Magyar Nemzet, 1901. április (20. évfolyam, 90-113. szám)
1901-04-01 / 90. szám
Budapest, 1901. XX. évfolyam, 90. szám. Kedd, április 2. ZET Egész évre 24 korona, félévre 12 korona, negyedévre 6 korona, egy hónapra 2 korona. Egyes sírm helyben és vidéken 8 fillér. Szerkesztőség és kiad.,főhivatal, VII. Kerepesi ut 54. Athenaeum-épület. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Belső ügyek. Budapest, április 1. A szabadelvű párt tegnap esti értekezlete helyreállította a párt belső életének harmóniáját. A kiállott izgalomnak és idegességnek ma már nyoma sincsen. A Bécsből hazasiető miniszterelnök pártvezéri tekintélye, a határtalan bizalom, amely őt körülveszi, a jótékony befolyás, amelyet az emberek lelkére gyakorol, ezúttal is megtette pacifikáló, kiegyenlítő hatását. A szabadelvű párt, amely vezéréhez annyi szeretettel és bizalommal ragaszkodik, magatartásával megkönnyítette a helyzet szanálását. Elértve és követve Széll Kálmán intenczióját, a maga hangulatával segített kibontani a félreértések összekuszált csomóját. Bessenyey Ferencz, a szabadelvű párt közkedveltségű humoristája, ezúttal rossz fát tett a tűzre. Nem szándékosan, igaz, mert a tréfálkozási kedv koboldja incselkedett vele. De akárhogy forgatjuk is a dolgot, tréfája sok kellemetlenségnek, végzetessé válható parlamenti izgalmaknak vált forrásává. A kabinet egy tagját s magát a szabadelvű pártot kínos ügybe hajszolta bele ez a tréfa. Holott csak az olyan tréfának van jogosultsága, amelyik nevetésre fakasztja az embereket. A Bessenyey tréfáján azonban nem nevetett senki. Legföljebb a szabadelvű párt ellenségei mosolyoghattak kárörömmel. S még azok is — lopva. Maga Bessenyey látta be leginkább tréfájának helytelen voltát. Ő maga ítélte el a legerősebben, hogy nagyon komoly dolgokat, az ember legértékesebb erkölcsi javait, a mókák és tréfák kacagtató motívumaival tévesztette össze. Ez a nagy optikai csalódás okozta mindazt, ami ez ügyben kellemetlen történt. Be kell azonban ismernünk, hogy ha Bessenyey tévedett is, megfelelő elégtételt szolgáltatott Hegedűs Sándornak és a szabadelvű pártnak. A megbánásnak őszinte érzelmeivel állott tegnap pártja itélőszéke előtt. S hogy ez a párt őt egyhangúlag felmentette és expiálását rokonszenvvel fogadta, ez csak egy okkal több arra, hogy ez esetnek üdvös tanulságait mélyen a szivébe vésse. Vésse a szivébe mindenki, aki a mókák és tréfák birodalmának határait — a komoly dolgok rovására — nagyon is könnyen s nagyon is messzire kiterjeszti. Valljuk be különben, hogy nagy kő esett le mindenki szívéről, mikor a titokteljes »másik« a szabadelvű párt humoristájának képében jelentkezett. Mert nagy, igen nagy vád volt az az ország kormányzó pártjával szemben, hogy kebelében »árulók« vannak, hogy vannak kebelében, akik könynyelmüen és minden lelkiismereti furdalás nélkül reálépnek sáros lábukkal mások becsületének fehér köntösére. Most, a mikor az egész esetet magunk előtt látjuk, mikor meg van világítva minden zege-zuga e kérdésnek s mikor a felkeltett izgatottság és keserűség tüze kialudt a tegnapi pártértekezleten: a szabadelvűpárt jó híre teljesen helyre van állítva. E pártban nem lehet és nem szabad keresni a árulókat. Bessenyey felszólalása maga után vonta Hegedűs Sándor felszólalását. Mindenekelőtt kijelentette, hogy erős, megrovó szavai Bessenyeyre nézve elvesztették súlyukat. Majd ismételte az őszinte sajnálkozás kijelentését s kérte a párt régi bizalmát. Ám e két kijelentés között megrajzolta a maga lelki állapotát, amely ellenállhatatlan erővel kényszerítette őt ismert szenvedélyes parlamenti kifakadására. S valóban bele kell képzelnünk magunkat a Hegedűs Sándor helyzetébe, végig kell gondolnunk lelkének állapotát, ha igazságosan akarunk ítélni a felmerült inczidensben. Oly irtózatos lelki kényszer előtt állott, amelynek roppant levegőnyomása alól nem tudta magát kiszabadítani. Becsületben eltöltött életét, köztisztelettel megfutott pályáját, csorbítatlan, gyanúsítást nem tűrő jó hírét látta fenyegetve. A keserű érzések pohara, amelyet az Adria-javaslat ellen intézett kíméletlen támadások nap-nap után teletöltögettek, végre kicsordult. . . A két nyilatkozat, a Bessenyeyé és a Hegedűs Sándoré, nagy tetszéssel fogadtatott a pártban s a szabadelvű párt belső életének égboltjáról a felhőket eloszlatta. De a harmónia teljességét a Széll Kálmán rövid felszólalása állította helyre, a melyben a pártra appellált s a közmegnyugvásra elintézett eset tanulságait levonta. Végre is az a fő, hogy ez az eset, a mely annyi port vert fel s oly bonyodalmakkal fenyegetett, ne múljék el a szabadelvűpárttól — tanulságok nélkül. A tanulság pedig az, hogy a párt belső A „MAGYAR NEMZET" TÁRCZÁJA — Április 1. — A „Mi caréme“ Párisban. Paris,, márczius 29. Még márczius elején elhagytam Berlint, nem szégyellem bevallani, meghatottan, csaknem könytelt szemmel, de azon boldog tudatban, hogy azok az én édes szőke német kollégáim, kik a Friedrichsbahnhofról mindaddig, míg csak láttak, a kalapjaikat lengették utánam, az én legjobb, legbensőbb barátaim közé tartoznak és azok is fognak maradni. De nem csak Berlint hagytam el hűtlenül, de vele együtt a hatalmas német birodalmat is és most itt vagyok a fekete hajú és pajkos szemű szép Párisban. Kezdek nagyon hasonlítani ahhoz a jóétvágyú emberhez, aki minden ételre azt mondja: »Ez a jó, ezt szeretem én!« Nekem pedig a nemzetek kezdenek ilyenformán izleni, hacsak Angliában el nem találják rontani az étvágyamat. De igyekezni fogok, hogy búrságomból kivetkőzzem (ha ugyan a francziák megengedik) és csupán magyarságomat hagyjam magamon, így azután jól fogom magam érezni a Haynaut meggyűlölt és Kossuthot ünneplő Londonban is. Azt azonban már ma is konstatálhatom, hogy Berlinben Rosenberg tanárnak, mikor azt mondotta: »Önök inkább francziák, mint németek, nem volt igaza, mert sem inkább francziák, sem inkább németek, hanem leginkább »magyar emberek« vagyunk. Ezt az unikumságunkat, ezt az egyedüliségünket, »magyar ember«, ami azt jelenti, hogy a »nagy világon kívül« ilyen nincs több, bizony én semmiképpen nem engedem. Hogy sem a németekhez, sem a francziákhoz nem hasonlítunk, ezt a bizonyosságot két ünnepi akciónak a látása érlelte meg bennem: ezek egyike volt a Szilveszter-és Berlinben, másika pedig a Mi-caréme Párisban. Nos hát így nem tudunk mi mulatni! Sem úgy, mint a németek, sem úgy, mint a francziák. Távol áll tőlünk mind a kettő. Német lump és franczia »bonvivant« nem tud lenni a magyar ember, hiába vettük át tőlük ezeket a szavakat, mert, hogy a lumpolás és bonvivánkodás mit jelent? — azt csak a németen lehet tanulmányozni és a franczián. Már magában az, hogy a franczia nem képes bevárni, míg az egész böjt letelik, hanem már a felének elteltével ki kell adni magából az addig szorongatott jó kedvet, nemzeti vonást árul el. A beszorult, karánt feszítő nagy kedvnek egy ilyen szellentyűnyitása Párisban a »Mi caréme«. Mikor a böjtnek fele lemorzsolódott, amit ugyan valami nagy lelkiismerettel eddig sem tartottak meg és a közbenső nap megérkezett, Páris lerázza magáról a böjti kaftánt és talárt, a harlekint pedig felveszi, Berlinben a Szilveszter-éjet át nem lumpolni, elmulasztott kötelesség. A búcsúzó évtől tisztességesen elbúcsúzni és kapuzárása után, a megérkezett újév kapunyitásakor, józan fejjel gurulni annak karjai közé, a porosz előtt lehetetlenségnek tűnik fel. Éjféltájt tehát Berlin utczái fokozatosan dülöngőzni kezdenek és amikor az óra éjfélt üt, a falak támasztásának az ideje megérkezett. A hány ép czilinder ez idő tájt még a fejeken van, az mind alaposan beverődik, a hány Schutzmann az utczasarkon áll, az mind össze-vissza öleltetik és csókoltatik, mert ez ilyenkor szabad. Czilindert beverni pedig és Schutzmannt ölelgetni, amint tudjuk, nagy élvezet. Illetőleg mi magyarok nem tudjuk, de látván, hogy a berliniek mindezeket mily hűségesen élvezik, azt kell hinnünk, hogy az valami nagy mulatság lehet. A kedélyesség netovábbjának egyik elmaradhatatlan feltétele még, hogy, mikor az ember eldülöngözik egymás mellett, beletrombitálja az egymás fülébe: Prosti Neujahr!íme a kedélyes Michel, aki úgy örül annak, hogy ismét öregebb lett egy évvel és megérhette az új esztendőt. Bezzeg nem így mulat a franczia. Az ő öröme, hogy a böjtnek fele már elmúlt, a »Micaréme«-ben nyilatkozik meg. A Micaréme egy szilaj, az ő istrángjaiból kirúgott, elragadt város kifejezése. A hatalmasabb termetű, fontolva haladó deutscher Michelnek, borsófürgeségű, féket szakasztó ellentéte. A boulevard des Italiens, Capucines, St.-Michel, St.-Germaine, Sebastopol el van árasztva emberfejjel, mint megannyi Duna vagy Missisippi, melynek tollas, bokrétás, czilinderes, sapkás babfodrai, bizarrnál bizarrabb hullámai, tánczolva hömpölyögnek , végig a négyemeletes folyópartok mélységes medrében. A tarka-barkaság, a színváltozás, a forron- Lapunk mai száma 16 oldal