Magyar Nemzet, 1900. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1900-04-01 / 90. szám

2 jttggfl jP^p10 / \ M .n,^.^»».-,. ,-m.i.if.. » «.——- ■*«.«■ ■ " ■•■"■■■■ de az eredmény ma m­ég távolról sem olyan, a­milyen akkor lehetne, ha a kül­földi tőke jobban keresné az elhelyezést. Pedig Magyarországon még nagy jö­vője van mindenféle vállalkozásnak. A pangás mai korszakát nem az ország szervi betegsége idézte elő, sem túlságba vitt spekuláczió, sem az erők eltékozlása, sem a gazdasági erőforrások elapadása. Van itt természetkínálta kincs bőven, van itt alkalom keresetre és munkára, csak meg kell ásni a csatornákat, a­melyeken az életadó és tápláló tőke ideözönölhessen. Elálmélkodunk, hogy a külföldi tőke messze, idegen világrészekben keres elhe­lyezést, holott itt, Európa közepén, a czi­­vilizáczió minden eszköze rendelkezésére áll, hogy alkosson és jövedelmezzen. S ha ma keservesen átvergődtünk a depresszió egy­­ súlyos és hosszú korszakán, nincs semmi okunk, hogy sötét színben lássuk a jövőt. Mert el kell következnie annak az időnek, a­mikor a nagy tőke idefordul hozzánk s megteremti azokat a vállalato­kat, a­melyek az országunik ús jövedelme­ket, a lakosságnak munkaalkalmat és meg­élhetést biztosítanak. De hát ki idézze elő ezt a kívánatos változást­? Ki adja meg a lökést az új föl­lendülésre­?­­ A mi nézetünk szerint az államnak kö­telessége előidézni ezt a fordulatot. Míg körülöttünk az összes álla­mok és nemzetek szakadatlanul előre törnek gazdasági téren, mi nem állhatunk tétlenül, várva, míg az európai konstellácziók minket is belesodor­nak a gazdasági fellendülés útjába. Állam­­f­érfiaink feladata irányt szabni gazdasági mozgalmainknak, leküzdeni az akadályokat, a­melyek a kibontakozás útjában állanak s belekapcsolni Magyarország gazdasági erőit az európai gazdasági gépezet hódító kerekébe. Az első, a­mit tenniök kell, kiragadni az országot az apátiából, az elernyedés hangulatából és állapotából. Meg kell kez­deni a már régebben kilátásba helyezett nagy közmunkákat, a­melyek majd új életet öntenek a vállalkozásokba, új ke­resetre és tevékenységre nyitnak alkalmat és ezer meg ezer — ma tétlen — munkás kéznek adnak foglalkozást. A mint az első lökés meg van adva s a holt­ponton átjutottunk, a gazdasági élet kölcsönhatásai minden téren érvényesülni fognak. A mint az állam­­hatalom, a maga financziális és hatalmi erejével meglendíti a soká nyugodott gazda­sági kereket, annak fogai belekapnak a kisebb kerekekbe s megindul magától az egész gépezet. Csak azután arról kell gon­doskodni, hogy a hajtóerő, a tőke, ne hiányozzék. A kormány mind­ennek teljes tudatában van s maga is megjelölte ezeket­­az eszközöket, a melyekkel segíteni akar. S bizonyára segíteni is fog. Hanem ehhez szükséges, hogy maga a társadalom is te­gyen le pesszimizmusáról s bizalommal áll­jon a vezető férfiak mellé. Oly országban, mint a mienk, a­hol ipart kell teremteni s a­hol minden elő­feltétele megvan az iparfejlesztésnek, elő kell idézni a vállalkozási kedv új meg­nyilatkozását. Ezt a politikát hirdeti és követi is a kormány. Száz meg száz gyár kell Magyarországon, nagy befektetéseik, a vasúti hálózat kiterjesztése, csatornák és kikötők építése, mindez magától ki nem pattanhat a semmiből. Éles szemre és­ erős kézre van szükség, hogy eszméket adjon és irányt szabjon a gazdasági mozgalmak­nak. A magyar államnak van egy nagy és biztos erőforrása, a­melyből meríthet: in­takt államhitele. A gazdasági depresszió ezen szomorú korszakában a magyar ál­lamhitel az, a­mely világító­torony gya­nánt biztatta reménynyel egész közgazda­ságunkat. Ha itt-ott ropogott is a háborgó tenger hullámcsapásai alatt a gazdasági élet hajója, a magyar államhitel világító sugara megóvta attól, hogy sziklához­­ csa­pódjon, vagy zátonyra jusson. Most hát ezt a nagy erkölcsi erőt fel fogja a kormány használni arra, hogy a sokat hányatott hajó nyugodt kikötőbe juthasson. Az erők egyensúlyát, a­melyről a pénzügyminiszter szólt a minap,­­"még ~--------------------—?----------------------—------------------------------------—-------------------­t fogja teremteni; a széthúzó gazdasági ele­­­meket egy közös c­zél, a gazdasági fellen­dülés czéljának fogja szolgálatába állítani. Fel fogja ébreszteni az önbizalmat a vál­lalkozásban, a bizalmat saját ereje és az állam jóakarata és támogatása iránt. A mai korszaknak nyomott hangula­tában ez az egyetlen biztató fénysugár. Budapest, márczius 31.­­ A képviselőhöz hétfőn délelőtt 10 óra­kor ülést tart. Tárgya: A költségvetési javaslat tárgyalása.­­ Széchényi Gyula gróf kinevezése, ő Felsége Széll Kálmán miniszterelnökhöz és gróf Széchényi Gyula főlovászmesterhez a következő legfelső kézira­tokat intézte: I. Kedves Széli! Előterjesztése folytán Önt a Személyem körüli magyar minisztérium ügyeinek ideiglenes vezetésétől ezennel felmentem. Kelt Bécsben, 1900. évi márezius hó 29-én. FERENCZ JÓZSEF, 8. k. Széll Kálmán, s. k. II. Kedves gróf Széchényi! _ Magyar miniszter- • elnököm előterjesztésére Önt Személyem körüli magyar miniszteremmé ezennel kinevezem. Kelt Bécsben, 1900. évi márezius hó 29-én. FERENCZ JÓZSEF s. k. Széll Kálmán, s. t. — A radnai mandátum. Mária-Radna új­ országgyű­lési képviselőjének, Vancsó Gyulának a választás után nagyszámú küldöttség adta át a mandátumot Konopy Kálmán választási elnök és Seidner Bernát vezeté­sével. A mandátum átadása után Vancsó megköszönte a beléje vetett bizalmat és örömét fejezte ki azon, hogy ez a túlnyomóan nemzetiségi lakosságú kerü­let is diadalra juttatta a szabadelvűség zászlaját. Beszéde további folyamán biztosította választóit, hogy a szabadel­vű-párt mindenkor híven fogja követni azt a Deák Ferencz által hirdetett elvet,­­hogy a hazának minden polgára, nemzetiségére való,­­ tekintet nélkül, egyenlősogú, majd felszólította őket, hogy ezentúl is híven ragaszkodjanak a magyarság­hoz, mert ez minden magyar honpolgár boldogulá­sának fő feltétele:­­ Kérvények. A képviselőhöz kérvényt bizott­sága tegnap Badocza János elnöklete­­ alatt ülést tartott, melyen a kormány részéről Széll Kálmán Tíz percz múlva meg volt mentve minden fogoly. A hálálkodó pópa, meg félholtra rémült szép leánya is. Ezt maga a »k­lasszikám!« vi­­gasztalgatta s nyugtatgatta olyan szertartásos udvariassággal, mintha királykisasszony volna. S a szép teremtés kimondhatatlan kaczér bá­­gyadtsággal emelgette parázs szemét a nyájas sváb katonaurra, ki olyan jól tudott az ő nyel­vén beszélni s a ki érette annyi veszedelemmel vívott meg. — A pópának egy golyó átfúrta a féli karját. Őt ápolásba veszszük — szólt a »klasszi­­káner« az őrnagyhoz, mikor diadalmasan meg­pihentek a városka főterén. — Aztán — foly­tatta — én egy századdal itt maradok a hely- és közbiztosság őrizetére. A többi legénység­gel, őrnagy ur —­alosan kérem — a legköze­lebbi után visszamegy a főhadiszállásra és meg­teszi a jelentést. És úgy jön, mert úgy is kellett lenni. Hanem, a­mint az őrnagy vezetése alatt a főhadiszállás felé koczogott a megcsökkent hu­szár­csapat, a tisztekből kitört az irigység. —­ Az áldáját, annak a »klasszikánernek­­ A rácz templomból kórházat csinált s a pópát ott ápoltatja. Maga pedig a pópa laká­sába kvártélyozódott be, ahhoz a parázsszemű­ leányhoz.. — És milyen rossz ízlése van annak a szép leánynak! Testtel-lélekkel a »klasszi­­kenner és —­lse irigykedjetek a »klasszikámrre« —, szólt közbe az őrnagy. — Igaz, hogy kissé többet tud, mint a mennyi urias, hanem azért — biz’ Isten derék gyerek! egyezés sarkantyuzta, hogy gyorsabban ügessen tovább, mint eddig. Vagy egy félórányira távolodtak már el a huszárok a városkától, mikor lövéseket hallottak maguk mögött. Az őrnagy megállította a csapatot. — A »klasszikám­­« bajban van! Egyszerre megszűnt ellene minden gyű­lölködés. — Vissza! Bajtársat csávában hagyni nem szabad, ha százszor »klasszikánért is. Mint a szélvész rohant vissza a városka felé a divízió. Néhány percz alatt tette meg azt az utat vissza, a­mi lövet­egetésben is fél­órájába került. Közel a városkához megpillantották a »klassz­ikánert« és a legényét, a­mint velük szembe kirobogtak a városból sűrű fegyver­ropogásnak közepette. Hanem a »klasszikámra most már egészen más alak volt. Nagy sárgája hatalmas szöké­sekben közeledett s ő úgy ült rajta daczosan, hátraszegett derékkal, mint egy kis isten. Kivont kardját baljába vette, jobbjában revol­vérét szorította s hol hátra, hol oldalt fordulva dörrentett el egy-egy lövést. Legényének lova a láthatatlan ellenség golyójától találva lerogyott. A­­klasszikámra ezt észrevevén, rögtön megfordította a sárgáját s odarohant, hogy a földön keczmergő legénynek segítsen. Szerencsére, most már a divízió is megér­kezett s libegő paripák és havczszomjas huszá­rok egész keveréke vette őt körül. A »klasszikáner« éles, határozott hangjával egy pillanat alatt feltétlen ura és parancsolója lett a felindult, megkavart csapatnak. Félszázadot rögtön leszállított gyalogharczra. Bele jobbra, fele balra megszállja az Átmenti árokpartokat. Félszázad a lovakat őrzi, s tarta­lékul marad emitt a domb mögött. Hát a többi? — Utánam, a ki magyar! Hajrá! — or­ditá élesen és magyarul a­­klasszikámra. S szilajul száguldott előre, villogó kardjával mu­tatva az irányt, be, egyenesen a városka fő­­utczáján. A trombitások teli tüdővel fújták a roha­mot. Mögöttük ropogtak a gyalogharczra leszállt félszázad karabinjai. Előttük hevenyészett tor­laszokról s kétoldalt a házak ablakaiból lövöl­döztek rájuk a fölkelők A­­klasszikumra nagy sárgáján elsőül ért minden torlaszhoz. A lázadók mindenütt meg­futottak,­­ és a nyomába törők átugratták az akadékokat és söpörték mind véresebb vassal a csőcseléket tovább és tovább. A városka másik végéig értek. Mögöttük már vérbe­­volt fojtva a zendülés. Ekkor látták, hogy a fellázadt mohamedánoknak a hegyek felé menekülő csapata gyorsan repülő szekere­­ken foglyokat visz magával. A hódoló kül­döttség tagjai voltak a foglyok. Azon ün­neplő ruhában, a­mint azok a huszárcsapa-­ patot­­egy órával előbb fogadták volt. Igen, ott ragadták tova a szegény pópát a többivel, a gyönyörűséges leányával együtt. Ez a bostú, a­miért ezek üdvözölni merték a padisak birodal­mába betört svábokat. -- Ezt nem hagyhatjuk, magyarok! —* vi­hogott a »klasszikámra. S mint a nyil vágott a szekerek után. A huszárok, különösen a jobb lovakon száguldozó tisztek, nyomában. MAGYAR NEMZET, 1900. április 1.

Next