Magyar Nemzet, 1904. április (23. évfolyam, 79-103. szám)

1904-04-01 / 79. szám

Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII., Miksa-utcza 4. sz. I. emelet. Dr. JÓKAI MÓR főszerkesztő. # ADORJÁN SÁNDOR felelős szerkesztő. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed­évre 6 kor., egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. A beruházások bírálata. Budapest, márczius 31. Az utolsó évek folyamán a gazdasági publiczisztika egyik, elég hangos része káprázatos, de veszedelmes princzipiumot hirdet különböző hangnemben és változat­ban. A minden kínálkozó alkalommal han­goztatott, néha nyiltan kifejezett, leggyak­rabban azonban csak sejtetett elv az, hogy az állam, hitelének óriási mérvű igénybe­vételével, minél több pénz felhasználásá­val igyekezzék uj és fokozott erőt bele­vinni, uj vért ömleszteni elsorvadt gazda­ságunkba. Ebben találják a magyar gazdaság megváltását. E princzipium hangoztatói ellen mi már több alkalommal állást foglaltunk. Ismételten hangoztattuk, hogy e gazda­sági politika chimerái bennünket hi­degen hagynak. Mert e politika mégoly elokvens hirdetői sem tudtak bennünket meggyőzni arról, hogy egy veszedelmes pénzügyi vállalkozás problematikus ered­ménye előbbre helyezendő annál az óva­tos és higgadt politikánál, mely Lukács László pénzügyminiszter kormányzatához fűződik. Minő valószínűséggel várhattuk mi az idevágó kritikákban megjósolt hatalmas gazdasági lendületet attól a nagyszabású­nak nevezett fmánczpolitikától ? Lehet-e az állam óriási igénybevétele biztosíték egy olyan fellendülésre, melynek előfeltételei más, lényeges ponton még hiányzanak ? Nem kelthet-e aggodalmat az eredmény iránt már maga az a körül­A „MA3YAR NEMZET" TÁRCZÁJA. — Márczius 31. — A medvsölő. Borsai Laczi három-négy szál bajuszkáját elkeseredetten sodorgatta a tenyérnyi tükör előtt. Rettenetes szomorú arczot öltött, mint rég-rég, egy estén, a mikor először látta Sipos Orbánnót. Aztán ráfogták, bogy kárvallott: a holdvilágot :Ó ejtette le az égről. És kaczagtal és végigtapogatták a vézna karját’ — Te medveölő! így. Borsai Laczi erre sem kacza- gott, pedig egyszer, valamikor olyan könnyű helyen állt a tréfás kedve. Egy vékony, köte­kedő hang azt mondta : — Megette a medve a vidámságát! Hiába, ez sem ragadta ki a szomorúságából. Sodorta, pödörte a bajuszát, mely kopott volt a sok tor­túrától s kínosan nyöszörgött hátrafelé. De nem értette senki. A diák-harmónia baszusa dörgő hangon énekelt, hogy a kis homályos ablak megzörrent belé: Eresz alatt fészkel a fecske, Szeretőnek jobb a menyecske . . . Tovább nem folytatta, mert a kaczagás egész kóiusban csendült fel. Pedig szép hangja volt s a nótának is sok igaza volt. Mégis ka- czagtak, mivel Borsai Laczi a menyecske szóra zsebrevágta parányi tükrét s húsos ajkát resz­ketve ejtette le a fogáról; úgy mondta fájdal­mas, vádoló hangon: — Még te is... te is!... mény, hogy a princzipium hirdetői a gazda­sági élet megváltójaként a nagyszabásúnak mondott állami beruházást állítják oda ? S ha történetesen a gazdasági jósoknak jövendőmondása még se válnék be? Úgy az ország adófizető polgársága felvenni kényszerült volna már éppen nem szűzi vállaira az elköltött óriási összegek hatal­mas kamatterhét is, a nélkül, hogy annak viselését az elmaradt fellendülés meg­könnyítené ! Nem most mondjuk mi ezt el először. De el kellett mondanunk újra, mert a Tisza-kabinet beruházási törvényjavaslatá­nak előterjesztése ismét alkalmat adott a javaslat bírálóinak a gazdasági politika ilyen irányú éles kritikájára. De halljuk a gáncsoskodókat. Napok óta hirdetik, minden oldalról megvilágítják, szakszerű fejtegetésekkel iga­zolni igyekszenek, hogy- a kormány javas­lata tulajdonképpen nem is beruházási akcziót ad az országnak, hanem a követ­kező öt-tiz év költségvetéséből előre ki­szakítja a szokásos és elkerülhetlen beru­házási tételeket. Nyilvánvaló, hogy ez a vád, ilyeténképpen könnyedén odacsapva, egyáltalán nem komoly természetű. Tisz­telettel kérdezzük, honnan tudják az urak, hogy a következő öt-tiz év költségvetései­ből a szokásos beruházási tételek hiányozni fognak ? A közgazdaság hűvös atmoszférá­ban mozog, ott az ilyen jővendőmondá- sokra dedukcziókat alapítani nem lehet. Vádakat még kevésbé. De megmondjuk czikornyátlanul. Jó tudomásunk szerint a kormány a beruházási törvényjavaslat előterjesztése utján nem óhajtja kiküszöbölni a szokásos beruházá­sokat az évi költségvetések keretéből. Sem öt évre, sem tiz évre. Az évi budgetek ezután is tartalmazni fogják a viszonyok parancsolta beruházásokat. És ezzel a ténynyel szemben az a 320 millió korona, melyet a beruházási törvényjavaslat elő­irányoz, mégis csak el nem tagadható többlet! Többlet, mely tagadhatatlanul az ország gazdaságának jut, a közgazdasági élet számos csatornáján át a polgárság anyagi jólétének fokozását szolgálja. Ebből a pénzből mégis csak vasutat építenek, ipart pártolnak, mezőgazdaságot alimen- tálnak, közutakat alkotnak! De még egyet. Azt senki tagadásba jo­gosan nem vonhatja, hogy ez a 320 mil­liónyi beruházás nem mindmegannyi el­odázhatatlan szükséglet. Ha pedig nem az, ebből az következik, hogy a kormánynak igenis módjában lett volna azoknak évekre való további kitolása. Vagy pedig tehetett volna még egyebet. Ezeket a beruházási tételeket beállíthatta volna kisebb adagok­ban a következő öt-tiz év költségvetésébe. Es mi lett volna ennek következménye ? Először az, hogy szükebb keretekbe szo­rítva, kisebb részletekben elaprózva szívó­dott volna fel az egész a közgazdaság vér­keringésében, másodszor pedig szükség- szerüleg kiszorultak volna a következő évek előirányzataiból a külön javaslat folytán most már azokba befoglalható egyéb beruházások. A részleteknek, kétségkívül jogosult, objektiv bírálatára most nem reflektálunk. A szemközti Sisak-vendéglő párosán nyíló J ajtajából akkor tekiutgetett kifelé Sipos Or­bánná, a kinek megnyílt bimbónál csattanóbb volt az ajka, égi csillagpárnál fényesebb, ra­gyogóbb a szeme... O rá czélozva mondta a basszus a szegény gyötrődő Laczinak, hogy lo- haszsza a nagy szerelmét: — Nem szent az pajtás! Asszony, közön­séges asszony. Talán csalfa is . . . Minek bo­londulsz ? * Csöndes este volt, a milyen az ábrándos versekbe, meg a jámbor szivek mulattatására írt kisebb elbeszélésekbe illik. Hanem a Sisak­vendéglő annál zajosabb. Mostanában így megy ez mindig, a mióta fiatal, szép asszony került a házhoz. Az ura, Sipos István öreges ember volt már, nagy szürke szakállu és mogorva. Ott voltak a diákok, e boszorkánypillangók is, a kik váltig káromolhatnák a szabót, nem- zetes Köpeczi uramat, a miért olyan zsebet varrt a tógájukra, hogy nem áll meg benne a pénz. Borsai Laczi csendesen üritgette a poha­rat s égő tekintetét szerelmesen villogtatta Sipos Orbánnéra, a ki úgy czikázott jobhra-balra a gomolygó füstben, mint valamely kaczagó rózsa­bokor. Kaczagott, czikázott és a kopott szőke bajszu fiút legtöbbször észre sem vette. — Hát igy . . . igy!. .. szavalta Laczi bánatos hangon. Aztán maga sem tudta, hogy mit akart mondani. Lompos fejét busán ejtette alá s pillái, azok a fehér szőrű, vörös pillák, kifényesedtek valamitől. Már annyira elérzékenyült, hogy sirt. Az is lehet, bogy túlontúl sokat ivott. Sipos Orbánná épp ott állt meg mellette s dévajkodva markolt bele a lompos bajába. — Hej, galambom, gyöngyvirágom, lelop­ták a holdat az égről! — Már ő is tudta, hogy társai ezzel szokták boszantani a furcsa kis fiút. Most azonban nem neheztelt a boszan- tásért, nem is sirt többet, hanem mosolygott a könyein keresztül, s a szép asszony kezét oda- szoritotta a szivéhez. És húzta, húzta lázas kíméletlenséggel, a mig Sípos Orbánná rá nem esett a vállára; igy mutogatta, kinálgatta össze- csucsoritott ajkát. Csókot kért, A szép asszony nem nagyon kérette ma­gát. Hiszen úgyis csak tréfa, ha ennyien lát­ják. Élveteg, piros ajkát elcsattintotta az a.ja- kán. Egészben véve tréfa-csók volt biz ez — Sipos Orbánnénak; Borsai Laczinak azonban maga a földre esett mennyország. — Kell még valakinek? Ma ingyen mé­rem! — dóvajkodott a szép asszony s azzal már repült ki az ajtón, vidám, könnyelmű ka- czagást szórva hátra. A basszus komoly, hara­gos arczczal meredt utána. Komolyan sajnálta a kis boldképü Lsczit, mert jó fiú volt s mert látta, hogy veszedelmes örvénylő forgatagba került. Azon töprengett, hogy miként kellene visszarántani az örvényből. — Ostoba, bát nem látod, hogy csak ját­szik, hogy kelleti magát az italáért! De Borsai Laczi boldogan, büszkén rázo- gatta a fejét s aztán indulatosan beszélt: — Te is ellenségem vagy . . . Miért nem csókolt meg téged, a ki nagy, erős vagy ? Irigy­kedtek ream ... te is ...

Next

Sign up   
/
Thumbnails
Contents