Magyar Nemzet, 1900. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1900-02-01 / 31. szám

pyflpfffoywp |.,'TWi|pyp!M .'if,1.* • *'L|,B|1 MAGYAR NEMZET. 1900. február 1* MBK­ V. A külügyminiszteriumből. Ő Felsége jóvá­hagyta, hogy gróf Wolsersheimb Rudolf, rend­kívüli és meghatalmazott nagyköveti czimmel és jelleggel felruházott első osztályfőnök a császári és királyi Ház és a kü­lügyek közös miniszté­riumánál, ezen állásától való földerítése mellett, a II. rangosztálybeli diplomácziai alkalmazottak létszámába helyeztessék át. A gróf Szécsi Miklós második osztályfőnököt ugyanezen mi­nisztériumnál első osztályfőnökké és gróf Li­tzow Henrik rendkívüli követet és meghatalmazott minisztert második osztályfőnökké ugyanoda ki­nevezte és az utóbb nevezettnek a titkos taná­csosi méltóságot díjmentesen adományozta.­­ Az osztrák miniszterelnök Budapesten. Mint lapunknak Bécsből távírják, a bécsi lapok szerint Körber dr. miniszterelnök csütörtökön Budapestre jön, hogy itt Széll Kálmán miniszter­elnökkel tanácskozzék. Országgyűlés, Budapest, január 31. A harminczmilliós póthitel! Régi történet, már-már el is feledtük. Hova-tova két eszten­deje lesz, hogy a közösügyi bizottság megaján­lotta a közös hadügyi kormánynak. Java részét jó régen elköltötték, el is számolták már a zárószámadásokban. Hogy a parlamentben ez a régi s nem éppen kedves téma ma újból szóba került, arra a pénzügyminiszter törvényjavaslata szolgáltatott alkalmat, melyben a póthitel reánk eső részének fedezéséről óhajt gondoskodni. A múlt korszaknak utolsó, még elintézésre váró javaslata került ezzel a Ház napirendjére, mely csak ma vehette azt tárgyalás alá, a viszonyok alakulása folytán. Szabó Imre, az előadó, nem sokat időzött a kérdésnél. Elmondta, hogy a javaslat czélja a múlt szanálása, a fedezet megállapítása oly­képpen, hogy budgetü­nk egyensúlya meg ne billenjen. Elfogadásra ajánlotta a javaslatot. Az ellenkező álláspontot Komjáthy Béla fejtette ki a közjogi ellenzék részéről. Egyetlen fillér fedezetet sem hajlandó megszavazni, mert nem tudja mire költötték a póthitelt. — Nincs ennek a Háznak egyetlen tagja sem, a ki tudná, mire költötték ezt a horribilis összeget! — Bizony azt nem kötik a mi orrunkra! — kesergett az oldala mellett Kubik­ Béla. Ez a vélekedése azonban nem gátolta Komjáthyt, hogy rövid néhány perc­ múlva be ne ismerje, miszerint mégis csak kaptunk vala­melyes felvilágosítást, mert hozzátette: — Nem szavazom meg a költségek fedeze­tét, mert másra költötték, mint a­mire kér­ték volt! Minthogy pedig már felszólalt, megragadta az alkalmat arra is, hogy vehemens támadást intézzen a magyar delegáczió ellen, a­mely nézete szerint vakon szavaz meg mindent és hatáskörét is túllépi. Széll Kálmán miniszterelnök az erős tá­madásra egy pillanatig se maradt adós a vá­laszszák Komjáthy első ellenvetése az volt, hogy a delegáczió hatáskörét túllépte. Ez a tévedés oly világos, mint a nap. A törvény a közös védelem költségeinek megállapítását a delegá­­cziók elé utalja. Ez a harminc­milliós póthitel nem a közös védelem költségeire szolgált-e?Ezt talán még Komjáthy sem fogja tagadni! Komjáthy másik tetszetős argumentuma az, hogy senkinek se volt arról tudomása, mire kell a harminczmillió. Azt csak úgy per sun­­dam-bundam intézte el a delegáczió. Óriási tévedés ! A delegáczió hadügyi albizottságában igen részletesen elmondta a hadügyminiszter, mire kéri a póthitelt. Meghallgathatták a dele­gáczió összes tagjai. Igaz, hogy a felvilágosítá­sokat rém­yi tudósításokban nem ismertették a lapokban, de hát ez a dolog természetének felel meg.. Nem elég, ha e felvilágosításokat a kompetens testület ismerte ? Teljességgel érthetetlen Komjáthy vádja, hogy senki a megszavazott összeg rendeltetésé­ről tudomással még ma sem bír. Hiszen Széll Kálmán miniszterelnök maga volt az, a­ki a felvilágosításokat a pénzügyi bizottságban Kom­­játhynak megadta. Megadja itt is, az ország színe előtt, hogy Komjáthy vádját teljesen meg­­erőtlenítse. — A póthitelt nagy részében kézi fegyve­rek és tüzérségi lőszerek, kisebb részében pedig sátrak beszerzésére és parti erődítésekre fordí­totta a hadügyminiszter. Megmondta nyíltan, hogy erre kell! — Kellett! Mert mikor kérte, már kiadta! —­ kiáltott Barta Ödön. — Kellett! — zúgta kórusban a szélsőbal, hogy valamiképpen zavarba ejtse a beszédét folytató miniszterelnököt. ■— Bocsánatot kérek, a hadügyminiszter pénzt csak olyan czélra kérhet, a­mire kell neki. Hiába kellett, ha nem kapja meg! — riposz­tozott nagy tetszés közt a miniszterelnök. Ezzel a becsületes nyíltsággal szemben mondhatja-e Komjáthy Béla, hogy a delegáczió vakon szavaz és kötelességét nem teljesíti? Rá­szolgált-e arra a parlamentnek egy ilyen tes­tülete, hogy erkölcsi értékét leszállítsák! — Állítom, hogy a delegáczió becsülettel megállja helyét, — fejezte be a miniszterelnök fel­szólalását — gyanúsítása és becsmérlése tehát sem nem illő, sem nem méltányos! Nagy tetszés és taps követte a miniszter­­elnök önérzetes szavait, Komjáthy Béla pedig sietett kijelenteni, hogy ő kötelességét vélte tel­jesíteni, a­mikor elitélő kritikáját elmondotta. — Megvallom, — úgymond — hogy vala­hányszor felszólalok, a félelem borzongását ére­­zem, várjon a miniszterelnök ékesszólásával szem­ben megállom-e helyemet, de kötelességérzetem és szilárd meggyőződésem nekem erőt kölcsönöz. A delegáczió tagjai nevében Münnich Aurél, a hadügyi albizottság tagja és nagy­­készültségű előadója, tiltakozott nagy sikerrel a bizottság bevádolása ellen, erélyes nyilatkozata után neki kevés szava volt. Lukács László pénzügyminiszter ismertette ezután azokat a viszonyokat, melyek követke­zése, hogy a javaslat olyan elkésve kerül a Ház elé, majd pedig Thaly Kálmán kért szót. A kitűnő historikust a miniszterelnöknek az a kijelentése indította felszólalásra, hogy a póthitel igénybevételének idején a török-görög háború is hozzájárult a Balkánhelyzet bizonyta­lanságához. Ebben a kijelentésben ellenséges ér­zületet látott Törökország ellen s azt magya­rázta ki, hogy mi Törökország ellen folytattunk fegyverkezést, a­mit ő nem helyeselhet. Elme­sélte azután, hogy a görög-török háború kime­netele felől egy pillanatig sem volt kétségben. — Tudtam én jól, hogy a török oroszlán a görög patkányt egy csapásra megöli! Az elnöklő Perczel Dezső megrázta a csengetyfit. — Bocsánatot kérek, az még­sem járja, hogy a magyar parlamentben patkánynak nevezze valaki a görögöt! .— Hiszen a törököt is állatnak mondtam, még­pedig oroszlánnak! A Ház a furcsa védekezésen jóizűen ka­­c­agott. Thaly Kálmán pedig tiltakozott az ellen, hogy mi parti védekezést folytassunk kedves szövetségesünk, Umbertó olasz király ellen s ezzel be is fejezte beszédét. Széll Kálmán miniszterelnök megnyugtatta Thalyt, hogy a mi fegyverkezésünk se Török­ország, se Olaszország ellen nem irányul, ha­nem irányul a mi védelmünkre mindenki elle­nében. Kossuth Ferencz intézett még jelentéktele­nebb kérdést Lukács László pénzügyminiszter­hez, melyre feleletet nyervén, a Ház a törvény­­javaslatot úgy általánosságban mint részleteiben megszavazta .­­ A napirend következő pontja a miniszter­­elnök jelentése volt a cettinjei, tokió és pekingi követségi paloták építéséről, melyet szintén Szabó Imre referált. Ehhez a tárgyhoz is akadt felszólaló. Thaly Kálmán a kuruczkodást odáig vitte, hogy még a követeink házára sem akart pénzt adni. — Nem látom be, miért volna olyan sür­gős,, hogy a kínai követnek házat építsünk, — érvelt Thaly Kálmán. És a körülötte ülők helyeselték a furcsa érvelést. Széll Kálmán miniszterelnök azután meg­magyarázta, hogy a paloták építésére igenis szükség van. Ma a mi képviselőnk Pekingben egy más állam képviselőjének házában lakik, annak vendégszeretetét élvezi. Méltó ez az álla­pot egy nagyhatalomhoz? Ez ellen az érvelés ellen mit sem lehetett felhozni s ezért Polónyi Géza más oldaláról nyúlt a kérdéshez. Azt a kérdést intézte a­ mi­niszterelnökhöz, vájjon e palotákat kinek a ne­vére telekkönyvezik. Széll Kálmán miniszterelnök erre a kér­désre sem maradt adós a válaszszák Okmány­­szerű felvilágosítást, a dolog természete szerint, nem nyújthatott. Annyit azonban konstatált, hogy mindaz, a­mit a delegác­iók által meg­állapított költségekből szereznek, a két állam tulajdonát képezi. A felosztás alapja pedig ter­mészetesen az az arány lehet, melyben a közös ügyek költségeihez hozzájárulnak. Ezzel azonban a vitatkozás még korántsem, ért véget. Komjáthy Béla és Kossich Ferencz is hozzászóltak még a kérdéshez, ismételt fel­szólalásra provokálva úgy a miniszterelnököt, mint a pénzügyminisztert, a­míg végre a Ház hozzájárulhatott a miniszterelnök jelentéséhez. A mozgalmas ülés napirendjének utolsó pontja az 1898. évi zárószámadások elintézése volt. A jelentést Benke Gyula referálta. ... A ház üvegtetejére pediglen sürü köd ereszkedett s a teremre olyan szürke homály borult, hogy Komjáthy Béla, a­ki a zárószám­adásoknál is kifejteni készült külön véleményét, sehogy sem tudott kiigazodni az irományai közt. — Világot kérünk! — Függeszszék fel az ülést! zajongott az ellenzék. Perczel Dezső elrendelte, hogy a fali lámpákat gyújtsák meg s a fenyegető gáz­szükség daczára csakhamar fellobogtak a lán­gok az írói karzatok felett. Az ominózus éjjeli ülés óta, ma égett első ízben lámpavilág a par­lament tanácskozótermében.­­ A gázvilág fényében Polónyi Géza kezdte a csatározást a jelentés ellen. Azt kérdezte az előadótól, milyen módon győződött meg a bi­zottság arról, hogy az alapítványokat helyesen kezelik ? Benke Gyula megmagyarázta Polónyinak, hogy erre nézve a jelentés tájékozást nyújt. A kérdés úgy áll, hogy a kormány most dolgozik az ellenőrzést szabályozó rendelkezéseken. A számvevőszék azonban a rendelkezés elkészültéig is teljesíti ellenőrző kötelességét. Ezután az előcsatározás után Komjáthy Béla következett, a­ki hosszú beszédben oktatta ki a parlamentet a zárószámadások fontosságá­ról, majd pedig előadta kifogásait, melyek azok eredményéhez fűződnek. A Komjáthy ellenvetéseire Lukács László pénzügyminiszter reflektált, mire a Ház tudo­másul vette a jelentést. Az ülés végén Molnár János interpellálta meg Széll Kálmánt, mint belügyminisztert, a választók jegyzékéből kimaradt polgárok jog­orvoslata tárgyában s ezzel az ülés, melynek az e fajta jóslással foglalkozók legfeljebb másfél­­órányi tartamot jósoltak, délután két órakor véget ért. A képviselőház illése január 31-én délelőtt 10 órakor. Elnök: Perczel Dezső. Jegyzők: Nyegre László, Major Ferencz. A kormány részéről jelen vannak: Széll Kálmán miniszterelnök, Lukács László pénzügyminiszter, He­gedűs Sándor kereskedelemügyi miniszter, Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter, Cseh Ervin horvát­­szlavén miniszter, Plósz Sándor igazságügyminiszter, Fejérváry Géza honvédelmi miniszter. A múlt ülés jegyzőkönyvét hitelesítették. Elnök bemutatja Mócsy Antal levelét, a­melyben háromhavi szabadságot kér. A Ház a szabadságot megadja. Harmadik olvasás. A Ház elfogadja harmadszori olvasásban a lel­kész­ jövedelem kiegészítéséről szóló 1898.XIV-ik t.-cz. végrehajtásához az 1899. évre szükséges pót­hitel engedélyezéséről szóló,­­ valamint az egyete­mek számára az 1897. évi XXV. t.-czikkel engedélye­zett telekvásárlások és építkezések többköltségeinek fedezésére szükséges póthitelekről szóló törvény­­javaslatokat. A 30 milliós póthitel. Elnök: Következik az 1897., 1898. évi közös­ügyi kiadásokra Magyarország által pótlólag fizetendő összegekről szóló törvényjavaslat tárgyalása. Szabó Imre előadó elfogadásra ajánlja a tör­vényjavaslatot. Komjáthy Béla: A pénzügyi bizottság egy összeg megszavazásáról szóló törvényjavaslatot terjesztett a képviselőház elé, a­mely összeget már két év előtt elköltötték. Mire és ki költötte el a 30 millió forin­tot? Erre a kérdésre az előadó választ nem adott.

Next