Magyar Nemzet, 1903. február (22. évfolyam, 29-52. szám)

1903-02-01 / 29. szám

A MAGYAR NEMZET. 1903. február 1. közjogi alapnak s minden ez alapon foly­tatott politikának elvi ellenségei. Budapest, január 31.­­ A képviselőház kedden délelőtt 10 óra­kor tartandó ülésén folytatni fogja az ujonczmegállapitásról szóló törvényjavaslat tárgyalását. Szólásra fel vannak jegyezve: Gróf Benyovszky Sándor, Barta Ödön, Trubinyi János, Kapotsffy Jenő,­­ A törvényszéki orvostani intézet re­formja. A képviselőház mai ülésén Benedek János interpellácziót intézett Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszterhez a buda­pesti törvényszéki orvostani intézet vezetésének hiányai és ott előfordult szabálytalanságok, ki­hágások és büntető­esetek tárgyában. A miniszter azonnal válaszolt az interpelláczióra és tüzetesen ismertette a Csorba István intézeti szolga fegyelmi és elbocsájtási ügyét. Azután az elbocsájtott szolga által Ajtay Sándor professzor ellen emelt vá­dakat és ebből támadt sajtóper és esküdtszéki tárgyalás eredményét hozta fel, melynek adatai általános felháborodást idéztek elő. A miniszter megígérte, hogy a befejezett bűnpör aktáit magához kéreti és azt átvizsgálván, pártat­lan szigorral fog eljárni azok ellen, kik­nek a botrányokban részük van. Ezután Wlassics Gyula miniszter az egész Gáz élénk érdeklődése és figyelme mellett szólott a törvényszéki orvostani intézet vezetéséről, melyet tarthatatlannak mond és az ottani álla­potokon már régóta segíteni akar, sőt ez irány­ban már pozitív eredményt is ért el. A minisz­ter intézkedései jóval előbbre nyúlnak a most lefolyt botránypernél. Az intézet vezetésé­nek az volt a legfőbb baja, hogy minden­féle rendőri és más közigazgatási munká­val volt túlterhelve, úgy, hogy az intézet tu­lajdonképpeni igazságügyi és tudományos czéljá­­tól elvonatott. Ez az adminisztratív dolgokkal való túlhalmozás egyedüli forrása az intézet vezetésében beállott rendetlenségeknek, mert a mostani szervezet mellett lehetetlenné vált az ügyek pontos vezetése. A miniszter meleg el­ismeréssel szólott az intézet vezetője, Ajtay Sándor professzor érdemeiről, ki tulajdonképpen megteremtője ennek az intézetnek és a ki ellen az elbocsájtott szolga sem tudta bebizonyítani boszúból eredő vádjait. A miniszter különben már évek óta tárgyalt az iránt, hogy az intézet megszabadulván főként a rendőri és közigazga­tási teendők nyűgétől, eredeti rendelteté­sének visszaadássék. Ezt a czélt már megkö­zelíteni sikerült, a­mennyiben a jövő évi költ­ségvetésbe felvették a felállítandó hullaház költ­ségeit, mely hullaházat a rendőrség külön ki-Este Mrs. Erlynne valóban első Winder­­mere-ékhez; de Marguerite — ez a ház úrnőjé­nek neve — nem dobja arczába legyezőjét; csak kerüli a feltűnő szép és mindenki által körül­­rajongott hölgyet; nincs bátorsága a botrányra. A­mint Margiurite bánatán és szégyenén évődik, előáll férje barátja, lord Darlington és elmondja neki, hogy ő évek óta szereti csönd­ben, forróan, egész lelkéből. Nem szólt eddig, mert tisztelte becsülte. Most azonban, hogy meg­sértve és boldogtalannak látja, fölajánlja neki kezét tisztes házasságra. Hagyja itt e házat, jöjjön azonnal vele. Ő boldoggá fogja tenni. Az asszony egy perczig ingadozik, de aztán szilár­dan utasítja vissza az ajánlatot. Később azonban, a vendégek nagy részé­nek távozása után, midőn Marguerite kihall­gatta férje és Mrs. Erlynne egy párbeszé­dét, melyet magára nézve újra megalázónak vél, nagy izgalmában veszi köpenyét és legyezőjét s elhajtat egyenesen lord Darlington lakására. Mrs. Erlynne egyedül érkezik vissza a táncz­­teremből az elfogadó­terembe és meglátja ott, az Íróasztalon a levelet, melyet Marguerite férje számára hátrahagyott. Rosszat sejt; arcza elborul; egy ideig habozik; aztán, hogy aggó­dásának véget vessen, fölbontja a levelet. Rémü­lettel olvassa tartalmát: az asszony megszökött. »Istenem!« — kiált föl — »Hisz ezek az én szavaim! Lehetséges volna, hogy az anya életé­nek drámája megismétlődjék a leány életében!« És siet leánya után lord Darlington lakására, meghagyván azonban egyik udvarlójának, a bárgyú lord Augustusnak, hogy foglalja le ez rendeltsége fogja kezelni, az orvostani intézet pedig csupán a bonczolásokkal és a bonczoló jegyzőkönyvek szerkesztésével lesz elfoglalva. Ekként az intézet vezetésében csakhamar helyre fog állani a kívánt rend. A miniszter válaszát úgy az interpelláló képviselő, mint az egész Ház egyhangúlag, helyesléssel tudomásul vette.­­ A­dóhivatalok. Mint értesülünk, téves az a hír, mely a napilapok egy részét bejárta, hogy tudniillik a kormány beszünteti a soóvári sófőző­­telep működését. Mert ilyen terv még csak szóba sem került. Hasonlóképp téves az a közlés, hogy a pénzügyminisztérium elrendelte az összes királyi sóhivatalok feloszlatását. Ebben a tekintetben csak arról lehet szó, hogy épp­úgy, mint az előző évek­ben, azon sóhivatalokat fogják fokozatosan beszün­tetni, a­melyek eladási forgalma annyira csökkent, hogy a fentartási költségeket is alig fedezik. Erre különben az illető törvény a kormányt kifejezetten utasítja is.­­ Az állami gyermekmenh­elyek felügyelője. A Bud. Tud. Írja: A­mint értesülünk, a hivatalos lap egyik legközelebbi számában közli Huffy Pál országgyűlési képviselőnek az állami gyermekmen­­helyek országos felügyelőjévé való kineveztetését. A nép kára, ezek a fontos életérdekei tehát természetes korlátjai a pártok alkotmányos működé­sének, kisebbségének és többségének egy­aránt. Ám legyen vita a képviselőházban minden fontosabb törvényhozási kérdés fölött; ha hosszú is, nem baj, bár inkább ala­pos legyen, mint hosszú, mivel pénzt agyaszt és pénzt ér a visszahozhatatlan idomulás is. De ha hosszú is valamely vita, ne legyen hosszadalmas és ne legyen végeérhetetlen. Az erőszakolt hosszúságú parlamenti vi­tákra mindig ráillik a római klasszikus mondás: »deliberante Roma, Saguntum perit«. Ám legyen, hogy a kelleténél jóval hosszabb vita is megfelel a parlamentariz­mus alapelvének, de bizonyos, hogy az az országnak erőben és pénzben kifejező ká­rokat okoz. Tehát veszélyezteti azokat a természetes korlátokat, a­melyeket­­nem­ az alkotmány és a házszabály, hanem a nép jóvolta állít oda minden tanácskozásbeli túlzás elé. Most pedig a politikai híresztelések szerint fölmerült az az aggodalom, hogy a katonai javaslatok tárgyalása szertelenül hosszú ideig, talán hetekig fog tartani. Ezzel csak mint lehetőséggel akarunk szá­molni, nem pedig mint valósággal, mivel erre biztos alapunk nincsen. Annyi bizo­nyos csak, hogy­ a vita, úgy a­mint azt a kisebbség ezen a héten exponálta, hosszú­nak ígérkezik. Ez a hosszadalmasság azon­ban már magában véve is indokolatlan­ és káros volna, mert hiszen — hogy úgy mondjuk — a kormány már maga és előre megtette a javaslatokon mindazt az enyhítést, a­mit az eleve ismert kifogások­kal szemben tehetett. Maga báró Fejérváry Géza honvédelmi miniszter, a katonai szük­ségességek legalaposabb ismerője is szíve­sen és korrekt alkotmányos érz­ülettel mű­ködött közre, hogy a haderő által követelt áldozatok a nélkülözhetlen mértékre redu­­káltassanak, azonfelül pedig még az idő­szerűnek látszó nemzeti követelések is ér­vényesüljenek. Mindezekkel szemben az időt és pénzt emésztő szertelen bonyodalmasság magában véve sem volna indokolva. Még kevésbé akkor, ha visszatekintünk a hetekig különféle snapszokat isznak, illatos szivarkákat szívnak és­­ az asszonyokról beszélgetnek. A házi­gazda, lord Darlington kezdi nagy lelkese­déssel dicsérni a tiszta szerelmet, mellhangon baritonoz, mint valami Eschenbachi Wolfram. Az egyik baj­társ azonban, ki inkább Tannhäuser szektájához szót, megpillantván a legyezőt, melyet lady Windermere egy pamlagon felejtett, gúnyolni kezdi lord Darlington-t, ki szódavizet prédikál és chartreuse-t iszik. A legyező lát­tára az eddig nyugodt Windermere roppant kikel magából. Báróban a ház gazdájára: »Magyarázza meg, lord Darlington, hogyan jutott e legyező, nem legyezője, az ön lakába?« A helyzet a végletig feszült; a két férfiú fenyegetőzve áll egymással szemben, midőn megnyílik a szoba ajtaja és kilép rajta, halálra sápadtan, ingadozó lépéssel Mrs. Erlynne: »Én cseréltem fel tévedésből legyezőmet emer ellen lord Windermere estélyén; én hoztam ezt ide; én felejtettem a pamlagon.« Az urak elképednek ; lord Darlington sem képes egy szóra; az elnémult férfiak csoportján keresztül megy Mrs. Erlynne az ajtó felé, mi­dőn a függöny alászáll. Másnap lady Windermere, kipihenve az éj izgalmait, egyedül gondolkodik helyzetén. Fel­ismeri, hogy férje nem hibás; világosan látja, hogy Mrs. Erlynne jót akart neki, különben nem mentette volna meg meggondolatlansága következményeitől; nem beszélt volna oly mele­gen , nem cselekedett volna oly okosan. De ő i­s maga! Eltitkolhatja-e ő derék, becsületes férje előtt, a­mit tett? Viselheti örökké szívén hibáját, titokban? Nem. Mindent meg fogjon- Alkotmányos szabály, hogy a kisebb­ség jogát tiszteletben kell tartani. Nem is vetheti joggal senki a szemére sem a Széll­­kormánynak, sem többségének, hogy ezt a jogot nem tiszteli. A hosszabbnál­ hosszabb képviselőházbeli vitát a kormány és a többség korrekt parlamentarizmussal ki­állotta s a miatt nem is volt a pártok között háborúság. Ez jól van igy és ma­radjon is igy, mivel az alkotmányosság princzipiumainak tisztántartására szüksége van az országnak s a m­ig ezekben zavar és bonyodalom nem támad, Magyarország politikai fensőbbsége szilárdul áll, mint a Sión-hegye. Az ország népének azonban nemcsak politikai érdekei vannak, hanem más élet­érdekei is. Nevezetesen pedig gazdasági érdekei, a­melyeket a legnagyobb politikai viszályok idejében is óvni és kímélni kell. Az országgyűlés a nemzetért van és nem a nemzet az országgyűlésért. A nemzetnek erve lord Windermere-t­ vezesse a club­ba és ne engedje szabadon egy perczig sem. így tudjuk meg, hogy Mrs. Erlynne nem más, mint lady Windermare-nek anyja, ki hűt­lenül hagyta el férjét husz év előtt és kit akkor gyermekleánya holtnak megsiratott és még ma is holtnak hisz. Ezért tartotta őt pénzzel lord Windermere , ezért dolgozott rehabilitáczióján. Gyűlölte ugyan ezt a ledér asszonyt, de en­gedni volt kénytelen neki saját hőn szeretett nejére való tekintetből, kit megölt volna a szé­gyen és a bánat, ha valahogy megtudta volna anyja viselt dolgait. Mrs. Erlynne, mint említők, lord Darling­ton lakára sietett, hol leányát még egyedül találta. A lord még nem érkezett volt haza. A megrémült anya kérve­ kéri leányát, hogy tér­jen azonnal vissza férjéhez, mielőtt a dolog ki­tudódik. Az asszony, ki nem sejti, hogy anyjá­val áll szemben és csak férje csábítóját látja a tolakodó hölgyben, ellenáll. De midőn Mrs. Er­­lynne mind jobban, mind meggyőzőbben rimán­­kodik és végre elhagyott gyermekének szomorú sorsát festi hatásos szavakkal, a fiatal anya észre tér, átengedi magát az éltesebb hölgy vezetésének és vele együtt már az ajtóhoz siet, midőn­­ a ház gazdája összes bajtársaival, köztük lord Darlingtonnal is, haza­tér és belép a szobába. A két hölgy alig ér rá gyorsan el­bújni. Lady Windermere a sikátorra tér ki, honnan sikerülni fog később haza szöknie. Mrs. Erlynne a mellékszobába vonul vissza, e szava­kat mondva: »Ő meg lesz talán mentve, én azonban biztosan elvesztem.« A gavallérok letelepednek a teremben.

Next