a hármast a négyesből kell nézni, mert csak onnan látható. Kell a teljes elő­híváshoz, hogy tudja az ember: ez az egész a múlt lesz számára. Hogy annak tudja olvasni.”Minek véled azt, hogy az apád fényképeket készített, és így megragadhatóvá vált valahogy az is, ami vele együtt eltűnt és elsüllyedt? Jelképes véletlennek? ■ Nem véletlen. A lényeg nem a fényképezés, hanem az, hogy olyan ember volt, amilyen volt, olya­nok a képességei. Az meg miért volna véletlen, hogy élt velük? Örökül hagyta, ahogyan látni tudott. Persze most már megint olyasmiről beszélek, ami ott van a könyvekben. Nem szabad két mon­dattal elmagyarázni, mit is akar az a néhány tíz vagy néhány száz oldal. Volt egy barátom, huszon­­valahány éves fiú. Azzal válaszolt egy könyvemre: most ismerte fel, hiszen neki is megvan a maga legelső emléke az életéből. Gondolkodni kezdett, mik is voltak az első pillanatok az ő életében, hogyan zajlottak, mi az ő családi kis­ történelme. Mindenféle zűrzavarokban vergődött, ócska ká­bulatok között, ami akkor járta mifelénk, alko­hol, a népi demo heroinja, a szipu­­ragasztógőz LENGYEL Péter Két sötétedés Magvető, 1967 Ogo második bolygója Magvető, 1969 Mellékszereplők Szépirodalmi, 1970 Tevan, 1993 Jelenkor, 1993 Cseréptörés Szépirodalmi, 1978 Rondó Szépirodalmi, 1982 Macskakő Szépirodalmi, 1988 Európa, 1995 Jelenkor, 2003 Holnapelőtt Jelenkor, 1992 (Merényi Endrével) Búcsú Városháza, 1993 .Ponyva" in: Ha minden jól megy Balassi-Soros Alapítvány, 1994 .Jelek a hazai frontról” Magyar Lettre Internationale, 1 „A Város, egy nap. Budapesti gyorskalauz" Magyar Lettre Internationale, 4 „Holnapelőtt - ars poetica" Magyar Lettre Internationale, 5 „A könnyűlovasság nem támad" Magyar Lettre Internationale, 12 „Fehércseresznye" Magyar Lettre Internationale, 13 (Csaplár Vilmossal, Darvasi Lászlóval, Láng Zsolttal) „A történelem visszatérése az irodalomba" Magyar Lettre Internationale, 32­­ LENGYEL PÉTER

Next