Magyar Nemzet, 1903. május (22. évfolyam, 104-129. szám)
1903-05-01 / 104. szám
1903. május 1. MAGYAR NEMZET lalkozott a leirattal s azt tudomásul vette. A tanács e határozatát közölni határozta az összes kerületi elöljáróságokkal. A katonai javaslat ellen, Esztergom, Köbölkút és Dorogh választókerületekből ma délelőtt Lengyel Zoltán országgyűlési képviselő vezetése alatt együttes deputáczió tisztelgett a képviselőházban gróf Apponyi Albert elnöknél, népgyűlési határozatokat hozva az ujonczlétszám emelésére vonatkozó törvényjavaslat ellen. . .___ _ A polgári perrendtartás. A képviselőház igazságügyi bizottsága tegnap Sághy Gyula elnöklete alatt folytatta a polgári perrendtartás javaslatának tárgyalását és az igazolásról és ellentmondásról szóló XVIII. fejezetet, valamint az eljárás félbeszakadásáról és felfüggesztéséről szóló XIX. fejezetet, vagyis a 455—479. §§-ait tárgyalta le. A tárgyalás elején Neumann Annia bemutatta különvéleményét a bizottságnak ama határozatával szemben, amely a kereskedelmi hatáskört és a kereskedelmi bíróságokat mellőzte. A bizottság ma délután 5 órakor folytatja a javaslat tárgyalását. Országgyűlés. A budget-vel való kormányzás utolsó napján az ülés név szerinti szavazással kezdődött. A Ház tudomásul vette Wlassics miniszternek azt a válaszát, melyet tegnap adott volt Pap Zoltán interpellációjára, azután folytatták az indemnity-javaslat vitáját. Az ellenzék az utolsó napon a nagy ágyút, Eötvös Károlyt vonultatta fel harczában. A függetlenségiek erős fejű debattere bőséges anyagot talált beszédére azokban a nagyszabású fejtegetésekben, melyeket Széll Kálmán miniszterelnök és Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter előadtak. Ebből az anyagból telt ki Eötvös beszéde. — Darányi miniszter úr tegnapi felszólalásában — így kezdte — egész sorát vázolta a fontos és kevésbé fontos feladatoknak, amelyek teljesítését a mi harczunk megakadályozza. Elismerem, sok jelentős munkát találnék az ő felsorolásában. De hát az, anmiért mi harczolunk, még fontosabb. Az első a nemzet becsülete! Avagy ki hallotta már azt, hogy amikor valakinek a háza ég, a repedt ablakok kijavításával foglalkozik s nem az oltáson buzgólkodik. Ezt cselekszi a földmivelésügyi miniszter. A párt hívei helyeseltek és tapsoltak, miközben a szónok így humorizált továbbat: — A földmivelésügyi miniszter tegnap szemrehányást tett a nemzetnek, mondván, hogy a magyar ember felényit dolgozik, mint a más ország polgára. Hát nézzünk csak ennek a vád-Balogh Imre döbbenve állt egy pillanatig. Ezerszer foglalkozott már e kérdés részleteivel, de a megoldásban nem a nemes, fenkölt szerelem, hanem a vér lázas hatalma játszotta a főszerepet. Pedig szerette egykori játszótársát; ha korábban vezeti oltárhoz, vonzalma mély lett volna és eszményies; de ez a házasság szemében a hajdani ideált megfosztotta légies alakjától, erős, perzselő vérű, meleg husi asszonynyá tette, a kinek ölelése gyönyör és újra gyönyör . . . Hirtelenében nem tudta, hogy mit feleljen. — Elválasztom az urától. — Gondolta-e ön arra, hogy milyen nagy vétek a hálátlanság? — vergődött Kenessyné az édes gyötrelemben, mely megejtette egész valóját és lázas, észveszejtő forróságot kergetett szét a reszkető testében . . . Igazi ázott pille volt már. Csak le kellett esnie az ágról, hogy a meleg párás, nedves földhöz tapadjon. — A szerelem legerősebb indulat a földön, e mellett el kell törpülnie minden más érzelemnek ! — mondotta Balogh Imre forró lihegéssel. Az alkonyati fényben vidáman, méltóságteljesen ragyogtak a falombok. Itt-ott hangos koppanással permeteltek a vízgyöngyök. A levetődő árnyak között reczézett fénysugarak bujkáltak. Csapzott szárnyú pillécske fordult ki a levelek rejtekéből, ügyetlen félszegséggel csapkodott jobbra-balra, de azok bimpora nem ragyogott, nem is bírta tovább a légi evezést, egyenesen a Kenesseyné lába előtt omlott alá. — Tudna-e ön olyan nőt tisztelni, akinek szivéből kiveszett a hála érzete ? — Hirtelen lehajolva, fölszedte a pillét s mig lehelletében melengette, égő, vallató, kérdő tekintetét ott pihentette az ifjún. Pillája rebbenése elárulta, hogy mennyi mindent tett fel e kérdésre, nak a szemébe. A magyar ember fiát elviszik osztrák katonának, a pénzét elviszik az osztrák jólét emelésére, még a királyát is elviszik osztrák császárnak. Hát ha felényit dolgozunk, legalább csak feleannyit visznek el tőlünk. A dolgos méhecskével is példálódzott a miniszter úr. Elfogadom a jelképet, mert mellettünk szól. A méhek is úgy járnak, mint ahogy mi járunk. Gyűjtenek, gyűjtenek s azután elviszik tőlük az édes mézet, amit serény munkával gyűjtöttek. A szélsőbalon természetesen kitűnő hangulatot keltett ez az argumentáczió. — De át kell térnem a miniszterelnök úr búcsúzó beszédére, mely engem is meghatott! Nem érzek kárörömet, mert nem tudom mi következik utána. Azt hiszem, maga a kormányelnök úr is épen olyan tájékozatlan, mint jómagam, mert ha nem így volna, feltételezem, hogy ma, az utolsó napon elkövetne mindent a törvényen kívüli állapot meggátlására. — Bánffy is belement az ex-lexbe! — szólt közbe a vigasztalás hangján Rakovszky. A vajda megharagudott. — Én igazán nem értem, mit akar a képviselő úr minden beszédem alkalmával a Bánffyval való példálódzással. Hagyjon nekem békét, amint én békén hagyom az ő apostolait és szentjeit! — Tehát Bánffy az ön szentje? — gúnyolódott nagy derültség közben Rakovszky. — Valóban nem tudom, — riposztozott Eötvös — vájjon Rakovszky úr ellenzéki embere, avagy nem. Erősíteni akarja-e a mi becsületes harczunkat, avagy rombolni törekszik hatását!? — A képviselő úrról se tudtuk, mit akar, mikor Bánffy ellen folyt a küzdelem! — enyelgett Rakovszky. — Nem helyeseltem, megmondom nyíltan és őszintén! — felelt a szónok. — Nos, hát én meg a mostani obstrukciót nem helyeslem ! — vonogatta a vállát Rakovszky. A kis inczidens után folytatta a szónok a polémiát a kormányelnökkel. — Széll Kálmán betegszobában van. Látogatják a barátok, a jó szomszédok, az örökséget is megosztani készülnek. — Sohase sajnálkozzék felettem! — szólt közbe jószü kedélyességgel a kormányelnök. — Nem is sajnálom! — debüttált a szónok. — Csak elparentál! — véleményezte mosolyogva a miniszterelnök. — Ez az! — bólintott a vajda. — Egyénileg teljes tiszteletemet rovom le a miniszterelnök úr irányában, de államférfim működését el kell ítélnem. — Szerelméért mindent meg tudok bocsátani ! — mondotta Balogh Imre s lázas hevülettel ragadta meg az asszony kezét. — Mari, itt a pillanat, hogy boldogságunk felett határozz . .. Válj el az uradtól! A pille egyre csapkodott, de már foltonként átfényesült a szárnya. Talán virágnak gondolta az asszony arczát s hogy elérje, serényen iramodott fölfelé a kezén. — Elválasztalak, ha akarod. Isten sem kényszeríthet, hogy a megváltókat illető áldozatokat hozz a földön . . . Kimegyünk a falusi birtokomra, oda, a melynek szikláiról, madárdalos rengetegeiről, forró szerelméről annyit beszéltem . .. Eljösz velem, ugye ? Kenesseynének ajkán lebegett a megtántorult, megittasult szív vallomása, olyan édes , vesztegető volt az ifjú beszéde. — Feleségül nem vehettek ugyan, amig az öregeim élnek. De aztán . . . aztán . . . ! Hiszen hát nem okvetlen szükséges a pap áldása ahhoz, hogy két szerető szív paradicsomot leljen a földön . . . ugye? A pille nagyot rebbent, pedig már a csodás fehér nyakon mászott s egyenes nyilallás-sal szállt a magasba. Kenesseyné dermesztő ijedéssel, meg-megálló szívveréssel nézte, mintha nem tudta volna, hogy miféle fehér pont tűnik el előle a növekvő homályban. Pilláján remegő, fájdalmas könyv jelent meg . . . talán azt a láthatatlan fehér pillét siratta, a mely e pillanatban szállt ki a szivéből: a bizalom, a hit fehér lepkéjét . . . . . . Aztán a másik ázott szárnyú lepke is megrebbent s lázas futással menekült ki a bok-rok közül, hogy ilyen zivatarba ne kerüljön többé soha . . . SZABÓ FERENCZ. Beszéde további folyamán igazolni igyekezett Eötvös Károly az ellenzék harczának jogosultságát s rámutatott a többi közt az ország minden részéből érkezett küldöttségek jelentőségére. Az ország közvéleményének ilyen megmozdulását kicsinyleni nem lehet. Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter, aki figyelemmel hallgatta a beszédet, valami megjegyzést tett a szomszédjában ülő igazságügyminiszterhez, amit az ellenzéken a néppárt ellen irányuló, bántó közbekiáltásnak véltek s perczekig tartó tombolással követelték a honvédelmi miniszter rendreutasítását. — Semmiféle közbeszólást nem tettem! — jelentette ki Fejérváry báró, mire Apponyi gróf konstatálta, hogy elnöki közbelépésre oka nincs s Eötvös folytatta fejtegetéseit. Fejtegette, hogy a katonai javaslatokat a többségi elv szerint elintézni nem lehet. Hiába szavazza meg a többség, amit a láthatatlan bécsi kéz követel, a magyar fiúknak német kommandó alá behívásából nem lesz nemzeti igazság. — Van-e hát mód a bajt elkerülni? — kérdezte a szónok beszédének befejezéséül. — Azt hiszem, hogy van kibontakozás. Urunk és királyunk elé álljon oda a miniszterelnök s mondja meg neki, hogy megkapja az ujonczokat, ha véget ér a nemzeti jogok lábbal tiprásának politikája. A korona bölcseségében lehet bízni, ha férfiak, őszinte és bátor szavú férfiak ülnek tanácsában. Ám ha hiába minden buzgóság és akarat, akkor a 67-es alapon az ország boldogságát megalkotni nem lehet. A kormányelnök úr is gazda, ő is tudja, hogy ha a terhes szekér megakad, akkor a tetején ülő ember azt a kátyúból kihúzni nem lesz képes. Le kell szállania a szekérről s belesegíteni a segítő rudat a szilárd anyaföld édes rögeibe. Kormányelnök úr szálljon le hát a szekérről, ha nem menne másképpen, jöjjön ide közibénk, itt van az a szilárd anyaföld, amelynek erős alapjára állva, dolgozhatók sikerrel az ország boldogságán, hazájának üdvén és előbbrejutásán! Nem fogadom el a javaslatot. A szélsőbal tapsolt, éljenzett s az ováczió minden külső jelével tüntetett régi harczosa mellett, akinek Ugron Gábor is az elsők közt gratulált felszólalásához. Két órára járt az idő, amikor Darányi Ignácz személyes kérdésben állott szólásra. A földmivelésügyi miniszter tegnap a gazdasági munkák egész sorozatára utalt s Eötvös Károly ma ezzel szemben kijelentette, hogy e gazdasági feladatok megoldásában készséggel részt vesz, ha a katonai javaslatokat visszavonják. Ez a lehetetlen feltétel nem fogadható el s a miniszter a jobboldal nagy tetszése közepett jelentette ki, hogy amikor a szélsőbal az üdvös munkához a katonai javaslatok elintézésének feltétele alatt nem akar járulni, akkor az eszközöket nem akarja. Aki pedig az eszközöket nem akarja, nem akarja a czélt sem szolgálni. Most a Ház visszatért az Eötvös beszéde alatt lejátszódott inczidensre, mely Fejérváry báró állítólagos közbeszólásával függ össze. Kaas Ivor báró emelt szót. Olyan valamit hallott, — úgymond — mintha a miniszter megvetésről beszélt volna s tisztázni kell, vájjon e kifejezés a szó személyére vonatkozott-e, avagy sem. — Egyáltalán nem szóltam közbe! — jelentette ki a miniszter. — Avagy hallotta talán valaki, hogy én közbeszóltam ? — fordult a miniszter az, ellenzék fel. A néppárti Zboray Miklós jelentkezett. Ő hallotta a miniszternek szavait, melyek Kaas Ivor báró egy közbeszólásátkövették. E szavakat hallotta: megvetésre méltó! Nem tudja azonban, magánbeszélgetés volt-e, avagy közbeszólás. — Ez a kérdés el van döntve a honvédelmi miniszter úr felvilágosításával! — vetett véget Apponyi gróf a diskussziónak. Az ülésezési idő most már kimerült s a holnapi napirend megállapítására került sor. Kossuth Ferencz kért szót: — A holnapi napon, ha az utolsó perczben a veszedelmet el nem hárítjuk, törvényenkivüli állapotba kerülünk. Eljött az ideje, hogy a miniszterelnök határozott nyilatkozatot tegyen szándékairól, mielőtt átlépjük a mesgyét, melyről vissza többé nem léphetünk. Őszintén, szívből beszélek, ha azt mondom: Aggódom hazám sorsáért. Ez ünnepélyes perezben kérdem a jobboldalt, meg akar-e tagadni a parlamenttől minden hasznos munkát? — Mi akarjuk megtagadni? ................, pip 3