Magyar Nemzet, 1903. február (22. évfolyam, 29-52. szám)

1903-02-01 / 29. szám

1903. február 1. MAGYAR NEMZET tartott indemnitási vita által okozott vissza­maradásokra, vagy h­a előre tekintünk és látjuk, hogy még az 1903. évi budget is a jövő ködébe van burkolva. A katonai javaslatok indokolatlanul hosszas vitája azonban a közvetett, parla­menti természetű károkon kívül ezúttal olyan közvetlen károkkal is járna, a­melye­ket a tavaszi munkájára ébredő nép a maga gazdálkodása körében keservesen sínylene meg. És ez az, a­mire most min­denkinek a figyelmét különös aggodalom­mal felhívjuk. Az újonczállításnak tudvalevőleg már­­czius és április hónapokban kell meg­tör­ténnie. A hozzávaló előkészületek már javá­ban folynak is. A közigazgatás menetét ez a fontos feladat bizonyos fokig hátráltatni szokta. Nem csak az összes közigazgatási, hanem a katonai hatóságok is fokozott fele­lősséggel kénytelenek ilyenkor dolgozni s maguk a sor alá kerülő ujonczok és hozzá­tartozóik is ki vannak zökkentve többször rendes munkájukból. Az állitást közönségesen márcziusban be is fejezik, hogy így a föld­­mivelő nép még a tavaszi munkák nagyja előtt felszabaduljon az ujonczállitással járó járkálás és bizonytalanság terhe alól. És ez jól van így. De nem jó lenne akkor, ha a képviselőház esetleges hosszabb vitája következtében a katonai javaslatok még az állítás előtt törvény erejére nem emelked­hetnének. Mivel ez által nem csak a kiállí­tandó újonczok száma válik bizonytalanná, hanem az állításra vonatkozó alkotmányos felhatalmazás is elkésik, a kormánynak előreláthatólag el kellene halasztania az ujonczállítást egy­ posszibilis időre, a­mikorra a törvények előre emelkedését mégis re­mélheti. És mit jelentene az ujonczállítás ezen kénytelen elhalasztása? Nem is beszélvén a politikai károkról, jelentené az egész polgári és katonai hatóság újabb meg­­bolygatását. Az újonczozási, utazási stb. stb. tervek és munkálatok újabb elkészí­tését, újabb költségeket, újabb munka­terhet s a közigazgatás egész menetének újabb zavarait, a­mitől megint az ügyes­bajos állampolgárok fognak szenvedni. A fenyegető újabb hatósági munka nagysá­gát a laikus is meg fogja érteni, ha tekin­tetbe veszi, hogy az újabb sorozási mun­kálatok elkészítése nemcsak a hadkiegé­­szítés körül érdekelt hadseregbeli, honvéd­ségi és politikai hatóságokat veszi igénybe, hanem a hadtest- és honvédkerületi pa­rancsnokságokat, valamint a honvédelmi minisztériumot is foglalkoztatja. De még a népre nézve ennél közvet­lenebb kárai is lennének az állítás elha­lasztásának. Az elhalasztás ugyanis nagyon hátrányosan hatna vissza a földmivelési munkálatokra is, mivel a népet éppen fon­tos tavaszi munkájában háborgatná. Ez pedig nem csekélység. A 43 vagy 53 ezer katonai és 12—15.000 honvédújoncz érde­kelt szüleivel és hozzátartozóival együtt több mint százezer olyan embert jelent, a­kinek talán éppen a legszebb tavaszi na­pokon ott kellene hagynia az ekeszarvát, a vetést, a kapálást, kerti munkát, hogy a sor alá kerülő legényt bemutassa, vagy más ezzel járó idézésnek eleget tegyen. Azonfelül pedig tudjuk, hogy nálunk az újonczállítás amúgy is sokféle munkagátló emóczióval szokott járni. És ez most két­szer ismétlődnék. De még ez sem minden, az idén a hadsereg és honvédség lószükségletének osztályozási munkálatai ugyancsak májusra vannak kiírva az egész országban. Ez ismét a lovak gazdáit érdekli s már ma­­­­gában véve is bizonyos, bár elkerülhetően megbolygatásával jár a tavaszi mezei gaz­dálkodásnak. És ha most ehhez még az ujonczozás elhalasztása is járulna, ha a gazdáknak a kora tavaszi időben hol a fia, hol pedig a lova miatt kellene a szék­helyre bemennie, oly helyzet állana elő, a­mit a népnek csak ellensége kívánhat, de barátja semmi esetre. Éppen ezért nem is adhatunk hitjeit, ezeknek a politikai híreszteléseknek. Egyet­len pártnak sem lehet az érdekében, hogy a vitát oly időre húzza ki, a­mikor már a kormánynak — keserves kénytelenségből . —■ az állítás elhalasztását kellene elren­­e­delnie, a­mivel nemcsak az egész közigaz­gatási apparátust fenyegetné kétszeres munkateher és munkaerejének kétszeres megzsibbadása, hanem magát a népet, kü­lönösen a föld népét is közvetlen és súlyos gazdasági károsodás. Ez az, a­mit ezekkel a hihetetlen hí­resztelésekkel szemben külön el kellett mondani. A parlamentarizmus princzi­­piumait bizonyosan okunk van közös haza­fias érzés által indítva tisztán tartani; nem véltük azonban mellőzhetőnek azt a figyel­meztetést, hogy ezt a princzipiumot az or­szág jóvoltával s a nép kenyérkereső mun­kájával összeütközésbe hozni szintén fölötte igen nagy hiba lenne,­dani. Belépő férje oly szelíden bánik vele, annyi szeretettel, és hogy kapac­itálja, feledje el azt a nemtelen asszonyt, kiben ő is csalódott, ki valóban nem akar megjavulni, ki nem érdemli meg, hogy a tisztességes emberek iránta érdek­lődjenek. Az asszony el­érzékenyed­ve már-már vallani akar, midőn Mrs. Erlynne elhozza a »kicserélt« legyezőt. Marguerite kéreti a höl­gyet, hogy lépjen be. Lord Windermere komoly arc­c­al, némán hallgatja neje és bűnös anyósa szelid beszélge­tését. A két asszony egy perezre egyedül marad. Ekkor Mrs. Erlynne így szól : — Ön nekem hálára van kötelezve. — Igen. — Le akarja ön róni háláját irányomban örökre? — Igen. — Ígérje meg, hogy arról, a­mi ma éj­szaka történt, soha férjének egy szót elárulni nem fog. Marguerite eleinte szabadkozik, de végre megígéri, hogy saját titkát megőrzi férje előtt is. Ez lesz az ő vezeklése. Mrs. Erlynne elkéri leánya és unokája arczképét és­­ ajándékul, emlékül azt a bizo­nyos legyezőt. Vissza­megy külföldre, honnan haza jött, mert a londoni ködös levegő ártal­mas egészségére. Menni akar, midőn belép lord Augustus, az a bizonyos bárgyú lord Augustus, kire ő tegnap este rábízta Windermere szórakozta­tását, ki őt nőül akarta venni, ki azonban j­elen lévén a Darlingtonnál történteknél, most egész hidegen, sőt feltűnően duzzogva viselke­dik. Most persze, többé elvenni nem fogja. Ezért mondta Mrs. Erlynne tegnap, hogy »ő azonban el nem veszve!« Előre látta, hogy ez a házasság, mely őt végleg rehabilitálta volna, most már lehetetlenné fog válni. Minden ember elismeri ezt, csak­­ az író nem is jobban ismeri az ő angol lordjait, mint mi. És azért megkoc­káztatja a legfurcsább, a legváratlanabb dolgot. A bájos, az ellenállhatatlan Mrs. Erlynne, a charmeuse az ajtóból visszafordul és kéri a duzzogó lord Augustust, hogy hozza legyezőjét kocsijáig. A lord hallgat, lesüti szemeit, nem mozdul. Harmadik kérelemre azonban lassan megelevenül, mint a gépezet, melyet láthatatlan erő mozgat. Fogja a legyezőt és távozik a hölgygyel. Öt perczc­el később földerült arczczal, öröm­teli mosolylyal jő vissza. — Képzeld el barátom, Mrs. Erlynne mindent kimagyarázott, mindent megértetett velem. Miattam jött Darlington házába. Igen. Tudta, hogy odamegyünk esténket befejezni. És eljött engem megmenteni abból a rossz, iszákos társaságból. És ... és megtisztelt azzal, hogy végre elfogadta házassági ajánlatomat. Igen. Ráállt kérelmemre. Nagyon boldog vagyok. Csakhogy külföldön fogunk élni. Mert nekem, tudod, nem válik egészségemre ez a londoni ködös levegő . . . A jó lord ismétli azon szavakat, melyek­kel Mrs. Erlynne saját távozását az angol fő­városból indokolta, így tehát minden rendben van. * Országgyűlés. A mai ülés kimagasló eseménye Beöthy Ákos beszéde. A magyar közéletnek ez a régi, tiszteletreméltó harc­osa nyilatkozásaiban min­denkor meglelhető készültséggel szállott harczba a kormány javaslataival, a­melyeknek hátterét a nagyhatalmi politikában találja. Ezt a nagy­hatalmi politikát a históriai argumentumoknak egész tömegével, a gúny és a szatíra fegy­vereivel ostorozta a szónok, a szélsőbalol­­­­dal nagy tetszése közepett. Igyekezett ki­mutatni, hogy a nagyhatalmi tendencziák min­dig csak veszedelmekbe vitték a monarchiát s az európai háborúk egész sorozatába sodortak bennünket, mely hadjáratokból csak nyomor és pusztulás szakadt reánk. Ez a nagyhatalmi po­litika kizárólag az uralkodóháznak politikája,, mintegy családi hitbizománya. Ez a politika vitte a dinasztiát Olaszországba és Szicziliába,­­ ez vezetett Solferinóhoz és Königgrätzhoz. A hadügyi kormány követeléseivel egyide­jűleg a Balkánról riasztó híreket kolportálnak. Beöthy Ákos abban a hitben van, hogy ezek a hírek csak a mumus, a­melylyel mireánk hatni akarnak. — Általában — úgymond — ezzel a keleti kérdéssel úgy vagyunk, hogy ha a diplo­­mác­ia akarja, nyomban jelentkezik, ha nem akarja, senki sem beszél róla. Ha a diplomata uraknak úgy tetszik, egy vásári verekedés ele­gendő az egész keleti kérdés felidézésére, ha nem akarja, ezrek lemészárlására sem mozdítja senki még a füle botját sem, a­mint ez 1895-ben az örmény mészárlások alkalmával megtörtént. Mindebből pedig azt a konklúziót vonta le, hogy a balkáni hírek őt arra rábírni nem fogják, hogy a hadügyi több követeléseket meg­­­­szavazza. Rendben ? Talán nem egészen. Bizony sok ellenvetésünk volna a történtek ellen a belső valószínű­ség szempontjából. Sok itt a nyitva maradt kérdés. Az bizonyos. De ki fog gán­­csoskodni ott, hol oly erősen le tudták kötni figyelmét, hol oly melegen érdeklődött. Hagy­juk az erkölcsi, hagyjuk az észszerűségi szem­pontokat. Ne tekintsünk mást, mint a szerző dráma­fűző ügyességét és mindenek fölött szel­lemes párbeszédeit. Ezzel is meg lehetünk elé­gedve. Az előadás, bár nem hiányoztak belőle a hatásosabb, sőt fényes mozzanatok, teljes egé­szében nem volt kielégítő. Igazában véve csak a negyedik fölvonás volt minden tekintetben kielé­gítő, a negyedik fölvonás, melyet majdnem egészen Jászai Mari játszik végig és melyben a művésznő az ő különleges lelki képességeinek megfelelő né­hány nagy jelenetet talált, Hegyesi Mari mind­végig gyönge, igen gyönge volt. Bizonyos hebegések-dadogásokban még Márkus Emmát is utánozta. Minek? Hiszen nem lehet mindig Márkus Emmát nézni. És nem lehet mindenki Márkus Emma. Tudott Hegyesi eddig önmaga lenni. Mért, hagyja el magát és mért tagadja meg magát? Helvey Laura, Mihályi­, Gál, Csá­szár és Dezső korrektül játszottak. Paulay Er­zsike gyönyörű egy kis angol leányka volt, ki ugyan nem mond mást, mint azt, hogy »Igen, mama­, »Nem, mama«, de ezzel is megérteti, hogy mért bolondul bele az ausztráliai Mr. Hopper’. A kiállítás nagyon színes, nagyon gazdag. Helyes-e ? ... , KESZLER JÓZSEF. 3

Next