Magyar Nemzet, 1903. május (22. évfolyam, 104-129. szám)

1903-05-01 / 104. szám

1903. május 1. MAGYAR NEMZET lalkozott a leirattal s azt tudomásul vette. A ta­nács e határozatát közölni határozta az összes kerületi elöljáróságokkal.­­ A katonai javaslat ellen, Esztergom, Kö­bölkút és Dorogh választókerületekből ma délelőtt Lengyel Zoltán országgyűlési képviselő vezetése alatt együttes deputáczió tisztelgett a képviselő­házban gróf Apponyi Albert elnöknél, népgyűlési határozatokat hozva az ujonczlétszám emelésére vonatkozó törvényjavaslat ellen. .­­ .___ _ A polgári perrendtartás. A képviselőház igazságügyi bizottsága tegnap Sághy Gyula elnök­lete alatt folytatta a polgári perrendtartás javas­latának tárgyalását és az igazolásról és ellentmon­dásról szóló XVIII. fejezetet, valamint az eljárás félbeszakadásáról és felfüggesztéséről szóló XIX. fejezetet, vagyis a 455—479. §§-ait tárgyalta le. A tárgyalás elején Neumann Annia bemutatta különvéleményét a bizottságnak ama határozatá­val szemben, a­mely a kereskedelmi hatáskört és a kereskedelmi bíróságokat mellőzte. A bizottság ma délután 5 órakor folytatja a javaslat tár­gyalását.­ ­ Országgyűlés. A budget-vel való kormányzás utolsó napján az ülés név szerinti szavazással kezdődött. A Ház tudomásul vette Wlassics miniszternek azt a válaszát, melyet tegnap adott volt Pap Zoltán interpellác­iójára, azután folytatták az indem­­nity-javaslat vitáját. Az ellenzék az utolsó napon a nagy ágyút, Eötvös Károlyt vonultatta fel harczában. A függetlenségiek erős fejű debattere bőséges anya­got talált beszédére azokban a nagyszabású fejtegetésekben, melyeket Széll Kálmán minisz­terelnök és Darányi Ignácz földmivelésügyi miniszter előadtak. Ebből az anyagból telt ki Eötvös beszéde. — Darányi miniszter úr tegnapi felszólalá­sában — így kezdte — egész sorát vázolta a fontos és kevésbé fontos feladatoknak, a­melyek teljesítését a mi harczunk megakadályozza. El­ismerem, sok jelentős munkát találnék az ő felsorolásában. De hát az, a­nm­iért mi harczo­­lunk, még fontosabb. Az első a nemzet becsü­lete! Avagy ki hallotta már azt, hogy a­mikor valakinek a háza ég, a repedt ablakok kijaví­tásával foglalkozik s nem az oltáson buzgólko­­dik. Ezt cselekszi a földmivelésügyi miniszter. A párt hívei helyeseltek és tapsoltak, mi­közben a szónok így humorizált továbbat: — A földmivelésügyi miniszter tegnap szemrehányást tett a nemzetnek, mondván, hogy a magyar ember felényit dolgozik, mint a más ország polgára. Hát nézzünk csak ennek a vád-Balogh Imre döbbenve állt egy pillanatig. Ezerszer foglalkozott már e kérdés részleteivel, de a megoldásban nem a nemes, fenkölt szere­lem, hanem a vér lázas hatalma játszotta a fő­szerepet. Pedig szerette egykori játszótársát; ha korábban vezeti oltárhoz, vonzalma mély lett volna és eszményies; de ez a házasság szemében a hajdani ideált megfosztotta légies alakjától, erős, perzselő vérű, meleg husi­ asszonynyá tette, a kinek ölelése gyönyör és újra gyönyör . . . Hirtelenében nem tudta, hogy mit feleljen. — Elválasztom az urától. — Gondolta-e ön arra, hogy milyen nagy vétek a hálátlanság? — vergődött Kenessyné az édes gyötrelemben, mely megejtette egész valóját és lázas, észveszejtő forróságot kergetett szét a reszkető testében . . . Igazi ázott pille volt már. Csak le kellett esnie az ágról, hogy a meleg párás, nedves földhöz tapadjon. — A szerelem legerősebb indulat a földön, e mellett el kell törpülnie minden más érzelem­nek ! — mondotta Balogh Imre forró lihegéssel. Az alkonyati fényben vidáman, méltóság­­teljesen ragyogtak a falombok. Itt-ott hangos koppanással permeteltek a vízgyöngyök. A le­vetődő­ árnyak között reczézett fénysugarak bujkáltak. Csapzott szárnyú pillécske fordult ki a levelek rejtekéből, ügyetlen félszegséggel csapkodott jobbra-balra, de azok bimpora nem ragyogott, nem is bírta tovább a légi evezést, egyenesen a Kenesseyné lába előtt omlott alá. — Tudna-e ön olyan nőt tisztelni, a­kinek szivéből kiveszett a hála érzete ? — Hirtelen le­hajolva, fölszedte a pillét s mig lehelletében melengette, égő, vallató, kérdő tekintetét ott pihentette az ifjún. Pillája rebbenése elárulta, hogy mennyi mindent tett fel e kérdésre, nak a szemébe. A magyar ember fiát elviszik osztrák katonának, a pénzét elviszik az osztrák jólét emelésére, még a királyát is elviszik osztrák császárnak. Hát ha felényit dolgozunk, legalább csak feleannyit visznek el tőlünk. A dolgos méhecskével is példálódzott a miniszter úr. Elfogadom a jelképet, mert mellettünk szól. A méhek is úgy járnak, mint a­hogy mi já­runk. Gyűjtenek, gyűjtenek s azután elviszik tőlük az édes mézet, a­mit serény munkával gyűjtöttek. A szélsőbalon természetesen kitűnő hangu­latot keltett ez az argumentáczió. — De át kell térnem a miniszterelnök úr búcsúzó beszédére, mely engem is meghatott! Nem érzek kárörömet, mert nem tudom mi kö­vetkezik utána. Azt hiszem, maga a kormány­elnök úr is épen olyan tájékozatlan, mint jó­magam, mert ha nem így volna, feltételezem, hogy ma, az utolsó napon elkövetne mindent a törvényen kívüli állapot meggátlására. — Bánffy is belement az ex-lexbe! — szólt közbe a vigasztalás hangján Rakovszky. A vajda megharagudott. — Én igazán nem értem, mit akar a kép­viselő úr minden beszédem alkalmával a Bánffy­­val való példálódzással. Hagyjon nekem békét, a­mint én békén hagyom az ő apostolait és szentjeit! — Tehát Bánffy az ön szentje? — gúnyo­lódott nagy derültség közben Rakovszky. — Valóban nem tudom, — riposztozott Eötvös — vájjon Rakovszky úr ellenzéki ember­e, avagy nem. Erősíteni akarja-e a mi becsületes harczunkat, avagy rombolni törekszik hatását!? — A képviselő úrról se tudtuk, mit akar, mikor Bánffy ellen folyt a küzdelem! — enyel­­gett Rakovszky. — Nem helyeseltem, megmondom nyíltan és őszintén! — felelt a szónok. — Nos, hát én meg a mostani obstrukc­iót nem helyeslem ! — vonogatta a vállát Rakovszky. A kis inczidens után folytatta a szónok a polémiát a kormányelnökkel. — Széll Kálmán betegszobában van. Lá­togatják a barátok, a jó szomszédok, az örök­séget is megosztani készülnek. — Sohase sajnálkozzék felettem! — szólt közbe jószü kedélyességgel a kormányelnök. — Nem is sajnálom! — debüttált a szónok. — Csak elparentál! — véleményezte mo­solyogva a miniszterelnök. — Ez az! — bólintott a vajda. — Egyé­nileg teljes tiszteletemet rovom le a minisz­terelnök úr irányában, de államférfim működé­sét el kell ítélnem. — Szerelméért mindent meg tudok bocsá­tani ! — mondotta Balogh Imre s lázas hevü­lettel ragadta meg az asszony kezét. — Mari, itt a pillanat, hogy boldogságunk felett hatá­rozz . .. Válj el az uradtól! A pille egyre csapkodott, de már foltonként átfényesült a szárnya. Talán virágnak gondolta az asszony arczát s hogy elérje, serényen ira­modott fölfelé a kezén. — Elválasztalak, ha akarod. Isten sem kényszeríthet, hogy a megváltókat illető áldo­zatokat hozz a földön . . . Kimegyünk a falusi birtokomra, oda, a melynek szikláiról, madár­­dalos rengetegeiről, forró szerelméről annyit beszéltem . .. Eljösz velem, ugy­e ? Kenesseynének ajkán lebegett a megtán­­torult, megittasult szív vallomása, olyan édes , vesztegető volt az ifjú beszéde. — Feleségül nem vehettek ugyan, a­mig­­ az öregeim élnek. De aztán . . . aztán . . . ! Hiszen hát nem okvetlen szükséges a pap áldása ahhoz, hogy két szerető szív paradicso­mot leljen a földön . . . ugy­e? A pille nagyot rebbent, pedig már a cso­dás fehér nyakon mászott s egyenes nyilallás-­­­sal szállt a magasba. Kenesseyné dermesztő ijedéssel, meg-megálló szívveréssel nézte, mintha nem tudta volna, hogy miféle fehér pont tűnik el előle a növekvő homályban. Pilláján remegő, fájdalmas könyv jelent meg . . . talán azt a láthatatlan fehér pillét siratta, a mely e pilla­natban szállt ki a szivéből: a bizalom, a hit fehér lepkéjét . . . . . . Aztán a másik ázott szárnyú lepke is­­ megrebbent s lázas futással menekült ki a bok-­­­rok közül, hogy ilyen zivatarba ne kerüljön­­ többé soha . . . SZABÓ FERENCZ. Beszéde további folyamán igazolni igyeke­zett Eötvös Károly az ellenzék harczának jogo­sultságát s rámutatott a többi közt az ország minden részéből érkezett küldöttségek jelentősé­gére. Az ország közvéleményének ilyen megmoz­dulását kicsinyleni nem lehet. Fejérváry Géza báró honvédelmi miniszter, a­ki figyelemmel hallgatta a beszédet, valami megjegyzést tett a szomszédjában ülő igazság­ügyminiszterhez, a­mit az ellenzéken a néppárt ellen irányuló, bántó közbekiáltásnak véltek s perczekig tartó tombolással követelték a hon­védelmi miniszter rendreutasítását. — Semmiféle közbeszólást nem tettem! — jelentette ki Fejérváry báró, mire Apponyi gróf konstatálta, hogy elnöki közbelépésre oka nincs s Eötvös folytatta fejtegetéseit. Fejtegette, hogy a katonai javaslatokat a többségi elv szerint elintézni nem lehet. Hiába szavazza meg a többség, a­mit a láthatatlan bécsi kéz követel, a magyar fiúknak német kommandó alá behívá­sából nem lesz nemzeti igazság. — Van-e hát mód a bajt elkerülni? — kérdezte a szónok beszédének befejezéséül. — Azt hiszem, hogy van kibontakozás. Urunk és királyunk elé álljon oda a miniszterelnök s mondja meg neki, hogy megkapja az ujonczo­­kat, ha véget ér a nemzeti jogok lábbal tiprá­­sának politikája. A korona bölcseségében lehet bízni, ha férfiak, őszinte és bátor szavú férfiak ülnek tanácsában. Ám ha hiába minden buzgó­­ság és akarat, akkor a 67-es alapon az or­szág boldogságát megalkotni nem lehet. A kormányelnök úr is gazda, ő is tudja, hogy ha a terhes szekér megakad, akkor a tete­jén ülő ember azt a kátyúból kihúzni nem lesz képes. Le kell szállania a szekérről s bele­­segíteni a segítő rudat a szilárd anyaföld édes rögeibe. Kormányelnök úr szálljon le hát a szekérről, ha nem menne másképpen, jöjjön ide közibénk, itt van az a szilárd anyaföld, a­mely­nek erős alapjára állva, dolgozhatók sikerrel az ország boldogságán, hazájának üdvén és előbbre­­jutásán! Nem fogadom el a javaslatot. A szélsőbal tapsolt, éljenzett s az ováczió minden külső jelével tüntetett régi harczosa mellett, a­kinek Ugron Gábor is az elsők közt gratulált felszólalásához. Két órára járt az idő, a­mikor Darányi Ignácz személyes kérdésben állott szólásra. A földmivelésügyi miniszter tegnap a gazdasági munkák egész sorozatára utalt s Eötvös Ká­roly ma ezzel szemben kijelentette, hogy e gaz­dasági feladatok megoldásában készséggel részt vesz, ha a katonai javaslatokat visszavonják. Ez a lehetetlen feltétel nem fogadható el s a miniszter a jobboldal nagy tetszése közepett je­lentette ki, hogy a­mikor a szélsőbal az üdvös munkához a katonai javaslatok elintézésének feltétele alatt nem akar járulni, akkor az esz­közöket nem akarja. A­ki pedig az eszközöket nem akarja, nem akarja a czélt sem szolgálni. Most a Ház visszatért az Eötvös beszéde alatt lejátszódott inczidensre, mely Fejérváry báró állítólagos közbeszólásával függ össze. Kaas Ivor báró emelt szót. Olyan valamit hallott, — úgymond — mintha a miniszter megvetésről beszélt volna s tisztázni kell, vájjon e kifejezés a sz­ó személyére vonatkozott-e, avagy sem. — Egyáltalán nem szóltam közbe! — je­lentette ki a miniszter. — Avagy hallotta talán valaki, hogy én közbeszóltam ? — fordult a mi­niszter az, ellenzék fel. A néppárti Zboray Miklós jelentkezett. Ő hallotta a miniszternek szavait, melyek Kaas Ivor báró egy közbeszólását­­követték. E szava­kat hallotta: megvetésre méltó! Nem tudja azonban, magánbeszélgetés volt-e, avagy közbe­szólás. — Ez a kérdés el van döntve a honvédelmi miniszter úr felvilágosításával! — vetett véget Apponyi gróf a diskussziónak. Az ülésezési idő most már kimerült s a holnapi napirend megállapítására került sor. Kossuth Ferencz kért szót: — A holnapi napon, ha az utolsó percz­­ben a veszedelmet el nem hárítjuk, törvényen­­kivüli állapotba kerülünk. Eljött az ideje, hogy a miniszterelnök határozott nyilatkozatot te­gyen szándékairól, mielőtt átlépjük a mesgyét, melyről vissza többé nem léphetünk. Őszintén, szívből beszélek, ha azt mondom: Aggódom hazám sorsáért. Ez ünnepélyes perezben kérdem a jobboldalt, meg akar-e tagadni a parlament­től minden hasznos munkát? — Mi akarjuk megtagadni? ................, pip 3

Next