Magyar Nemzet, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-16 / 217. szám

4 .Szerda, 1970. szeptember 16. IV. HENRIK Pirandello tragédiája a Vígszínházban k tömören fogal­" mázott közhely szerint az arc a lélek tükre, és ezt a lélektükör-dolgot majdnem elfogadhatóvá teszik az antropológusok arcméret-és arcélszög-normái, főleg pedig a űziognómusok arckifejezés- elemzései. Az ember hajlamos arra, hogy arcoknak higgyen. S az ember még ma se vallja be szívesen, hogy mindunta­lan csalódni szokott, mert az arc nemigen tükre a léleknek, hanem maszkja. Van, aki ha- nyagul-kedvesen tartja maga elé, mint egy legyezőnyélre erősített velencei báli álarcot. Van, aki naturalista álarcot visel, esetleg többet is, esetleg álarcok tucatjait használja el élete során — Rilke panaszol­ja ezt —, esetleg bőréhez nőtt egy álarc, már letéphetetlen, örökre mögötte él az álarcos, úgy él, ahogy élni bír. Piran­dello volt az első, aki az álta­lános emberi álorcásság ke­gyetlen leleplezésére vállalko­zott. Amikor feszegetni kezdte az álarcokat — sötét kétségbe­eséssel és fojtott haraggal, sohase komikusán vagy gro- teszkül —, amikor leleplezte a már társadalmi magatartási normává merevült képmuta­tást, döbbenetesen új monda­nivalóval rontott be az euró­pai színpadokra, szétverte az álfülledt szerelmeket és sza- lonkonfliktus-csinálmányokat. És kétségtelenül elvette a né­ző nyugalmas-hamis lélektü- kör-illúziójának a hitelét. De nem tudom, kell-e ez ma is? Ha ennyit mond Pirandello, eleget mond-e? Az ember nem vallja be szívesen, hogy az arc nem a lélek tükre, de tud­ni bizony tudja. Fölgyorsult a történelem, fölgyorsult a tár­sadalmi magatartások fejlődé­be a húszas évek óta, amikor a drámaíró Pirandello kedély­háborgató és közhelyromboló drámáival föllépett, s mi is kijártunk néhány társadalom- fejlődési tanfolyamot, mióta 1941-ben először láttuk Pesten a IV: Henriket, tudjuk, hogy mi a maszk. Mélyebben dello mélyebb mondanivalóját. Egy ötvenéves tragédiát akkor érdemes fölújítani, ha a mag­va örökérvényű, vagy átfogal­mazható. A IV. Henrik eseté­ben lehetséges az átfogalma­zás, a művészet szférájába emelt igazság úgy szól, hogy az ember mindig a maga éle­tét szeretné élni, egészen és igazán, de mert valamiért nem élheti, szerepet kezd játszani, elbújik egy szerep mögött, mögéje menekül. Nem élheti a maga életét, mert szembe ke­rül sminkelt konvenciókkal, kimaszkírozott közmagatartás­sal, vagy azzal, amit annak hisz. Emberi szabadságener­giáját fölemésztő hamissággal kerül szembe, vagy azzal, amit annak lát. IV. Henrikből sem­miféle őrület nem üvölt, pusz­ta játék és keret a XI. századi vár, a trónterem, a vezeklő­csuha, a császárpalást, a hős a képmutatás ellen lázadva or­dít föl, ha ordít, szabadságát és igazságát védi, és sérelmet torol meg, amikor ellenlábasát ledöfi. Egyén és társadalom tragikus szembenállásáról van itt szó. És arról a keserves igazság­ról, hogy a társadalomban lá­tott hibától nem ment meg ugyanennek a hibának a leg­körmönfontabb változata sem: maszkok elől nem lehet maszk mögé menekülni, a szabadság­ba egyáltalán nem lehet bele­menekülni, oda lopva-osonva nem jut el senki; a maszkos játék elszigetel, minden egy­személyes magánszínházra egyszer ráun az ember, s egy nap mindenképpen betör a valóság, s akkor a magán­színjátszó már alkalmatlanná fog válni arra, hogy legyőzze, már csak úgy szerezhet magá­nak elégtételt bármely rajta esett sérelmén, hogy önmagát is elpusztítja. Egy mai IV. Henrik álarcokat is szaggat, de a meneküléstől is óv: a leg­tragikusabb magatartás a me­nekülés. Ép ésszel nem szabad szerepet játszani. A rendező £££2 1941-es IV. Henrik — Pünkösti Andor Madách Színházának emlékezetes IV. Henrikje — idestova harminc év múltán ezt a IV. Henriket rendezte meg, és meglelte a maga ren­dezői elképzeléséhez illő fő­hőst, Latinovits Zoltán szemé­lyében. Meglepően rövidre- feszesre húzott szövegkönyvé­hez — amelyből egy sor gro­teszk, komédiára csábító elem is kihullott —, az őrültséget a főhős első színrelépésének pil­lanatában nyomatékkai kiik­tató fölfogásához élesszemű, tudatos, végletekig éber, tébo­lyig épeszű IV. Henrikre volt szüksége, aki másképp ön- és közveszélyes, mint a bolon­dok: azért az, mert tovább ját­szott, mint szabad lett volna, s már csak bosszúálló és ön­pusztító lehet. Várkonyi és Latinovits IV. Henrikje az a hajdanvolt fiatal, szenvedélyes szerelmes, akit blazirt vetély- társa amúgy arisztokrata­módra akart félrelökni az út­ból — „úrlovas-baleset” —, s akire a szép őrgrófnő is, egész társadalmi környezete is örö­mest csapta rá a főúri villa hirtelenében ácsolt, múló el­mezavarban követelt közép­kori várkapuját; az az ember, akit belekényszerí tettek egy őrült szituációba, és aki ezt a szituációt megvilágosodó agy- gyal is elfogadta. Hogy végül azért őrjöngjön, mert már nem tehet mást, mint bosszút áll­hat, aztán örökre visszavonul­A 14. sz. Autóközlekedési Vállalat ELADÁSRA KÍNÁL IFA W50L, SKODA 706 RT, RTS ZIL 164/AU, ZIL 585 BILLENŐS GAZ 51, ZSUK, WARSZAWA, IKARUS 31. IKARUS 630 TlPUSÜ GÉPKOCSI bontásból szármázó fődarabokat és alkatrészeket ELADÁSI AR: MEGEGYEZÉS SZERINT. SZÉKESFEHÉRVÁR. BŐRGŐNDI UTCA 3. Telefon: 27—54/143 mellék. Tóth. hat az őrült-szerepbe, amelyet jobb lett volna nem játszania. Mai a rendezés, mai a játék. Az őrült azért hajt térdet barátcsuhába bújtatott vetély- társa előtt, hogy a bosszúálló megnézhesse a csuha alól ki­villanó fehér betétes nyári fél­cipőt. Azért néz mélyen a „hercegasszony” szemébe, hogy Arcok és álarcok (Szlovák György rajza) leszámoljon régi szerelmével, aki azóta a hajdanvolt majd- nem-gyilkosnak valódi szere­tője lett. Tombolásai arra va­lók, hogy előkészítsék a már elkerülhetetlen leszámolást és az önítéletet. Ahány ellent­mondás és kettősség a piran- dellói szituációban feszül, mind megjeleníti a rendezés és a főhős játéka. Várkonyi és Latinovits alighanem reme­kelt. A többiek, statisztáltak. Igaz, hogy IV. Henrik szerepe tipikus nagy szerep, monologizálásig túl­méretezett szerep, de se en­nek, se Latinovits szuggesz- tíz-eruptív játékának nem lett volna szabad a színfalakhoz szorítania a két főpartnert, Spina grófnőt — Bánki Zsu­zsát — és Belcredi bárót — Tomanek Nándort. Főleg az utóbbi érte be kevéssel, nem lett igazi ellenfele IV. Henrik­nek, csak itt-ott villantotta meg azt a száraz cinizmust, leplezkedő iróniát, amely ér­demes ellentéte a főhős szen­vedélyességének is, fájdalmas naivságának is. Egy olyan konvenciózusan jóindulatú és kon vénei ózusan romlott úr- hölgyért, mint Bánki grófnője volt, nemigen vállal szerepet telivér férfi, egy olyan álfölé­nyes és ideges úriember, mint Tomanek Belcredije, aligha lehetett valamikor potenciális gyilkos. Ez a két alak Piran- dellónál a hazug társadalmi apparátust képviseli, ők a ma­gán- és közéleti fojtogatók, még mindig azok, s érezni kell, hogy föltétlenül azok voltak, kegyetlenül és. gono­szul azok: az előadás e két figuráján ez kevéssé érzett. Az együttes többi tagja — Venczel Vera, Kovács István, Zách János, . Pándy Lajos, Ferencz László, Nagy István — szintén nem nyújtott töb­bet a- színház rangjához szük­séges tisztességes játéknál. Tahi Tóth László örvendeztet­te meg a nézőt néhány igen hiteles perccel: őszintén bol­doggá tudta tenni a fölismerés, hogy gazdája nem őrült, s ta­lán abba lehet végre hagyni a komédiázást. Kissé érdes, de figyelmet keltő magánalakí­tást nyújtott Szatmári István, aki az épp munkába lépett új „császári tanácsost” játszotta: természetes ösztönnel riado- zott-ódzkodott a jól fizető, de számára hátborzongató és ér­telmetlen komédia-munkától. Fábri Zoltán a díszletek mé­reteivel, komor tömbösségé- vel — hatalmas trónszékkel, arasznyi vastag, vasalt ajtók­kal — sikerültén hangsúlyozta a helyszín nyomasztó külö­nösségét. Láng Rudolf jelme­zei kissé jelmezkölcsönzőire sikerültek, kicsit harsányra — ámbár igaz: a darab igénye is, hogy XI. századi „szerepei­ket” alkalmilag magukra öl­tött „jelmezekben” játsszák a szereplők. Bor Ambrus NAPLÓ Szeptember 16 Tegnap délben 12 órakor nyitot­ták meg Budapesten a Szász Fe­renc Iparcikk Kereskedelmi Szak­munkásképző Iskola kirakatren­dező tagozatának iskolai kiállí­tását. A tizenöt éve fennálló ki­rakatrendezd iskola az egyetlen szakmunkásképző intézet, ahon­nan fennállása óta több, mint ezer képzett kirakatrendező került ki. Ebben az évben az iskola új épü­letbe költözött, amelyet mintegy két és fél millió forintos beruhá­zással korszerűsítettek. Az ünne­pélyes megnyitón és kiállításon dr. Dombi József igazgató-helyet­tes mondott ünnepi beszédet. Széky Piroska grafikusmű­vész kiállítását szeptember 18-án, péntek délután hat óra­kor dr. Végvári Lajos művé­szettörténész nyitja meg a Pincetárlat IX., Mester u. 5. szám alatti helyiségében. * Csűrös Emília ifjúsági író búcsúztatása ma délben fél 12 órakor lesz az Óbudai köz­temetőben. AllllíieleVízió műsoráról Levelek Margitnak Margit: mi vagyunk, túl­élők. Hozzátartozók, akik ma­gunk a közvetlen szenvedést elkerülhettük, de meggyilkolt miéinkért gyászt viseltünk. Közülünk is legkivált azok, akik az elpusztítottakat talán alig ismerhették, mert az éle­tük akkor kezdődött, amikor azokét kioltották: a fiatalok. Nekünk szólnak a levelek, amelyeket meg sem írtak ta­lán, csak gondolatban. Ezek a gondolat-levelek éltették azokat, akik szinte csak cso­dában reménykedve készül­hettek a biztos halálra, éltet­ték, hogy ha ők megsemmi­sülnek is, a leveleik: érzéseik, gondolataik, a halál torkában szerzett élettapasztalatuk megmarad, él és hat hátra- maradottaikban, utódaikban. Dallos Szilvia, Paizs Gábor és Esztergályos Károly lelt most rá e levelekre és bon­totta föl őket a számunkra, emlékezésül; az első kettő ír­ta, az utóbbi rendezte a Le­velek Margitnak című szép tévéjátékot, egy maroknyi szenvedő életének utolsó előtti állomásán történtek balladisz- tikus rajzát. A munkaszolgá­latosok a háború utolsó nya­rán egy magyar falu hama­rosan fronttá váló védővona­lát építik, „szabad idejükben” pedig — a parancsnok zsebé­be vándorló napszámért — a falunak is dolgoznak, a többi között tatarozzák a templo­mot. Lehet-e még erről a szo­morú korról újat mondani? Vannak-e a sötétnek árnyala­tai még, amelyek hatással le­hetnek ránk? Dallos Szilvia és Paizs Gábor az ábrázolásnak ezt az újságát, a komornak új színét elsősorban a hely­zetben, a környezetben talál­ták meg: magyarok állnak itt magyarokkal szemben, nem mentsége senkinek sem, hogy közelebb vagy távolabb mel­lette állt az idegen fasiszta, s az késztette embertelenségre. A Levelek Margitnak történe­tében szereplő emberek vé­gül is három csoportba oszt­hatók: a szenvedőkre; azokra, akik ezek szenvedéseit többé- kevésbé tudatosan okozzák, s hasznot is húznak belőlük; s a harmadik csoportra, a sod­ródókra, a kettő között hányó­dókra. Főként az utóbbiak áb­rázolásában tud a tévéjáték megrendítő pillanatokat te­remteni. Talán az egész mű­nek legemlékezetesebb alakja az öreg paraszt, akit Simén- falvy Sándor elevenít meg. Előbb az állatokat terelné a foglyok szállásául lefoglalt is­tállóba, mert állatnak való hajlék az, nem embernek; az­tán bérbevenne ő is vala­kit, ha volna rá elég pénze, Országos történészgyűlés Gyulán A Magyar Történelmi Tár­sulat, az Országos Pedagógiai Intézet és a Tudományos Is­meretterjesztő Társulat szep­tember 17—19 között orszá­gos történész vándorgyűlést rendez Gyulán. Több mint százötven részvevőt várnak a tanácskozásra, amelyen Voss Henrik, a Párttörténeti Inté­zet főigazgatója Munkásmoz­galom és helytörténet címmel tart előadást. Szabad György egyetemi tanár a Magyar Tör­téneti Társulat helytörténeti szakosztályának megalakulá­sáról és programjáról számol be, dr. Szabó Ferenc, a Bé­kés megyei Levéltár igazga­tója a helytörténetírás és az üzemtörténetírás kapcsolatát elemzi. A DIVATTERVEZŐ VÁLLALAT BEMUTATJA ŐSZI-TÉLI KOLLEKCIÓJÁT MINTEGY 120 RUHA, KÖTSZÖVÖTT ÉS CIPÖMODELLT A MARGITSZIGETI GRAND HOTELBAN SZEPTEMBER 15, 16, 17-ÉN DÉLUTÁN 16 ÓRAKOR JEGYEK ELŐVÉTELBEN A DIVATTERVEZŐ MODELLBOLTJÁBAN Budapest, VIII., József körút 29. valamint A HELYSZÍNEN KAPHATOK s ha megfelelő munkaerőt kapna; végül fölbátorodik mégis, kiderül, hogy orvos a bérmunkás, hát rögtön gyó- gyíttatja vele magát, sőt, a falut is, csekély honorá­riumért, amelyből titkon ad az orvosnak is. Levelet — igazi levelet — azonban nem ír, mert írástudatlan; inkább odautazik az orvos családjá­hoz — vagy csak áltatja vele a szenvedőt, jó szándékkal? Gazdag mondanivalójú ez az ábrázolás, s mellette ugyancsak sokatmondó szere­peket, kitűnő szereplőket lát­hattunk. Néhány jellegzetes vonás egy-egy szenvedőről. Néhány tipikus vonás a szen­vedés haszonélvezőiről. Egy öreg plébános, akiben fölsejlik valami, hogy rémtéttek tanú­ja, de egyéb vigasza nincs, csak hogy bízni kell. Egy ugrabugra tisztecske, aki nagyhangú és kegyetlen, amíg a frontra nem vezénylik, mert akkor már az ő bőrére megy a kegyetlen játék, amit eddig ő is űzött másokkal. Egy ha­szonélvező nő, aki férjének vállalkozását viszi tovább, s eközben flörtöl a férjét gyil­koló hatalommal. Egy asz- szony, aki hiába vár levelet férjétől a frontról; omladozó házuk megjavításáért ugyan mivel fizethetne? A szöke­vény, aki disznóólba húzódik. A jószívű keretlegény, aki menlevelet kér a jövőbe a szökevénytől, de amikor föl­fedezik őket, magamentően ráfogja a fegyvert a menekü­lőre. Esztergályos Károly szépen, költőien rendezte meg a fil­met. Ajtay Andor, Fülöp Zsigmond, Győry Franciska, Iglódy István, Mécs Károly, Némethy Ferenc, Szakács Eszter, Tomanek Nándor — és a fel nem sorolt szereplők is — elmélyült alakítással já­rultak hozzá a valóban emlé­kezetes emlékeztető szép igaz­mondásához. Hemingway-kriml Részint — mondja szeré­nyen a műsorfüzet: részint Hemingway Bérgyilkosok cí­mű novelláján alapul a Gyil­kosok című amerikai tévé­krimi; a befejezésből indul ki, s azt írja meg, azt ábrázolja, ami Hemingway-ből kima­radt. Ez igen érdekes és ta­nulságos dolog. Egy kiváló irodalomtudós szerint a mű­vészt nem az különbözteti meg a dilettánstól, amit leír, hanem az, amit kihagy. Sze­rencsére ez a film nem di­lettáns-munka, éppenséggel nagyon is rutinos krimi-készí­tők műve, ebben a műfajban kétségkívül a jobbak közé so­rolható. Csak éppen — semmi köze Hemingway-hez. Ha lúd, legyen kövér Egy liba körbe jár (ha nem is lúd, még lehet kövér) kéz- ről-kézre adják. Egy hivatal­nok találta otthon, és szaba­dulni akar tőle, de nem tud. Nem tudja, hogy a libát a szállásadónője vásárolta saját magának, azt hiszi, őt akarja megvesztegetni egy ügyfél; a hivatalnok pedig fél a főnö­kétől, mert az kényesen ügyel a hivatal tisztaságára. Ezért akar a hivatalnok megszaba­dulni a libától, de a holt liba üldözőbe veszi őt. Akárcsak a mindenáron- nevettetés a tévékomédia szerzőit. Fejér István, az író, nyilatkozatban közölte, hogy „csupán szórakoztatni, sőt — urambocsá’ — nevettetni akar”. Ezért aztán egy kicsit túlírta a komédiát. Seregi László, a rendező, túlrendezte. A sze­replők túljátszották. A néző pedig csalódott: annyira ne­vettetni akarta őt mindenki, s ezt annyira hangoztatták, hogy a mulatság — csak félig sikerült. Z. L. AZ ÚJJÁÉPÍTETT VIDÁM SZÍNPAD VI., RÉVAY U. 18. tel.:311-311 szeptember 18-án tartja megnyitó előadását (utána minden este) ÉS Ml LESZ HOLNAP? POLITIKAI KABARÉ Irta: RÓNA TIBOR, LITVANYI KAROLY, ROMHANYI JÓZSEF JEGYEK VÁLTHATÓK: 10 ÓRÁTÓL 19.30-IG Főszereplők: Kazal László, Alfonzé, Kabos László, Kibédy Ervin, Lórán Lenke, Faragó Vera, Verebély Iván, Csala Zsuzsa, Viola Mihály, Gyurkovics Zsuzsa Rendezte: ZSUDIJÓZSEF- Magyar Nemzet—

Next

/
Thumbnails
Contents