Magyar Műhely, 1967. november (6. évfolyam, 23-24. szám)

1967 / 23-24. szám - Füst Milán

1968-ban, a jövő év nyarán töltötte volna be nyolcvanadik életévét Füst Milán. Úgy terveztük, hogy Weöres Sándor és Kassák Lajos különszá­­munk után őt köszöntjük ez alkalommal. A halál kényszerítő ereje módosította terveinket, de egyúttal az életmű dimenzióit is kitágította. Mi eddig is azok közé soroltuk magunkat, akik Füst Milánt vitathatatlan mesterüknek vallják. A halandó fölött most szétfoszlanak a legendák, intrikák, kitünteté­sek és panaszok: az egyéniség törvényszerűen halványuló emléke mögül elő­kerül az, amit egy egész ország gyászol. A munka, az írás, a kötetek sora, amelynél különbet, változatosabbat, nemesebbet és tanulságosabbat kevesen hagytak hátra lángeszű tehetségekben oly gazdag nemzedékéből. Füst Milán negyedszázaddal élte túl a Nyugat nagy alkotóit. Utolsó alakja volt annak az irányzatnak, amely irodalmunk reneszánszát teremtve meg, évszázadokra törvényt, normát szabott. Természetesen nem az ízlését, stílusét — de a magatartásét, szorgalomét és kitekintését. Füst Milán élete — amint oly gyakran hangsúlyozta — viszonylagos nyugalomban telt el: nem szenvedett többet, nem üldözték többet, mint mást, aki Középeurópában, a század elején és derekán, alkotni-gondolkodni mert. Élete alkonyán hivatalos elismerésből, rajongó tanítványok köréből, a teljes életmű publikációjából és kezdődő népszerűségből is kijutott neki. Emlékszámmá alakult különszámunk összeállítása közben mindennek elle­nére úgy éreztük, hogy a haza és a nagyvilág egyaránt adósa Füst Milánnak. Elsősorban azzal, hogy tartozását tudomásul vegye, látható-érthető formában kinyilvánítsa. Műveinek fordítása, ismertetése éppen csak elkezdődött — talán azért ily későn, mert irodalmunk külföldi munkásai úgy vélték: az életében már halhatatlan alkotó ügye nem sietős... A kortársai után következő nemze­dékek adóssága még nyomasztóbb. Füst Milán kincseinek számbavételére örö­kösei közül mostanáig igen kevesen vállalkoztak: recenziók, memoárok, nek­rológok inkább késleltetik, mint sürgetik a kezdeményt. Folyóiratunk szerkesztői, munkatársai tudják, hogy a feladatot sem ezzel a különszámmal, sem más erőfeszítésükkel egyedül nem teljesíthetik. Füst Milán emlékének mégis úgy hódolunk legméltóbban, ha legalább felmérjük tartozásunkat, magunk és talán mások számára is megállapítjuk, mi a teendőnk. — 1 —

Next