Magyar Nemzet, 1905. január (24. évfolyam, 1-29. szám)
1905-01-01 / 1. szám
Budapest, 1905. XXIV. évfolyam, 1. szám. Vasárnap, január 1. prl Pszfr.fr: VII., Fíklaníéra 4. Szám I. emelen: 58 92. Városközi (Incerurban) telefon 31. Egész évre 24 kor., félévre 12 kor., negyed évre 4 kor. egy hónapra 2 kor. Egyes szám helyben és vidéken 8 fill. Kiadóhivatal: VII kor., Kereissi-it 54. szám Telefonszám: 64—01—02—03. A választás: Budapest, deczember 31. A miniszteri felelősségből folyó lelkiismeretes kötelességem és a körülmények kényszerítő hatása alatt tanácsolta Magyarország miniszterelnöke a királynak, hogy ezt az országgyűlést, mely teljesen munkaképtelennek bizonyult, idő előtt feloszlassa. Véget kellett vetni annak a bizonytalanságnak, amely a mostani politikai helyzeten uralkodik. A parlamentet munkaképes állapotba kell helyezni. A párttörekvéseket a választások tisztító tűzön kell keresztre bocsátani. A nemzetet abba a helyzetbe kell hozni, hogy bíráljon és ítéljen. A képviseleti rendszeren aapuló parlament a nemzettől nyeri hatalmát, fia ezzel nem tud élni, vissza kell adnia a mandátumot. Ez az igazság és a királyi hatalomból folyik, hogy bármikor joga van a felségnek, az államhatalom másik birtokosának, a nemzetnek kifejezett akaratára appellálni se czelből új választásokat elrendelni. Ne felejtsük soha és tartsuk folyton szemünk előtt, hogy a mai egész harcz itt a körül forog, vájjon tűrhelő-e olyan képviselőházi tárgyalási rend, amely mellett húsz képviselő üres és haszontalan szavaztatásokkal, minden komolyabb ok nélküli napirendi vitákkal, a parlamenti nyilvánosságban rejlő legfontosabb szabadságjogok folytonos megcsúfolása végett zárt ülésekkel, hónapokon, sőt éveken keresztül a parlament komoly munkáját megakadályozza. Itt eredetileg semmiféle más aktuális politikai kérdés nincs, mely a nemzet ítéletére vár. Ez irányban kell tehát felvilágosítani a népet, a választópolgárokat. Tisza István gróf miniszterelnöknek, időn a képviselőházi tárgyalások rendes menetének biztosítása végett a házszabály-revíziót indítványozta, tisztán a technikai obstrukció kiküszöbölése lebegett czélja gyanánt. Ennél többet elérni nem akart. Az obstrukció az új házszabályok mellett is lehetséges, csak többé a gyerekes és alacsony eszközökkel ezt űzni nem lehet. De ötven-hatvan képviselő ezután is csinálhat obstrukcziót, és az »ultima ratio rerum«-nak ez az eszköze továbbra is fönnmaradt és alkalmazható mindazon esetekben, midőn az alkotmányos szabadságjogok bármely részről veszedelembe kerülhetnek. Ezt a fegyvert a parlament kezéből kicsavarni senki sem akarja. Erre a fegyverre esetleg szükség tehet. De erre a fegyverre szintén azt kell felírni, amely a lírát a nemes lovak kardját ékesítette: »Ok nélkül ki ne húzd s becsi,lettel ledd a hüvelybe!« A parlamenti revolver-rendszert kell kiküszöbölni, de a tisztességes fegyverek csorbatlanul maradjanak továbbra. A technikai obstrukczió a bárgyak és a léhák könnyen kézre kapható fegyvere. Ennek alkalmazásához még ész, sőt nyelv sem szükséges. Ehhez csak vakmerőség kívántatik és a lelkiismi rétisség teljes hiánya. Az erkölcsi tébolynak azon foka, mely már minden szilárd alapot kirúgott mag alól. Az a kérdés és a választók millióinak arra a kérdésre kell felelni, hogy tovább akarja-e tűrni az eszeveszettség, a »moral insanity« uralmát, vagy a parlamentet tisztességes, tehetséges, munkás, becsület- és kötelességtudó férfiak kezébe akarja-e átadni. Ez a kérdés dől el a választásokon. És ha így tisztán teszszük fel a kérdést, hogy az ország elítéli-e vagy helyesli a technikai obstrukciót, a feleletet már előre tudjuk. Mert ismerjük a magyar nemzet legősibb nemzeti hagyományai, a józanságot és az előrelátást. Viszont a szövetkezeti ellenzék is látja és érzi, hogy a kérdés ily tiszta és az igazságnak megfelelő felállítása a technikai obstrukció teljes elítélését vonja maga után, a nemzet marasztaló verdiktje tekintetében kétség többé nem lehet. Ezért éppen ezt a kérdést iparkodik homályba, füstbe burkolni és előhozakodik minden más ügygyel. De ez is mind merő feltevés, alaptalan gyanakvás és lelkiismeretlen számítás a választók tájékozatlanságára, tudatlanságára, avagy szilaj szenvedélyeikre, melyek a társadalmi és állami rend felforgatására irányulnak. A szövetkezett ellenzék programjának bő köpönyege alatt meghúzódhatik a legtágabb lelkiismeretlenség és hazafiatlan törekvés. Mert a jelszó: minden körülményesebb programai nélkül az ellenzéknek egyesülni kell. A vörös anarchistától a legfeketébb reakczióig minden szinvegyülék, .IKAGYAR NEMZET“ TÁRCZÁJA. — Deczember 31. — RíSüreg-pilulák. Irta: Saa5>ö Ferencji, A halvány, vézna asszony mindig ott horgolt, ott pepecselt a kastély udvarán Úgy megszokta a lélekölő munkát, hogy akkor is szélvitorlaként járt a keze, ha olvasott, vagy beszélt valakivel. Néha szakgatott, üres hangon kölécselt. A kastélyban sok elegáns úri nép lakott. Ott lakott a halvány, vézna asszony is. Mikor ideköltöztek az ősi ház siralmas pusztulása után, még ép erőben volt. Csak a szemében égett állandóan valami különös lázas fény. A kán szelíd, fájdalmas mosoly lebegett, mely fanyarrá, kedvetlenné tette különben szép, előkelő vonásait. Hovatovább egyre hidegebb, színtelenebb lett. Mintha azokkal a tündéries parányi levelűkkel, melyeket kötőtűje teremtett, egy-egy fiziraot tépett volna le arcz rózsáiból, míg végre egeren elfogyott. Az arcz, a pánikcsupp kötött virága egyszínűvé vált. Aztán köhögni kezdett, miközben eleven, lüktető pirosság jelent meg elorvadt arczán. Kijött a fiskálisné, — egy gazdag, javakorbeli asszony, a ki három megbízttat is gy ártott, hogy összevásároltassa a titokban eladogatott horgolásokat — odagurult a motolláló hölgyhöz s szelíd erőszakkal kapta ki fezéből a tűt. — Mára elég volt! Jöjjön, járjunk egyet! Igaz is, hogy óban édesen, halkan, csalogatón legyintett az alkonyi szellő. — Köszönöm Frau von Hözer, de ezt a levélkét okvezetlen be kell végeznem... Szabad kérnem! — A tűt? Nem adom! Egészen beteggé teszi magát. Az embernek élveznie is kell az életet! — Nekem a munka élvezet — jegyeztemeg Bunyóiné s bár igyekezett, hangjának fájdalmas rezgését nem tudta elpalástolni. Jött Bunyói László, a férj. A kövér fiskálisné rátámadt: — Ugyan hogy nézheti el, hogy a kedves felesége .. Nem veszi észre, hogy hervad napról-napra ? Parancsoljon rá, hiszen az a háznál! Bunyói László csillogó, mámoros szemével felváltva bámult a két nőre, mintha nem értette volna, hogy miről van szó. Szólni is akart, haragosan, de a felesége megelőzte: — Hagyja Frau von Holzer! Férjem eleget zsörtlődik érette. De mikor én olyan megátalkodott teremtés vagyok. Növekednek a leányaim. Nem lehet tudni a jövőt... — Természetesen! — kaczagott Bínyói László s kaczagás közben sulyegyent vesztve, nekitántorodott az oszlopnak. — Menjünk! Menjünk ! — csengett Bunyóiné a karját remegve fűzte a fiskálisné karjába. Mintha félt vola, hogy mámoros férje mondani talál valamit, ami nem szabad. Másnap valamelyes csoda esett: a szorgalmas Bunyóiné egész nap nem volt látható. Még a lánykái sem játszadoztak a többi gyermekekkel. Az élénken érdeklődő fiskálisné estére kelve benyitott. * Az ablakok lefüggönyözve, zöldes, bágyadt fény derengett a szobában, zöldre, bánatosra fűtve a gyermekarczokat, a kopottas ágyterítőt, az almárium kristálytiszta üvegedényeit. Bunyóiné a pamlagon pihent. Feje be volt kötve. Zöld volt maga is, arcza, keze, fejköteléke. Csak a jobb oldalon látszott egy nagy, kerek, tüzes folt, melynek felső része a kötelék alatt veszett el. Lüktető színét a zöldes homály sem tudta eltakarni.* — Mi baja, az Istenért? — Semmi, semmi! — lelkendezett a beteg. — Le akartam menni a pinezébe s »lestem. A kisebbik leány szepegve vágott közbe: — Az apa ... haragos volt... sokat ivott... pnzt kért a mamától ... — Csitt! Csitt! — S míg Bunyóiné kétségbeesetten pattant fel a pamlagról, a nagyobb leány settenve fogta be a kicsike száját. — Szegény kicsikém! Gonosz álma volt az éjjel ... erről beszél... Megütöttem! Megütöttem ! Ez utóbbi szavakat fájdalmas zokogás közt ejtette ki s szép, halovány, összetört fejét el- ejtette a pamlag párnái közé. A gyermekek is sírtak, egyik jobban, mint a másik. A fiskálisné szemébe szintén kilopódzott egy pár nehéz könyv s haragosan rázta meg a fejét. — Kegyetlen, nyomorult ütés lehetett az! E naptól kezdve Bunyóiné még zárkózottabb, még bánatosabb lett. Arcza felserült, keskenyült, hogy csaknem egymásra tapadt. Még mindig horgolt, motollait Pedig olyan gyönge, reszkető volt már a keze, hogy alig tudta tartani a kötőtűket. Egy napon aztán ki is hullatta valamennyit. Feje aláhanyatlott s a kispadról le-