Magyar Nemzet, 1989. november (52. évfolyam, 257-282. szám)
1989-11-04 / 260. szám
Szombat, 1989. november 4. Elveszett paradicsom Sarkadi Imre drámája MÁR JAVÁBAN FOLYT az előadás, a fekete skortina mögött már átrobogott egy ki tudja honnan hová tartó vonat, Sebők tanár úr már lehozta a töltésre vezető meredek lépcsőrőlkedvenc napilapját és abban éppen egy róla szóló, hetvenötödik születésnapját köszöntő ciikket böngészett, amikor rájöttem, hogy valami nem hagy békén. Motoszkál bennem és nem enged a színpadra figyelnem. Ahogy szétnéztem a nézőtéri erkély félhomályában, hamarosan felidéződött bennem egy előadás előtti apró, ám mégiscsak nyugtalanító tapasztalatom. A mellvéd fakorlátján vastagon állt a por: látni lehetett az előző, a bemutató estéjén odatett kézistáskák nyomát. Vajon mikor és hogyan takaríthattak itt? — merült fel bennem a kérdés. De nézzük az előadást. Sarkadi Imre néhány héttel a halála után bemutatott Elveszett paradicsomát, mely a maga idején, 1981- ben nagy feltűnést és sikert aratott. Azóta több színházban is játszották, film- és tévéváltozat készült belőle. Harminc esztendővel ezelőtt még korántsem volt általános a magánérdekűnek nyilvánított kérdések kiteregetése, az „örök embert”-nek nevezett problémák tárgyalása. Főleg a kortárs színpadi művekben nem. Sarkadi tragikus utolsó évei és rejtélyes halála külön nyomatékot adott minden szónak, szituációnak. Valamennyi ízében hitelesnek tűnt fel az ifjú Sebők, az agysebész vívódása, aki egy tiltott és gyilkos, „házilagos kivitelben” elvégzett küret miatt meg akar válni életétől. És ugyancsak élettelinek bizonyult az Erdélyből jött rokon, Mira megváltó szerelme, mely az elveszett paradicsomot idézte, és egyszersmind függőben hagyott maga után jó néhány kérdést. Ma már talán hihetetlennek hangzik az a tény, hogy Sarkadi drámája pusztán azzal, hogy felelevenítette a polgári színműírás néhány avultnak kikiáltott rekvizítumát — a lelki folyamatok intenzívebb ábrázolását és egyfajta belterjességet — érdeklődést, sőt izgalmat tudott kelteni. Főként abban a részletek apróságainak, finomságainak kidolgozásával teremtett realista stílusban, mely a lélektannal megerősített dramaturgiát helyezte előtérbe és Pártos Géza egykori rendezésének jellemző jegye volt. Ugyanakkor volt (és van) valami didaktikus abban, ahogy a darabban szembekerül egymással az idősb Sebők életigenlése, konstruktivitása az ifjú Sebők, Zoltán kiéltségével, kiégettségével, enyhe cinizmusával és destruktív magatartásával. És abban is ahogy Mira lenyűgöző vitalitása feltör és elborítja Zoltánt. Kettejük találkozása a paradicsomot idézi, bármennyire elveszett is. Talán éppen ez a didakszis az, amelyet a rendezésnek le kell győznie ahhoz, hogy az egy napba sűrített dráma hitelessé váljék, a maga körébe vonja a nézőt. A HAJDANI BEMUTATÓ (és azt követően még számos előadás a lélektani rezdülések gondos kimunkálásával, az atmoszféra életes felidézésével, a színészi játék míves realizmusával törekedett erre, míg Taub János nemzeti színházi munkája inkább a horizont kitágításával, a magánérdekűnek vélhető problémakör általánossá történő kiterjesztésével próbálkozik. Természetesen nem mellőzi, nem is mellőzheti a színészi játék egyfajta közvetlenségét, hitelességét sem. a Nemzeti Színházban E kettősség, a külterjes kifelé fordulás és a bensőséges lélekelemzés ezúttal azonban nem ötvöződik egységgé. Elsősorban a túl tágra tervezett tér miatt. A vendégként közreműködő Antal Csaba díszlete nem a szokásos zárt, „melegházi” környezetet idézi, hanem egy nyitott veranda és egy fészer közti plein airt mutat, melynek hátterében a már említett töltés és vasúti sín húzódik. Ebben a drámamagánszférájához képest gigantikus térben valahogy állandóan „lötyög” a játék, melyet a világítási effektusok sem tudnak szűkebbre zárni. Taub János színészei pedig mintha vergődnének a rájuk háruló súlyos teher alatt. Kállai Ferenc idősbebőkként nem az a karizmatikus egyéniség, aki a gyűjtő, folyvást tanuló, az életet az élhetőség felől tekintő magatartást hitelesíteni tudja, hanem egy ide-oda totyogó, hümmögő, olykor ki-kitörő öregember, aki szépeket és jókat mond az életről, de nem tudja kisugároztatni azt az erőt, amellyel nyugdíj utáni életét a saját kezébe vette, megújította és példa értékűvé tette. Cserhalmi György, mint ifjú Sebők sötét szemüveg és borosta mögé búvó roncs, akinek megváltásáért nincs mit izgulnunk, legfeljebb a szerencséjét áldhatjuk, hogy kellemetlen, tékozló lénye mögött Mira felfedezi a jobb sorsra érdemes embert. Malek Andrea bájos és rokonszenves arc az előadás szürke tablójában, de egész játéka valami görcsösséget, szegletességet mutat, mintha állandó harcban lenne önmagával, kifejezési eszközeivel. Ferencen Csongor igencsak jó kolozsvári rokonként; nemcsak jellegzetes öltözékével, hanem egész habitusával az új idők emberét, a vasárnapra kiöltözött mesterlegényt mintázza. Béres Ilona élveteg dámaként derűs perceket szerez a nézőknek. Olyan csiricsáré, mint szedett-vedett eleganciájú jelmezei, az am, az Öltözékek. Szakács Györgyi jelmeztervező megint remekelt. Sebők tanár úr otthoni hacukája, Zoltán fia lezser pulóverviselete, Mira átöltözéssel is nyomatékosított, hasonulásos átlényegülése vagy akár az élveteg Éva asszony hálóköntöse és tulipiros nadrág-divatozása olyan lényegre törő motívumokat emelnek ki a szereplők jelleméből, amelyek képesek néhány pillanatra az egész játék fogyatékosságát feledtetni. Arra azonban még sokáig fogunk emlékezni, hogy az előadás hátterében először fülsiketítő zajjal, majd másodszor hatalmas füstgomollyal, míg végül teljes kivilágításban mozdony, illetve vonat robog át, mely arra figyelmeztet bennünket, hogy életünk olyan mintha gyorsvonatszerelvénye száguldott volna át rajta: romokban hever. Kiűzetve a paradicsomból vajon sikerül-e életet fakasztanunk a pusztaságban? Vajon a gyűjtő, építő emberek kerülnek-e előtérbe vagy a tékozlók, a rombolók, a mindent negálók, akik nem hagyják megváltani magukat. Erről és sok mindenről szólhatna az előadás. De az átrobogó vonat után az is romokban hever előttünk. Romokban hever és por száll felette. Minden nagystílű erőlködés ellenére. Talán ez a por lepte be az erkély mellvédjének faburkolatát. Ideje lenne eltakarítani. Kezdődik, sőt már meg is kezdődött az új évad. Vajon a Nemzeti Színházban is? Barta András Poénok a puskaporos utcán A „forradalom humora”?! Lehet, akad majd, aki megütközik ezen a fogalomtársításon. A forradalom, ez a véresen komoly, drámai, tragikus, felemelő és leverő, romantikus, érzelmes, mélyen átélt pátosztól is súlyos, polgárháborúsan komor eseménysor — ez nem vicc! És mégis, mégis felcsillant a törmelék borította pesti utcán a humor, nem is lett volna pesti utca, ha nem kopognak őrajta (akár a háztetőkön a golyók) jó poénok. Hol is kezdjem? Amikor még nem lőttek, még nem voltak felborítva a villamosok, még nem öntötte el papírpernye és könyvhamu némelyik útvonal némelyik szakaszát..., ott kell kezdenem, a tüntetésen. Ott, ama fiatalok, az egyetemisták között, ahol hirtelen új értelemmel ítélt meg az, amit addig — hogy az ő korabeli kifejezésükkel éljek — tölcsérrel töltöttek a fejükbe. Mindjárt két dolog tolul elő emlékezetemből, mindegyikre az a jellemző, hogy valaminek a visszája, vagyis a Visszájáról érvényesül, a fonákja felől nyer értelmet. A korhoz, a koreai háború légköréhez, a fenyegető harmadik világháborútól való félelmünk szerepkörnyezetéhez hozzátartozott az újságokban is sűrűn kinyomtatott, felvonulási transzparenseken gyakran felmutatott, gyűlések végén olykor közösen skandált jelszó, a nyugati félteke nemzeti-függetlenségi és osztályai arcos szótáraiból való: a (fonetikusan) „Jenki, gó hóm!". Ez a féloldalasan bevezetett jelszó — amelyről doktriner indoktrinálóinak valószínűleg eszébe sem jutott, hogy a másik oldalra is kiterjeszthető — a tüntetők száján „Ruszki, go homel" lett. Csakhamar továbbfejlődött azonban, kiderült, hogy nemhiába vezették be az egyetemeken a kötelező orosz nyelvoktatást.... az ifjúság már ezt kiáltozta: „Ruszki damojl" Ruszkik, hazai Jól fog még jönni az a csekély orosz nyelvtudás a későbbi napokban, az első szovjet bevonulás után, mihelyt a csatazaj elhal és bekövetkeznek a fraternizáció (szláv magyarsággal: a bratyizás) órái, sőt, napjai, a marxizmusra sem hiába tanított diákok elő fogják keresni a nagy szovjet Mari-kiadványokból a megfelelő idézetet, és orosz nyelven fogják a hasonló alapműveltségű tankisták kezébe nyomni a többnyire csak gépírt röpiratot: „Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom !”... De most még a felvonuláson vagyunk. Ahol e „Minden ország katonája ’ menjen saját hazájába!" jelszót skandáló tömeg talán tudatosan, inkább tudatlanul tömörít egy 1848-ból örökölt követelést, a 12 pontból a tizediket: „...magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”. Ez az a pont, amelyet közkeletűen idézni úgy szoktunk, hogy „Hozzátok haza fiainkat!”, azokat, akik a birodalom idegen területein voltak kénytelenek állomásozni, rendfenntartani. Most egy másik birodalomnak szól a felszólítás, hogy szólítsa haza a fiait (és ama írógéppel sokszorosított, orosz nyelvű röplapokon fel fog bukkanni az a Marx-idézet is, amely a cári Oroszországot „a népek csendőrének” nevezte...). Teljesen eredeti, játékosan szellemes, új módi pesti rím volt ellenben az Azt kérdezik Pesten-Budán, hová lesz a magyar urán?’’. Október 23-án estére már a Sztálín-szobor körül tolong az egyetemisták tüntetéséhez a gyárnegyedekből jött és csatlakozott felvonulók egy része. Miután a szoboróriást csak a csizmaszárai felett tudták levágni helyéről, azonnal elterjedt a tér új neve, két változatban is: „Csizma tér”, vagy (talán a közeli Rózsák tere analógiájára) „Csizmák tere". A térről egészen az EMKE-salokig vonszolt hatalmas bronz testre krétával a legkülönbözőbb kiszólásokat írták fel alkalmi humoristák, középen nagy betűkkel a modell neve állt: „Zsugás Vili, a postarabló". A kijárási tilalom napjaiban — jóllehet eszünkbe sem volt betartani — komor volt a város, harcok folytak. Fájdalmas akasztófahumorral variált változataira emlékszem megint egy régebbi jelszónak, annak, hogy „Tiéd az ország, magadnak építed!”. Ebből lett azokban a napokban a „Miénk az ország, magunknak lőjük szét!" (és a második szovjet Invázió, november 4-e után a még keserűbb „övék az ország, maguknak lövik szét!" avagy.....de nekünk lövik szét!"). Ám a november 4-ét megelőző napokban még tanúi lehettünk két éleslátó vicc országos elterjedésének. A kettő voltaképpen egy: egyazon téma variánsai. „Igaz, hogy az oroszok kimennek?" — kérdezte akkoriban tőlünk, bármelyikőnktől, e vicc elmondója. Mi, alkalmasint, bizonytalanul tártuk szét kezünket, ki tudja? „Kimennek — nyugtatott meg, azután hozzátette: — De egyenként.” Hasonló szellemben fogant a másik, azt így kellett kérdezni: „Igaz, hogy az oroszok hazamennek?" „Igaz — hangzott a válasz. — Ide, Kecskemétre." Amikor azután tagadhatatlan lett, hogy özönlenek befelé, büntetésül, amiért „beavatkoztunk saját belügyeinkbe" — ez a szomorú mondás is különböző kérdés-felelet kombinációkban terjedt —, és világossá (Világossá ...) vált az is, hogy a szórványos ellenállás spontán gócai felmorzsolódtak, akkor jelent meg Budapesten, és nemcsak szájról szájra elsuttogva, hanem helyenként még a falakon, palánkokon kiírva is a legszomorúbb vicc. Vicctörmelék csupán, illő a rommá lőtt fővároshoz. Érdekes — és ezen is volna mit elemezni —, hogy nem a hadműveleteket vezénylő szovjet tábornokhoz volt címezve, jóllehet neki szólt, ám az ő neve — Grebennyik — homályban maradt. Ellenben az NKVD parancsnokát szólítja nevén, azt, aki Tökölön Maléteráik letartóztatását vezényelte. Vele közölte ez a (szívem szerint így mondanám: a Pál utcai fiúk modorában megfogalmazott) hadüzenet, hogy ki fogja a férfiak, fiatalemberek, pesti srácok kezéből lehanyatló fegyvert megragadni: „Reszkess, Szerev! Jönnek az óvodásakul'' És a fegyveres ellenállás gondolata tér kitérő úton vissza, én legalábbis ötvenhatos alapozásúnak érzem azt a jóval későbbi viccet, már a Kádár-korszakból, amely erre a kérdés feleletre "korlátozta magát: „Mi a szocializmus?" „A munkásság önuralma." Ennek pedig logikus folytatása volt, további évek múltán az a találós kérdés, amely így hangzott: „Mikor lesz Magyarországon kommunizmus?" A helyes válasz: „Amikor már mindenkinek mindenből elege lesz.". Itt tartunk most? Ember Mária Magyar Nemzet KARINTHY FERENC HungaroringVan egy visszatérő rémálmom, s az az érdekes, éberen is szoktam álmodni. Főként, amikor az országúton vagy a városban megpillantom a jókora, csupa nagy betűs HUNGARORING táblát. Tehát: kismotor-versenyt rendeznek a híres pályán, kategóriák szerint. Legalsó az ötven köbcentis, a táv harminc kör a fura-fifiikásan kiépített kanyargó betonon. A részvevők bukósisakban, bőrruhában, térd- és lábszárvédőkkel gyülekeznek, készülődnek a rajtnál. Izgalom, lámpaláz, utolsó szemle, végső igazítások a gépeken, feszült várakozás. Nos, közöttük én is. Van Leányfalun egy ósdi, ősrégi Babettám, bevásárolni, strandra, teniszezni, szomszédolni járok rajta. Csakhogy sok abaj vele. Hol a kerékbe akad szög, leereszt, s képtelen vagyok leszedni,különösen a hátsót, sose ismerném ki magam a csavarok, lánc, tengely, tucatnyi kigyó titkaiban, műszaki zűrzavarában, baráti segítségre szorulok, megkell várnom, míg valaki megszán, segít. A gumiabroncsot leszerelni, a belső megragasztani, majd visszarakni pedig csupán szakember tudja, ehhez technikai antitalentum vagyok, el kell tolnom az egészet öt kilométerre Szentendrére. Máskor meg a motor akadozik, fújtat, zihál, hörög, fullad, le-leáll, sejtelmem sincs, mitől és miért, volt úgy, hogy Dunabogdányból, tizenhárom kilométerről kellett hazavonszolnom, kijött a pership. Legfőbb hibája azonban: nehezen indul be, alig-alig vagy netán sehogy, hiába taposom a pedált. Ilyenkor föltaszigálom egy meredekebb szakaszra, ráülök, tekerek, tekerek izzadásig, s ha szerencsém van, nagy nehezen méltóztatik rákapcsolni. Hát álmomban evvel a roncshalmazzal neveznék be a rallbra — csupán Freud Zsigmond volna megmondhatója, minő megfontolásból, reményekkel; én is ott tüsténkedem, a készülődő, jobbadlán tizen-huszonéves fiúk közt, ügyet se vetnek reám. Start: lecsapják a kockás zászlót, a masinák felbúgnak-bőgnek, hirtelen nekiiramodnak, fokozatosan felgyorsulva. Kivéve engem, mert hasztalan lépek teljes súlyommal a pedálra, forgatom a gázfogantyút, nem indul be, nem és nem. Ismét próbálkozott, újra, s újra. Már akkora erővel rúgom, mint Maradona a tizenegyest. Semmi eredmény. Közben a többiek teljesítették az első kört, közönyösen elhúznak-száguldanak mellettem, a teljes boly. Erre azzal próbálkozom, ráülök, hajtom, hajtom, felkerem, inamszakadtáig. Ám kis piros járgányom ezúttal se hajlandó engedelmeskedni; amint fújtatva, kimerülve abbahagyom, tüstént elnémul, szégyenszemre. A nézők körében derültség, kárörvendő biztatás, gúnykacaj, kaján gúnytaps. Második kör, harmadik, tizedik, huszadik. S én még most is ott küszködöm a rajtnál. Igyekszem bütykölni, vacakolni a szerkezeten, de hát legkevésbé sem értek hozzá ... Nem folytatom, a versenynek vége, a nyerteseket dobogóra állítják, ünnepük, szép díjakkal, serlegekkel jutalmazzák, elegáns urak győzelmi érmeket akasztanak nyakukba. S ezalatt ott állok én, a csúful elakadt, életképtelen, hűtlen, bedöglött Babettámmal. A minap áttekinthetetlen könyvtárunkban véletlenül rá is bukkantam Freud hires klasszi- skus munkájára, az Álomfejtésre, s régi kiadás, német eredetiben, Die Traumdeutung. A fölöttébb kevéske közé tartozik, mely még az apai házból maradt ránk, csodálatosan keresztülvészelve hurcolkodásokat, ládába csomagolást, háborút, bombázást, ostromot, további felfordulásokat, költözködéseket, ismételt átrendezéseiket. Meghatva veszem kézbe, porolom le, s lapozok bele: az eltűnt ifjúság, gyermekikor, az édenkertnek egy késő sugara. Amikor otthon efféléket böngésztünk ki titkon a polcok zugaiból, már de Sade márkit is fölfedeztük, zamatos, mikrorealista illusztrációkkal, nyolc, tíz, tizenkét évesen, míg csak szüleink egyszer váratlanul hazatérve rajta nem kaptak, s el nem kobozták, zárták előlünk az aligha serdületleneknek szánt olvasmányokat. Freud szerint, emlékeznek, álmainkban kiemelt szerepet játszanak a szimbólumok, vagyis valós dolgok, események áttétele jelképekké — nem kívánok, nincs is itt helyem bővebben taglalni terjedelmesen kifejtett, különben csakugyan zseniális fölfedezéseit, okfejtését. Másrészt a pszichoanalitikusok azóta is igen fontosnak tartják a páciens önelemzését, ez is közhely. Nemrég néhány hetet kórházban töltöttem, jutott elég időm tűnődni, töprengeni — hát ilyesmivel próbálkoztam meg magam is: mit takarhat ez a makacs, szorongó rémkép? Íme, mire véltem jutni. Persze közhely ez is, ám szomorú, keserves, kikerülhetetlen közhely. Eljárt az idő, ez vitathatatlan, cáfolhatatlan anyakönyvi tény. Romlik, rozsdásodik, elagy öregszik a szerkezet. Újat kéne venni, csak hát az életet nem lehet úgy kicserélni, mint egy lestrapált járművet. Alig-alig működik, itt is, ott is meghibásodik, mind ócskább, majd végképpbekrepál, tudomásul kell venni, hat de nehéz, beletörődni. S közben jönnek az ifjú versenyzők, csillogó, pompás gépekkel, frissen, kemény akarattal, kitűnő képességekkel, vasszorgalommal, munkabírással, elzúgnak-robognak mellettem — mellettünk —, oda se néznek. Én pedig ott kóválygok a rajtvonalnál, tehetetlen, lerobbant tragacsommal. Nyilván így van rendjén. A magyar és az ausztrál tudományos akadémia vezetői szándéklevelet írtak alá a kapcsolatok előmozdítása érdekében. Láng István, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára és D. R. Curtis professzor, az ausztrál tudományos akadémia elnöke írta alá a szándéklevelet. Láng István e héten tett látogatást Ausztráliában és Canberrában, megbeszélést folytatott D. R. Curtis professzorral. Láng István látogatást tett az ipari műszaki és kereskedelmi minisztériumban, a szövetségi tudományos ipari kutató központban (CSIRO), valamint az ausztrál nemzeti egyetemen. Fogadta őt Barry Jones tudományügyi miniszter. Kárpátaljáról a péterfalvi zeneiskola növendékei lépnek föl Solymáron a művelődési házban november 4-én, szombaton 16 órától, illetve november 5-én, vasárnap 18 órától. Műsorukban szatmári néptáncok, gyermekjátékok szerepelnek. Király István temetése Király István akadémikus temetése november 6-án, hétfőn 14 óraikor lesz a Farkasréti temetőben — közli a Magyar Tudományos Akadémia. NAPLÓ Decsényi János szerzői estjét november 17-én, péntek este nyolc órakor rendezi meg a Magyar Zeneművészek Szövetsége a Fészek Művészklubban. A komponistával Varga Bálint András beszélget, és a jeles közreműködők között, akik Decsényi János munkásságából adnak gazdag válogatást, ott lesz Gazda Péter vezényletével a Liszt Ferenc Kamarazenekar is. Három számítástechnikai könyvújdonsággal jelentkezett a Számaik. Gert Judit Lotus 1—2—3 és Symphony című, oktató jellegű kézikönyve két táblázatkereső programcsomagot ismertet az előképzettséggel nem rendelkezők számára is közérthető módon. Az Angster Erzsébet—Béres Erzsébet jegyezte, haladóknak ajánlott kötet a címéül is választott Turbo Pascal programnyelvet mutatja be, amely az utóbbi években elterjedt személyi számítógépek lehetőségeit is kihasználja. Az adatbázis-kezelésben kezdő és az e téren tapasztalt olvasóknak egyaránt szánja Foxbase című munkáját a Bognár Júlia és Zsigmond Olivér szerzőpáros. A többek között az IBM PC család gépein futtatható software az első olyan relációs adatbázis-kezelő, amelynek segítségével a magyar ábécé ékezeteit tartalmazó névsorok is kiegészíthetők és megfelelő eljárással az áramszünetet kivéve minden hibaforrás kiküszöbölhető. A Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Rádió és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat november 9-én (csütörtökön) este 7 órakor rendezi a Kossuth Klubban — Budapest, Vill., Múzeum utca 7. — Határ Győző szerzői estjét. Pártra, magyar A többpártrendszer kialakulásáról írandó szociográfiapályázatot — maximum 80 000 forintot — Török L. Gábor (Budapest) nyerte. Dr. László Péter (Bonyhád) munkatervére is szerződést kíván kötni a Magyarország felfedezése szerkesztőbizottsága. Folytatódik a Nyilvánosság Klub pedagógiai szekciójának előadás-sorozata, amely az eddig kevésbé ismert pedagógiai műhelyek, szellemi iskolák megismertetésére vállalkozik. Ezúttal az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb „magánvállalkozásának” felelevenítésére kerítenek sort azok a ma már javában felnőtt- éveiket élők, akik abban a pótolhatatlan szerencsében, vagy ha úgy tetszik, kiváltságban részesültek, hogy Bánkon nyaralhattak. Pipecland, ahogyan a Leveleky Eszter által létrehozott demokratikus gyermekkirályságot hívták egykori polgárai, e Nógrád megyei községben jött létre, a Bánki-tó partján, egy közönséges parasztportálon, s a létező legteljesebb autonómiával működött egészen addig, amíg Eszter néni lélekkel és főleg lábbal bírta. Öntörvényű közösség működött itt, formáit, megnyilvánulásait folyamatosan változtatva, megtartva és fejlesztve közben az iskolákban, máig hiányolt állandóságait, amelyek a felnőtt társadalomban megtűrt, s az iskolákban sem igazán számba vett értékek. Központi költségvetést nem igénylő vállalkozás volt ez, ahol a gyerekeknek magától értetődő természetességgel lehetett igazuk — ha egyszer igazuk volt —, a felnőttekkel szemben, kicsi, nagyobb, legnagyobb egyaránt megkülönböztetett tagja lehetett Pipeclandnak, s ez a hovatartozás felért azzal a bizonyos sárkányvérbe mártással, amely lélekben legalább olyan védettséget adott a civilizálatlan szocialista társadalom ártalmai ellen, mint a legkülönfélébb védőoltások az egykor pusztító járványok ellenében. Számos későbbi művész, közéleti kiválóság töltötte gyermekként nyarait Eszter néni védőszárnyai alatt, s ma egybehangzóan vallják, hogy életük legfelejthetetlenebb időszaka kötődik Bánkhoz. Leveleky Eszter azt szerette volna, hogy minden gyereknek adassék meg ez a lehetőség. A Nyilvánosság Klub pedagógiai szekciója abban a reményben idézi fel a Közgazdaság-tudományi Egyetem II. előadótermében november 4-én, szombaton, délután két órai kezdettel Pipecland históriáját, hogy aktualitása, ha lehet, ma még időszerűbb, mint annak idején volt. (kertész) Pipecland a Nyilvánosság Klub sorozatában Szenes Hanna-emlékünnep (MTI) Negyvenöt évvel ezelőtt, 1944. november 7-én végezték ki a Margit körúti fegyház udvarán Szenes Hannát, a palesztinai zsidó közösség önkéntesét. Ez alkalomból tényfeltáró emlékestet tartanak november 11-én a Magyar Néphadsereg Művelődési Házában — jelentették be az ünnepség szervezői pénteken a Magyar Sajtó Házában tartott sajtótájékoztatójukon. A megemlékezés gondolatát a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetségének nyugateurópai tagozata kezdeményezte. Szenes Hanna, aki ma Izrael Hőse, az angol hadsereg hadnagyaiként ugrott le ejtőernyőjével Magyarország területére a bajba jutott zsidóság megsegítésére. Az emlékesten Izrael Állam magas szintű delegációval képviselteti magát, és erre az alkalomra hazánkba érkezik az angol parlament egy delegációja is. Ott lesznek és felszólalnak Szenes Hanna ejtőernyőstársai, akik az egykori magyarországi zsidó ellenállásban harcoltak. November 12-én, vasárnap délelőtt 11 óraikor a Kozma utcai temetőben kerül sor Szenes Hanna síremlékének megkoszorúzására. Károlyi Mihály cenzúrázatlan levelezése Tibor, a Történettudományi Intézet-beli munkatársaival együtt ragaszkodott ahhoz, hogy a rendelkezésükre álló valamennyi jelentős levelet publikálják, köztük Jászi Oszkárnak, Szende Pálnak, Hock Jánosnak és Kunfi Zsigmondnak a kommunistákat elmarasztaló írásait is. Sajnos, az 1978-ban kiadott első kötetben — amelyben Károlyi Mihály 1905— 1920. közötti levelezését tették közzé — nem láthattak napvilágot azok a levelek, amelyek közléséért az akkori lektorok, cenzorok nem merték vállalni a felelősséget. Az annak idején mellőzött dokumentumokat a sorozat harmadik kötetének függelékében nyomtatják ki. A jövőre megjelenő második kötetben Károlyi 1921—1925-ből származó leveleit közüik. A 753 kézirat között olvasható majd Károlyinak az emigrációbeli politikustársaival folytatott vitája. Azon meditáltak, például, hogy lehet-e, szabad-e a kommunistákkal összefogni, szövetkezni. Jászi Oszkár és politikustársai úgy vélekedtek, hogy a demokratikus összefogás csak a kommunisták nélkül képzelhető el. Károlyi sem azonosult a kommunistákkal — kifogásolta, hogy nem válogatják meg eszközeiket —, bár rokonszenvezett a kommunista pártokkal, a szocializmussal. Úgy ítélte meg: a demokratikus összefogásba be kell vonni a kommunistákat, ők és a szociáldemokraták kedvezően hathatnak egymásra. A Történettudományi Intézetben már a negyedik köteten dolgoznak. A sorozat utolsó, ötödik részében az 1945 utáni leveleket publikálják és terveik szerint helyet adnak Károlyi Mihály párizsi nagyköveti jelentéseinek, az akkori magyar politikai életről írt értékeléseinek is. . (MTI) Nyomdába adták a Károlyi Mihály levelezéseit tartalmazó könyvsorozat második kötetét a tizenegy évvel az első kötet megjelenése után. Ennek kiadása azért húzódott hosszú ideig, mert a kötetzerkesztője, Hajdú