Magyar Lettre Internationale 2015/2016. tél (99. szám)
DARVASI - Darvasi László: Ladik, komp, nemzeti gumimatrac (Váradi Júlia interjúja)
DARVASI LÁSZLÓVAL VÁRADI JÚLIA BESZÉLGETETT Ladik, komp, nemzeti gumimatrac Beszélgetés Darvasi Lászlóval az „Isten. Haza. Csal.” című legújabb kötetéről. Újabb novellás kötettel jelentkezett, de ezúttal nem ment meszszire. Az országot sem hagyta el. A jelenidőt sem. És persze lehet, hogy mégis messzire ment. ■ A huszonharmadik kötetében az eddigiekhez képest a legsötétebb színeket használja. A korábban oly sokszor alkalmazott meseelemek ezekből a novellákból hiányoznak. A képzelete persze most is próbál szárnyalni, de mintha a valóság letörné a szárnyakat. A legkeményebb valóságot jeleníti meg. Mi történt az előző kötet, az „Ez egy ilyen csúcs” óta? ■ Hasonló novellákat írtam a kilencvenes évek közepén is, nem véletlenül emeltem be a mostaniak közé két régebbi írást is. Szóval ez a visszafogottabb, egyszerűbb mondatokkal operáló, kevesebb jelzőt vagy képet elhasználó hangom megvolt, sőt néha tárcában is megszólaltam hasonlóképpen. Aztán pedig elért mindenféle családi tragédia, kórházakba jártam, temettem, vonatoztam vidékre, egyébként pedig járok is, a fölolvasások kapcsán rendszeresen, jóllehet azok többnyire átrohanások. Ezek a novellák minimál történetek, csekély cselekménnyel, redukált párbeszédekkel, alig életek fölvillantásával. ■ Történeteinek szereplői hús-vér emberek, mintha mindet személyesen ismerné, vagy legalábbis találkozott volna velük. ■ Ha így tűnik, az jó. Mert hús-vér ember azért kevés akad, és arányában több a fikció ködéből kiemelt szereplő. De ha így is valóságos alakoknak tűnnek, akkor talán mégis jól ügyködött a képzelet. Néhány napja elmeséltem Megyesi Gusztinak, miféle élményből lett a Pláza című novella. Elmentem a Mammutba, már nem tudom, miért, és ott láttam egy szegény asszonyt, hogyan tölti fel a mobilját. Állt a vécé mellett, szürke volt, kócos, nézett a semmibe, töltött. Ahogy figyeltem őt, lejátszódott bennem egy történet. De igaza van, sok történethez személyesen volt közöm, megírtam egy virágzó uzsoracég alkalmazottjának a baját, mert volt szerencsém ilyen ügynökhöz, láttam, hogyan működnek az efféle szelíd és családos emberek, hogyan forgatják be a naiv, szegény, szelíden fogalmazva kevéssé előrelátó ügyfeleiket, hogyan húzzák be őket egy - máskülönben törvényessé varázsolt - anyagi spirálba, és hogyan lesz a pompomlányos cégüké a vidék, a ház, kert, egyebek. Volt szerencsém égetés üsthöz, apám halála után, ami egy novellában ugyancsak szerepel. Volt szerencsém a műfogsoros kérdéshez, ami az egyik novella, mondom így, csúcsabszurditása. Volt szerencsém termékbemutatón nézelődni. De igyekeztem mindent másképpen megírni, elemeltem, újraterveztem, elbeszélői pozíciókat változtattam, csakhogy a lényeg megmaradjon. ■ Azaz? ■ Azaz, hogy ezek a világok és ezek a sorsok nagyon közel vannak hozzánk. Olyannyira közel, hogy hozzánk tartoznak. Igyekszem ezt pátosz nélkül mondani. Ha minden megvan, a la Ottlik, akkor ez az úgynevezett minden a miénk. Sokszor csak akkor döbbenünk rá a bajra, amikor konkrét érintettek leszünk. Bizonyos eseményekre meg fölkészülünk, és amikor megesnek, minden máshogyan lesz. Nem lehet eléggé gondosan fölkészülni, és mégis készülni kell folyamatosan. Talán az a lényeg, hogy már ez is, meg ez is elmúlt, de még mindig megtörténhetnek. ■ Maga hogyan, mire készül? ■ íróként gyűjtögető életmódot folytatok, mindenevő vagyok, néha célzottan vadászok is. Olykor elém kerül egy írás, és a szerzője hevesen biztosít arról, hogy az valóban így - kurziváljuk ezt - történt. Mintha ez az így lenne az elbeszélés aranyfedezete. Viszont kit érdekel, hogyan történt, ha az írás nem jó? író vagyok, tehát nem az az érdekes, hogyan esett meg, nem az így érdekel, nem a történeti hűség - mondom így - pedáns kis heroizmusa, hanem az, hogy amit megírtam, miként képes visszacsatolódni a világhoz, hogyan képes hatni, helyet kérni magának, benne lenni. Az én készülődésem meg csak annyi, hogy igyekszem folyamatosan nyitva tartani a szemem. Észre akarom venni, meg akarom látni, ki akarom figyelni. Jó, ez gyakran sikerül is, csak aztán nem értem. ■ És ez baj? Észrevesz valamit, és nem érti, valószínűleg sokan nem értik. ■ Szerintem nem olyan nagy baj. Kosztolányi is azt mondta, azért ír, mert nem tudja. Én néha írok úgy, hogy tudom. Nő, férfi, kisvilág, relációk, ez hat, ez működik, az meg ásíttat, tudom őket, tudom a viszonyokat. Aztán kiderül, hogy mégsem. Szép kaland. Szeretem az ilyet. ■ Sok olyan novellát olvastam ebben a kötetben, amelyek különös látóképességről tesznek tanúbizonyságot. Mintha előre tudott volna a menekülők áradatáról, a határtalan szögesdrót őrületről és még sok mindenről, amik a megírás után történtek. ■ Persze, mert sok minden már akkor történik, amikor még nem is érzékeljük. Van egy félbehagyott regényem, idővel újra hozzányúlok. Szerepel benne egy Zarathustra kapitány nevű alak, aki egy menekült csoportot vezet, jönnek-mennek egy magyar kisvárosban, a város körüli földeken, föltűnnek, elvesznek, maradnak, jelen vannak. Úgy három éve írtam ezt, akkor abbahagytam, egy éppen készülő regény miatt. Eörsi Pistának van egy novellája, emlékeim szerint úgy tizenöt éve írta, amiben kopogtatnak a lakása ajtaján. Tucatnyi menekült tolong a küszöb előtt, és bemennének hozzá. Igen, nálam is a Cornélia Vlad című novella végén csaknem lesz egy lincselés, na, ez egy húsz éves történet. Olaszliszka hamarabb megtörtént, mint ahogy megesett a valóságban. És Tatárszentgyörgy is. ■ Miért vált ilyenné ez az ország, mit gondol? Mitől süllyedtünk ennyire mélyre? ■ Ellentmondanék, ha szabad. S Szabad. Ez az ország eddig is ilyen volt, úgy érzem, nagyvonalakban. Nagyot nem süllyedt, csak semmi Titanic. Ladik, komp, nemzeti gumimatrac. Két látványos társadalmi folyamat zajlik, lecserélődik a politikai, és szorgosan cserélődik a gazdasági elit, trafiktól a kiárult rónaságig. Akik meg a körökön kívül vannak, lentebb vagy még lentebb, nem kevésbé másként ítélnek, vélekednek vagy álmodnak, mint tíz vagy húsz évvel korábban. Úgy értem a nép, a magyar nép. Egy politikus, ha megválasztják, hálás a népnek. Persze. A népet meg is dicséri, jó kutya, nesze mokka, nesze csont. Volt a diktatúrának egy áldásos hatása. Nem mutatta meg a hülyéket. Hogy mennyi gazos gondolkodású, hagymázos álmú ember él velünk, ők közeli társaink, barátaink, rokonaink voltak. Diktatúrában nem látszik, mennyi az előítélet, a frusztráció, a butaság, mert az általános érzelmi irány egyoldalú, utálni kell például a kommunistákat. Ez nagyjából most is fenn van tartva, ez az utálat, és a propaganda mindig talál mellé aktuális társakat. Menekültek, cigányok, zsidók, civilek, Soros György. DARVASI László A veinhageni rózsabokrok Jelenkor, 1993 A Borgognoni-féle szomorúság Jelenkor, 1994 A Kleofásképregény Jelenkor, 1995 Szerelmem, Dumumba elvtársnő Jelenkor, 1998 A könnymutatványosok legendája Jelenkor, 1999 Szerezni egy nőt Jelenkor, 2000 A lajongi kutyavadászok Magvető, 2002 Szív Ernő: szerelmeim Magvető, 2003 A titokzatos világválogatott Magvető, 2006 A világ legboldogabb zenekara Magvető, 2008 Virágzabálók Magvető, 2009 Vándorló sírok Magvető, 2012 Ez egy ilyen csúcs Magvető, 2014 Isten, haza, csal. Magvető, 2015 „A könnymutatványosok legendája” (részletek) Magyar Lettre Internationale, 26,27 „Vidám mondatok" Magyar Lettre Internationale, 31 „Szerezni egy nőt" Magyar Lettre Internationale, 36 DARVASI