Magyar Nemzet, 1900. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1900-01-01 / 1. szám

lizmus nevében való meggyanusítása. E czímen nem vethetik el többé a visszahatás sárkányfogait azok, a­kiknek a politikai küz­delmek után nem maradt egyebük a liberalizmus trikolórjának egy foszlányá­nál. Széll Kálmán kibontotta és magasra emelte ezt a trikolórt. Ezzel vezérli a nem­zeti munkára a szabadelvűpárt diadalmas táborát. E munka megindulásának útjából az akadályok legnagyobb része már el van hárítva. A még létező akadályokat elhárítja a legközelebbi jövő. És akkor a szabadelvűpárt egységesen, tömören sorakozva vezére mögött, a nem­zeti konszolidáczió nagy akc­ióját fogja végrehajtani. A mai napon diadalmasan hirdethetjük, hogy ez akc­ió közvetlen kü­szöbön áll. Nem kell azt megelőznie újabb, kormányzati vagy pártkibontakozásoknak A nemzeti munka vezére, vezérkara és ha­talmas serege felvonult ma az ország szeme előtt. Ez a vezér, vezérkar és sereg szilárd összetartásban, kölcsönös szeretetben s fá­­radhatlan kitartással bizonyára hosszú évek munkája által fogja megvalósítani a leg­nagyobb feladatot, valamennyiünk reményét és vágyát, a végleg konszolidált magyar nemzetet és magyar nemzeti államot. Az újévi üdvözlések: Budapest, január 1. Az újévi üdvözlések alkalmából nagyszám­ban gyűltek össze a szabadelvű párt tagjai. Tíz órakor m­ár hatalmas kocsitábor képződött a Lloyd-klub helyiségei előtt, a­hol a párt elnö­kének, Podmaniczky Frigyes bárónak üdvözlé­sére jöttek össze a párttagok. Vidám élet folyt a szabadelvű­ klub nagy­termében. A sárga márványoszlopok árnyékában zsibongva hullámzott a nagy tömeg. Meleg kéz­­szorítással kívántak egymásnak boldog új esz­tendőt a képviselők. A párt egy-egy kitűnősége körül egész udvarok képződtek. Még nem volt tíz óra, mikor a párt ősz elnöke megjött. Látszott rajta, hogy valami fon­tos, nem mindennapi közlendője van. Kezében levelet tartott, a melyet halotti csendben olva­sott fel. A levél szenzácziót jelentett. Csáky­­ Albin grófnak a párt elnökéhez intézett sorai voltak azok s igy hangzottak : Budapest, 1899. deczember 31. Nagyon tisztelt barátom! Tegnap vadászaton hóval teljesen bom­­­ritott gödörbe zuhanván egyik lábammal, ezt derekasan megrántottam, a minek a követ­kezménye, hogy nagyon nehezen mozgok, és egyelőre borogatások alkalmazása végett nyug­ágyon kell hevernem. Holnap azonban, habár nehezen, de min­denesetre felmegyek a miniszterelnök úrhoz, csakhogy a lépcsőmászást lehetőleg kerülve, nem fogok előbb a klubban megjelenni, ha­nem egyenesen felhajtatok Budára, hogy fél tizenegykor pontosan ott legyek. Igaz hived és tisztelőd Csáky Albin. A levél első részének felolvasása, a­mely Csáky balesetéről szólott, leírhatatlan izgatott­ságot és nyugtalanságot ébresztett a képviselők­ben. Nagy kő esett le az emberek szívéről, mi­kor a levél második részéből megtudták, hogy a baleset daczára Csáky Albin gróf fogja tolmá­csolni a miniszterelnök előtt a párt érzelmeit. Nemsokára ez inczidens után a zsibongás elcsendesült. Hódossy Imre előlépett és meg­tartotta beszédét, a párt nevében üdvözölve Podmaniczky Frigyest. Hódossy beszéde rövid volt, de meleg­hangú és tapintatos. Jelentős hatása volt, a­mit fokozott a pártelnök érc­es, messze csengő hangon elmondott, szívhez szóló, őszinte vá­lasza. Ezután, beláthatatlan kocsisorban, a sza­badelvű párt tagjai felhajtattak a várba, a mi­niszterelnöki palotába. A márványterem minden zege-zuga megtelt. A főispáni kar és a fő­rendiház is nagy számmal volt képviselve. Egy hosszú asztal körül újságírók ültek. Ott volt a miniszterelnökség néhány főbb tisztviselője. Egyszerre harsány éljenzés zúgott fel. Csáky Albin jött meg. Nehezen járt, elefánt­­csontnyelű botra támaszkodott. Alig a­dott át­hatolni tisztelőinek és barátainak h­ű sorai között. Valamelyik gyöngéd­b ’ , Jive széket hozott, hogy leüljön. De­r­ó pillanatig ülhetett. A szárnyas­aj­­tak s bejött a kormány, élén Széli i­ miniszterelnök­kel. Meleg éljenzés hangzott fel, a­mely sokáig tartott. Csáky Albin, a szabadelvű párt szónoka elő­állott és elmondta, a párt nevében gyönyörű beszédét. E klasszikus tömörségű, gyönyörű be­széd, s a miniszterelnök nagyhatású szónoklatá­nak tartalmával és szónoki szépségeivel lapunk vezérczikke foglalkozik behatóan. Itt csak a két beszéd hatásának külsőségeiről számolunk be, s ezek közt azzal, a­mi azoknak legnagyobb ér­deme és dicsősége: a szabadelvű­ tábor érzelmi és lélekbeli egységével, a­mely a két beszédet nyomon követte. A­hogy, botjára támaszkodva, Csáky Albin nyúlánk alakja szembe került a kormánynyal, a hallgatóságnak eszébe jutottak a kötelesség­­teljesítésnek nemes, nagy példái. Lord Chatam-re gondoltak, a­ki fájdalmas köszvény-bajában a mozdulatlanság kínjára lévén kárhoztatva, hord­­széken vitette be magát az angol parlamentbe, hogy leadhassa szavazatát. Bizony kár lett volna, ha a hóval fedett árok elérte volna czélját s megakadályozta volna Csáky Albint, hogy a szabadelvű párt érzelmeit ő tolmácsolja. Érzékeny veszteség lett volna ez­ a pártra. Szebben, klasszikusabban, nemesebben és tisztábban senki sem lett volna képes a szabadelvű párt elvi és érzelmi egységét ország­világ előtt dokumentálni. Széll Kálmán válaszára, a­mely nemcsak politikai kijelentéseivel imponál, de a­mely mes­teri kezekkel játszott a finom és gyöngéd érzel­mek búrjain, perczekig tartó zajos éljenzés tá­madt. Nem is akart elülni hosszú ideig. A miniszterek elvegyültek a párt tagjainak eleven sodrában s a legemelkedettebb hangulat­ban távoztak el, hogy Perczel Dezsőnél, a Ház elnökénél tisztelegjenek. A képviselőház elsőemeleti nagytermében gyűltek össze a képviselők, élükön az egész kormánynyal, a Ház elnökének üdvözlésére. Münnich Aurél, mint az ilyenkor már szokás, igen kevés politikai illúziót szőtt bele szép és érdekes beszédébe. Nagy tetszéssel fogadott vá­laszában Perczel Dezső is kerülte a politikát. Megkérte képviselőtársait, hogy bizalmukkal nehéz tisztében támogassák s őrizzék meg szá­mára az egyéni barátságnak és ragaszkodásnak érzelmeit. A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA, — Január 1. — Téli műkiállitás. i­. Előbbi alkalommal jeleztük, hogy az idei kiállításon sokkal több a »nagy művészet« osz­tályába sorozott, vagyis a történeti, bibliai és allegorikus tárgyú mű, mint máskor szokott lenni. Mi okozta e változást? Nem igen mond­hatnék meg. Lehet, hogy csak a kormány azon kijelentett szándéka, hogy az idén sok nagyobb művet fog vásárolni, ha a párisi világ­tárlatra ilyeneket festenek. De lehet az is — ez pedig sokkal örvendetesebb volna, — hogy a divó irányzatok ellen világszerte mutatkozó idealisz­tikus visszahatás nálunk is érezhetővé kezd lenni, és — minthogy a kivitel újszerűségei hoz­zánk mindig csak később érkeznek, s jelenleg még csak a tárgyválasztásban mutatkozik. Tény az, hogy több jónevű festő nagy ambíczióval és ko­moly törekvéssel a »történetre« adta magát és a legfőbb feladatok megoldásában véli kereshetni sikereit." Részünkről ugyan nem igen hiszünk a mű­vészetnek tárgy szerint való osztályozásában és nem állítjuk, hogy egy római hadvezérnek, ha megfestik, már a földi teremtmények körében elfoglalt rangjánál fogva is, okvetlenül fölebb­­való műnek kell lennie egy hollandi­­ál osztri­gánál, de mikor a művész ambicziója az ily osztályozásban jut kifejezésre, — melynek helyes­ségét különben is századok elismerték — kész­séggel fejezzük ki örömünket a fölbuzdulás fölött és nagy érdeklődéssel nézzük az e hit alapján létesült műveket. Első helyen mindjárt Bihari Sándornak »Krisztus sirbatétele« czímű nagy festményét, mint a legjelesebbet és a kiállítás egyik legelőkelőbb művét. A tárgy fölfogására nézve Bihari kissé letér a nagy or­szágútról, melyen e jelenet festői századok óta haladtak. Ő nem elégedett meg a gyász kifeje­zésével, mely a Megváltó temetésekor azoknak lelkére nehezedett, kik a hagyomány szerint e jelenetnél szerepeltek. A szent asszonyok és a tanítványok ugyan meg vannak Bihari képén is, de nem egyedül. Sőt az ő ténykedésük nem is képezi a fődolgot, melyet a művész feltüntetni kíván. Annál sokkal fontosabbnak véli a festő azt, hogy ki kíséri Krisztust a sírig? Figyel­münket a nyomorékok, betegek és szegények nagy sokaságára hívja föl, kik a Megváltóban jótevőjüket, pártfogójukat és vigasztalójukat vesz­tették el. Ez a csoport, ily nagy jelentőségbe helyezve, egészen új e jelenetben és a festőnek legsajátabb eszméjét képviseli, mely Krisz­tus halálában nem csupán az egyház ala­pítására vonatkozó nagyfontosságú tényt, ha­nem még azt is és talán túlnyomólag azt akarta föltüntetni, hogy mily nagy je­lentőséggel birt az áldozat az egész szenvedő emberiségre. A vallási mozzanat mellett e kép­ben még egy átalános emberi eszme is jut kifeje­zésre, mely fölemeli a lelket és épp úgy han­golja jóságra, mint áhítatra. A fölfogás eredeti, nemes és nincs híján a magasztosságnak. Az írás szavainak ily tolmácsolása közelebb hozza az igét minden ember lelkéhez, különbség nél­kül. A biblia így olvasva, az egész emberiség könyve lesz. Ne mondja senki, hogy mások is próbál­tak már ilyet , sőt egész sora a festőknek, Rembrandttól kezdve egész Uhde-ig. A­mit Rembrandt miveit és utána Uhde, az egész más dolog. Ezek áttették a biblia jeleneteit az ő korukba , vagyis elbeszélték a szent hagyo­mányokat úgy, mintha tegnap, vagy ma tör­téntek volna meg saját koruk embereivel. Rembrandt zsidóit az amsterdami Joden­­breestraat-ból vette, hol ő maga is lakott; Uhde pedig pásztorait, a­mint műcsarnokunk­ban is láttunk, a bajor hegyalján válogatta össze nyári tanulmányai alkalmával. Ők tehát áttették a szent történetet saját életük külső­ségeibe , a­mi, lehet, talán közelebb hozza a tör­ténetet az emberek értelméhez és így lel­kéhez is. Nem vitatjuk, hogy közelebb hozza ; nem állítjuk az ellenkezőt. Mert e peretben nem ez érdekel bennünket, hanem az, hogy miben különbözik Bihari eljárása ama művészekétől. Különbözik pedig abban, hogy Bihari nem a biblia történetének külsőségeit modernizálja, ha­nem a történetet magát a saját egyéni ékes­szólásával adja elő, saját megilletődött szivének sugalmai szerint, saját lelke eszményeinek kere­tében, meghagyván egyébként a történet külső­ségeit olyanoknak, a­minőknek őket a hagyomány­ban találta. Az asszonyok és tanítványok ősrégi típusai nála is felismerhetők; a kísérők külső megjelenése antik. Ebben ő mit sem változtat. De a menet, az olyan, a minőnek ő képzelte. MAGYAR NEMZET, 1900. január 2 f.

Next