Magyar Nemzet, 1903. február (22. évfolyam, 29-52. szám)

1903-02-01 / 29. szám

Budapest, 1903. Vasárnap, február 1. XXII. évfolyam, 29. szám. Szerkesztőség és Kiadóhivatal, VII., Kerepesi­ ut 54. Athenaeum-épü­let. Dr. JÓKAI MÓR és BEKSICS GUSZTÁV főszerkesztők. ADORfJ felelős ________­­__ Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8­01. Nemzeti sikerek jegyében. Budapest, január 81. A miniszterelnök tegnapi beszéde a pénzügyi bizottságban a szenzácziós érde­kességnek erejével hatott, nagy visszhangot keltett a sajtóban. A közvélemény széles rétegeit a megelégedés érzésével fogja el­tölteni. A szabadelvű párt pedig nyugodt lélekkel indulhat neki a reá váró nagy fel­adatok teljesítésének, mikor napról-napra tapasztalja vezérének czértudatos nemzeti politikáját, a mely Deák Ferencz politiká­jának méltó folytatása s hű marad e poli­tika azon hagyományához, hogy a 67-es kiegyezés keretében nemzeti czéljaink és törekvéseink biztosíthatók és elérhetők. Széll Kálmán nyilatkozatának lényege az, hogy a paritás elve ő felsége udvar­tartásában is mindjobban érvényre jut. Az udvarnagyi hivatal hatásköre kibővíte­tik, a­mi a személyzet szaporítását vonja maga után. A díszes várlak, szimbóluma a nemzeti királyság gondolatának, ádandó udvartartási szolgálatot követel. Ezenkívül, a most meglevő három testőrség mellett, a­melyek közül csak egy volt magyar, egy negyedik, a magyar királyi darabont-test­­őrség szerveztetik s igy a négy testőrség­­ből kettő lévén magyar, a par­tás ebben is kifejezésre jut. A magyar királyi dara­­bont-testőrség székhelye állandóan Bu­dapest székesfővá­ros lesz. Élén maga­­sabb rangu tábornok fog állani. Ez a test­­őrség.1, a m­ely éppúgy lesz szervezve, mint a bécsi Burgban székelő da­rabon­­-test­őrség, állandóan fogja a budai váriakban teljesíteni a magyar király személye körül a testőrségi szolgálatot, újabb manifesztá­­cziójaként a magyar korona fényének s a magyar állam közjogi helyzetének. A miniszterelnök nyilatkozatának e tar­talmát bővebben fejtegetni és kommentálni felesleges. Beszél az magamagáért. Újabb bizonyítéka ez Széll Kálmán nagy konc­ep­­cziójú politikájának, a­mely nemzeti tö­rekvéseinket minden téren összhangba akarja hozni a fennálló közjogi renddel s a­mely sohasem volt elalkudása a nemzet jogai­nak és Magyarország állami önállóságának. Az a politika, a­melyet Széll Kálmán négy év óta a kormány élén valósít meg, alkalmas arra, hogy a közjogi alap ellen folytatott harc­ot sikertelenné tegye. Mert minél jobban érvényesül a 67-es alapon a teljes paritás elve s minél több nemzeti óhajtásunk valósul meg annak keretében, annál népszerűbb lesz Deák Ferencz műve és annál jobban ellenáll azok támadásá­nak, a­kik elvi harczot folytatnak ellene. A nemzet túlnyomó többsége annál törhe­tetlenebből kitart a fennálló közjogi alap mellett s annál inkább óvakodik a feles­leges és káros közjogi rázkódtatások koc­­­kázatától, minél jobban kiderül a kiegye­zési mű­ alkotóiról, hogy századok számára építettek és oly módon hozták nyug­vópontra a közjogi küzdelmeket, hogy nemzeti irányú fejlődésünk útjából el van távoliva minden akadály. A miniszterelnök nyilatkozata, kapcso­latban a katonai javaslatok tárgyában tett ama kijelentésekkel, a­melyek a nemzet szempontok figyelembevételét bizonyítják a hadsereg világában is,­­mint egy hegy­láncznak összefüggő vonalai, világosan demonstrálják Széll Kálmán kormányzatá­nak nemzeti jellegét és nemzeti irányát. Ez a kormányzat azon kezdte feladatát, hogy a magyar parlamentarizmus vér­keringéséből kiküszöbölje a pártgyűlölség­­nek s pártharagnak mérgét. Folytatta azon, hogy a közkormányzatból száműzte a korrupcziót és hatalmi erőszakot. Tudatá­ban lévén a közigazgatás nagy állami feladatának s a tömegek életére gya­korolt hatásának, olcsóbbá, jobbá, gyor­sabbá és közvetlenebbé tette az ad­­minisztrácziót, egyszerűsítési javaslatával. De a nélkül, hogy el akarná odázni vele közigazgatási rendszerünk gyökeres megváltoztatásának problémáját. A kiegye­zési alkudozásokban Magyarország anyagi és gazdasági érdekeit megvédte az egész vonalon, a­nélkül, hogy jogos osztrák ér­dekek megkárosítására törekedett volna. Végül mindenütt és minden alkalommal látjuk kicsillanni azon komoly törekvést, hogy nemzeti czéljaink lépésről-lépésre meg­valósuljanak. A miniszterelnök politikájának egész épülete két márvány-pilléren nyugszik; e két márvány-pillér a liberalizmus és a ha­­misítatlan nemzeti irány. Az épület hom­lokán pedig a jog, törvény és igazság hár­mas jelszava fénylik. Ez az oka, hogy kormányzatának jelentőségével ma már még azok is tisztában vannak, a­kik a 67-es A „MAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Január 31. — Színház. Nemzeti Színkás : Lady Windermere legyezője­, színmű négy felvonásban; írta Wilde Oscar; fordította Molly Tamás; színre került először január 30-án. Szegény Oscar Wilde! Éveken a bálványa volt egész Angliának; legjelesebb, de egyetlen jeles drámaírója. Dicsérték, beczézték, imádták. Egyszer aztán bevádolták a biró előtt minden­féle bűnökért, melyekkel különben nem is igen sok­at szoktak törődni, melyek másutt nem is bűnök, és a biróság elitélte két évi kényszer­­munkára. A szellemes iró némán fejet hajtott. Mikor kiszabadult, azt mondta: »Most előlrül fogom kezdeni«. Elment Parisba és onnan levelezett újsá­goknak és küldte újabb műveit álnév alatt Londonba. Aztán meghalt. És az angolok talán meg­bánták szigorúságukat, melyet ez esetben bát­ran mondhatni kegyetlenségnek is. Nálunk most adtak először darabot Wilde­­től. A Nemzeti Színházban. A darab, melynek czíme Lady Windermere legyezője, igen érdekes mű. Párbeszéde igazán gyönyörű. Sziporkázik a szellemtől. Megkapó mondásai csak úgy kerge­tik egymást az egész négy felvonáson végig. Drámája ugyan nem igen új, de fölötte ügye­sen van megszerkesztve. A mi pedig benne társadalmi kép, erkölcsrajz, az éles szemmel van megfigyelve és finom érzéssel földolgozva. Mi ugyan nem igen ismerjük az angolokat, nem is mondhatjuk tehát valami nagy biztonsággal, hogy e darabban rájuk ismerünk. De a jól megalkotott irodalmi festő műnek éppen az a kiváltsága, hogy találó voltáról meggyőzi még azokat is, kik eredetijét nem ismerik tüzeteseb­ben,­­ minthogy a nagy mesterek kezétől való arczképekből is kiérezzük a nagy hasonlatosságot még akkor is, ha nem tudjuk, hogy kit ábrá­zolnak. A­mi bennük megkapó, az az élet benső kifejezése, és ez mintegy kezeskedik az arczképi hűségért, így vagyunk Wilde darabjá­val is. Végig nézzük és azt mondjuk, hogy a­kik benne szerepelnek, igazi angolok, bizonyosan ilyenek; ilyeneknek kell lenniük. Néhány, habár nem is igen új, de azért fölötte hatásos színpadi helyzet még növeli az illúziót, úgy hogy a darab érdekessége mindinkább növekszik egészen a csattanás végéig, azon zárójelenetig, melyben Lord Windermere nemes keblére öleli a vele megbékült féltékeny feleségét. Lord Windermere nem is esett soha azon hibába, melyet róla neje és ismerősei feltéte­leztek , sohasem törte meg a hűséget forrón szeretett neje iránti. Igaz ugyan, hogy kihajtatott gyakran a Hyde­ Parkba az ismeretlen múltú és kissé feltűnően viselkedő Mrs. Erlynne-nel; pénzt is adott neki, még pedig sokat. De lord Win­dermere oly derék, becsületes és korrektül visel­kedő ember, hogy csak szemébe kellett nézni, csak szavát kellett hallani, hogy minden ember meg legyen győződve lelke tisztaságáról, csele­kedetei kifogástalan indokairól. Felesége eleinte teljesen bízik benne, de a sok sugár-bugás végre mégis fölkelti gyanúját. Hát majd meg­győződik mindjárt az igazságról. Ott van az íróasztal ládafiában férje check­ es könyve. Meg­nézi. Rendben van. Nincs benne semmi feltűnő. De ime ott van a fiókban egy másik, előtte ismeretlen és keresztkötéssel lepecsételt check­es könyv. Mi ez? Az asszony nézi, forgatja és végül gyors elhatározással letöri kötő szalagját. E könyvnek juxta-lapjain csupán mrs. Erlynne szerepel. »Mrs. Erlynne-nek négyszáz font, háromszáz font, h­atszáz font .............«; a dolog világos: férje megcsalja és pénzét e kaczér hölgyre pazarolja, ki után egész London bo­londul. Hiába szabadkozik a nemes lord sértett neje előtt, hiába bizonygatja ártatlanságát, minthogy eljárása igaz okait megmondani nem akarja, neje hisz a hűtlenségben és minden mértéken túl boldogtalan. Ekkor lord Windermere azzal a követelés­sel áll elő, hogy neje hívja meg Mrs. Erlynne-t mai estélyükre, a­mit az asszony persze fel­háborodással utasít vissza. »Tedd meg, kérlek! Igaz, hogy Mrs. Erlynne régente hibázott, de hát nem akarsz egy megtévedt asszonynak, ki most már megjavult, kezet nyújtani­­ arra, hogy a tisztességes emberek körébe visszatérjen? Ha nálunk látják, ezentúl mindenki elfogadja. Légy elnéző, légy jó, segíts rajta!« — »Nem.Soha!« — mond az asszony. — »Akkor hát én hívom meg!« — felel a férj és írja a meghívót. — »Én pedig« — vág vissza a kétségbeesett nő — »arczába dobom a szemtelen kalandornőnek e legyezőt, melyet mai születésnapomra ajándé­koztál, a­mint átlépi küszöbömet«. Léptunk m&i az&saa 24 oldal

Next