Magyar Lettre Internationale 2015/2016. tél (99. szám)

DARVASI - Darvasi László: Ladik, komp, nemzeti gumimatrac (Váradi Júlia interjúja)

DARVASI LÁSZLÓVAL VÁR­ADI JÚLIA BESZÉLGETETT Ladik, komp, nemzeti gumimatrac Beszélgetés Darvasi Lászlóval az „Isten. Haza. Csal.” című legújabb kötetéről. Újabb novellás kötettel jelentkezett, de ezúttal nem ment mesz­­szire. Az országot sem hagyta el. A jelenidőt sem. És persze lehet, hogy mégis messzire ment. ■ A huszonharmadik kötetében az eddigiekhez képest a legsötétebb színeket használja. A koráb­ban oly sokszor alkalmazott meseelemek ezekből a novellákból hiányoznak. A képzelete persze most is próbál szárnyalni, de mintha a valóság letörné a szárnyakat. A legkeményebb valóságot jeleníti meg. Mi történt az előző kötet, az „Ez egy ilyen csúcs” óta? ■ Hasonló novellákat írtam a kilencvenes évek közepén is, nem véletlenül emeltem be a mosta­niak közé két régebbi írást is. Szóval ez a vissza­fogottabb, egyszerűbb mondatokkal operáló, ke­vesebb jelzőt vagy képet elhasználó hangom meg­volt, sőt néha tárcában is megszólaltam hasonló­képpen. Aztán pedig elért mindenféle családi tra­gédia, kórházakba jártam, temettem, vonatoztam vidékre, egyébként pedig járok is, a fölolvasások kapcsán rendszeresen, jóllehet azok többnyire át­­rohanások. Ezek a novellák minimál történetek, csekély cselekménnyel, redukált párbeszédekkel, alig életek fölvillantásával. ■ Történeteinek szereplői hús-vér emberek, mintha mindet személyesen ismerné, vagy leg­alábbis találkozott volna velük. ■ Ha így tűnik, az jó. Mert hús-vér ember azért kevés akad, és arányában több a fikció ködéből ki­emelt szereplő. De ha így is valóságos alakoknak tűnnek, akkor talán mégis jól ügyködött a képze­let. Néhány napja elmeséltem Megyesi Gusztinak, miféle élményből lett a Pláza című novella. El­mentem a Mammutba, már nem tudom, miért, és ott láttam egy szegény asszonyt, hogyan tölti fel a mobilját. Állt a vécé mellett, szürke volt, kócos, nézett a semmibe, töltött. Ahogy figyeltem őt, le­játszódott bennem egy történet. De igaza van, sok történethez személyesen volt közöm, megírtam egy virágzó uzsoracég alkalmazottjának a baját, mert volt szerencsém ilyen ügynökhöz, láttam, hogyan működnek az efféle szelíd és családos em­berek, hogyan forgatják be a naiv, szegény, szelí­den fogalmazva kevéssé előrelátó ügyfeleiket, ho­gyan húzzák be őket egy - máskülönben tör­vényessé varázsolt - anyagi spirálba, és hogyan lesz a pompomlányos cégüké a vidék, a ház, kert, egyebek. Volt szerencsém égetés üsthöz, apám halála után, ami egy novellában ugyancsak szere­pel. Volt szerencsém a műfogsoros kérdéshez, ami az egyik novella, mondom így, csúcsabszurditása. Volt szerencsém termékbemutatón nézelődni. De igyekeztem mindent másképpen megírni, elemel­tem, újraterveztem, elbeszélői pozíciókat változ­tattam, csakhogy a lényeg megmaradjon. ■ Azaz? ■ Azaz, hogy ezek a világok és ezek a sorsok nagyon közel vannak hozzánk. Olyannyira közel, hogy hozzánk tartoznak. Igyekszem ezt pátosz nélkül mondani. Ha minden megvan, a la Ottlik, akkor ez az úgynevezett minden a miénk. Sokszor csak akkor döbbenünk rá a bajra, amikor konkrét érintettek leszünk. Bizonyos eseményekre meg fölkészülünk, és amikor megesnek, minden más­hogyan lesz. Nem lehet eléggé gondosan fölké­szülni, és mégis készülni kell folyamatosan. Talán az a lényeg, hogy már ez is, meg ez is elmúlt, de még mindig megtörténhetnek. ■ Maga hogyan, mire készül? ■ íróként gyűjtögető életmódot folytatok, min­denevő vagyok, néha célzottan vadászok is. Oly­kor elém kerül egy írás, és a szerzője hevesen biztosít arról, hogy az valóban így - kurziváljuk ezt - történt. Mintha ez az így lenne az elbeszélés aranyfedezete. Viszont kit érdekel, hogyan történt, ha az írás nem jó? író vagyok, tehát nem az az ér­dekes, hogyan esett meg, nem az így érdekel, nem a történeti hűség - mondom így - pedáns kis he­­roizmusa, hanem az, hogy amit megírtam, miként képes visszacsatolódni a világhoz, hogyan képes hatni, helyet kérni magának, benne lenni. Az én készülődésem meg csak annyi, hogy igyekszem folyamatosan nyitva tartani a szemem. Észre aka­rom venni, meg akarom látni, ki akarom figyelni. Jó, ez gyakran sikerül is, csak aztán nem értem. ■ És ez baj? Észrevesz valamit, és nem érti, va­lószínűleg sokan nem értik. ■ Szerintem nem olyan nagy baj. Kosztolányi is azt mondta, azért ír, mert nem tudja. Én néha írok úgy, hogy tudom. Nő, férfi, kisvilág, relációk, ez hat, ez működik, az meg ásíttat, tudom őket, tudom a viszonyokat. Aztán kiderül, hogy még­sem. Szép kaland. Szeretem az ilyet. ■ Sok olyan novellát olvastam ebben a kötet­ben, amelyek különös látóképességről tesznek ta­núbizonyságot. Mintha előre tudott volna a me­nekülők áradatáról, a határtalan szögesdrót őrületről és még sok mindenről, amik a megírás után történtek. ■ Persze, mert sok minden már akkor történik, amikor még nem is érzékeljük. Van egy félbeha­gyott regényem, idővel újra hozzányúlok. Szerepel benne egy Zarathustra kapitány nevű alak, aki egy menekült csoportot vezet, jönnek-mennek egy magyar kisvárosban, a város körüli földeken, föl­tűnnek, elvesznek, maradnak, jelen vannak. Úgy három éve írtam ezt, akkor abbahagytam, egy éppen készülő regény miatt. Eörsi Pistának van egy novellája, emlékeim szerint úgy tizenöt éve írta, amiben kopogtatnak a lakása ajtaján. Tucat­nyi menekült tolong a küszöb előtt, és bemenné­nek hozzá. Igen, nálam is a Cornélia Vlad című no­vella végén csaknem lesz egy lincselés, na, ez egy húsz éves történet. Olaszliszka hamarabb megtör­tént, mint ahogy megesett a valóságban. És Tatár­­szentgyörgy is. ■ Miért vált ilyenné ez az ország, mit gondol? Mitől süllyedtünk ennyire mélyre? ■ Ellentmondanék, ha szabad. S Szabad.­­ Ez az ország eddig is ilyen volt, úgy érzem, nagyvonalakban. Nagyot nem süllyedt, csak semmi Titanic. Ladik, komp, nemzeti gumimatrac. Két látványos társadalmi folyamat zajlik, lecserélő­dik a politikai, és szorgosan cserélődik a gazdasá­gi elit, trafiktól a kiárult rónaságig. Akik meg a kö­rökön kívül vannak, lentebb vagy még lentebb, nem kevésbé másként ítélnek, vélekednek vagy ál­modnak, mint tíz vagy húsz évvel korábban. Úgy értem a nép, a magyar nép. Egy politikus, ha meg­választják, hálás a népnek. Persze. A népet meg is dicséri, jó kutya, nesze mokka, nesze csont. Volt a diktatúrának egy áldásos hatása. Nem mutatta meg a hülyéket. Hogy mennyi gazos gondolkodá­sú, hagymázos álmú ember él velünk, ők közeli társaink, barátaink, rokonaink voltak. Diktatúrá­ban nem látszik, mennyi az előítélet, a frusztráció, a butaság, mert az általános érzelmi irány egyolda­lú, utálni kell például a kommunistákat. Ez nagyjá­ból most is fenn van tartva, ez az utálat, és a pro­paganda mindig talál mellé aktuális társakat. Me­nekültek, cigányok, zsidók, civilek, Soros György. DARVASI László A veinhageni rózsabokrok Jelenkor, 1993 A Borgognoni-féle szomorúság Jelenkor, 1994 A Kleofás­­képregény Jelenkor, 1995 Szerelmem, Dumumba elvtársnő Jelenkor, 1998 A könny­­mutatványosok legendája Jelenkor, 1999 Szerezni egy nőt Jelenkor, 2000 A lajongi kutyavadászok Magvető, 2002 Szív Ernő: szerelmeim Magvető, 2003 A titokzatos világválogatott Magvető, 2006 A világ legboldogabb zenekara Magvető, 2008 Virágzabálók Magvető, 2009 Vándorló sírok Magvető, 2012 Ez egy ilyen csúcs Magvető, 2014 Isten, haza, csal. Magvető, 2015 „A könny­mutatványosok legendája” (részletek) Magyar Lettre Internationale, 26,27 „Vidám mondatok" Magyar Lettre Internationale, 31 „Szerezni egy nőt" Magyar Lettre Internationale, 36­­ DARVAS­I

Next