Magyar Nemzet, 1989. november (52. évfolyam, 257-282. szám)

1989-11-04 / 260. szám

Szombat, 1989. november 4. Elveszett paradicsom Sarkadi Imre drámája MÁR JAVÁBAN FOLYT az előadás, a fekete skortina mögött már átrobogott egy ki tudja hon­nan hová tartó vonat, Sebők ta­nár úr már lehozta a töltésre vezető meredek lépcsőről­­kedvenc napilapját és abban éppen egy róla szóló, hetvenötödik születés­napját köszöntő ciikket böngé­szett, amikor rájöttem, hogy va­lami nem hagy békén. Motosz­kál bennem és nem enged a szín­padra figyelnem. Ahogy szétnéz­tem a nézőtéri erkély félhomá­lyában, hamarosan felidéződött bennem egy előadás előtti apró, ám mégiscsak nyugtalanító ta­pasztalatom. A mellvéd fakorlát­ján vastagon állt a por: látni le­­hetett­ az előző, a bemutató esté­jén odatett kézistáskák nyomát. Vajon mikor és hogyan takarít­hattak itt? — merült fel bennem a kérdés. De nézzük az előadást. Sarkadi Imre néhány héttel a halála után bemutatott Elveszett paradicso­mát, mely a maga idején, 1981- ben nagy feltűnést és sikert ara­tott. Azóta több színházban is ját­szották, film- és tévéváltozat ké­szült belőle. Harminc esztendővel ezelőtt még korántsem volt álta­lános a magánérdekűnek nyilvá­nított kérdések kiteregetése, az „örök embert”-nek nevezett prob­lémák tárgyalása. Főleg a kortárs színpadi művekben nem. Sarka­di tragikus utolsó évei és rejtélyes halála külön nyomatékot adott minden szónak, szituációnak. Va­lamennyi ízében hitelesnek tűnt fel az ifjú Sebők, az agysebész vívódása, aki egy tiltott és gyil­kos, „házilagos kivitelben” elvég­zett küret miatt meg akar válni életétől. És ugyancsak élettelinek bizonyult az Erdélyből jött rokon, Mira megváltó szerelme, mely az elveszett paradicsomot idézte, és egyszersmind függőben ha­gyott maga után jó néhány kér­dést. Ma már talán hihetetlennek hangzik az a tény, hogy Sarkadi drámája pusztán azzal, hogy fel­elevenítette a polgári színműírás néhány avultnak kikiáltott rekvi­­zítumát — a lelki folyamatok in­tenzívebb ábrázolását és egyfaj­ta belterjességet — érdeklődést, sőt izgalmat tudott kelteni. Fő­ként abban a részletek apróságai­nak, finomságainak kidolgozásá­val teremtett realista stílusban, mely a lélektannal megerősített dramaturgiát helyezte előtérbe és Pártos Géza egykori rendezésé­nek jellemző jegye volt. Ugyanakkor volt (és van) va­lami­ didaktikus abban, ahogy a darabban szembekerül egymással az idősb Sebők életigenlése, konstruktivitása az ifjú Sebők, Zoltán kiéltségével, kiégettségé­­vel, enyhe cinizmusával és dest­ruktív magatartásával. És abban is ahogy Mira lenyűgöző vitalitá­sa feltör és elborítja Zoltánt. Ket­tejük találkozása a paradicsomot idézi, bármennyire elveszett is. Talán éppen ez a didakszis az, amelyet a rendezésnek le kell győznie ahhoz, hogy az egy nap­ba sűrített dráma hitelessé vál­jék, a maga körébe vonja a né­zőt. A HAJDANI BEMUTATÓ (és azt követően még számos elő­adás­ a lélektani rezdülések gon­dos kimunkálásával, az atmoszfé­ra­ életes felidézésével, a színészi játék míves realizmusával töreke­dett erre, míg Taub János nem­zeti színházi munkája inkább a horizont kitágításával, a magán­érdekűnek vélhető problémakör általánossá történő kiterjesztésé­vel próbálkozik. Természetesen nem mellőzi, nem is mellőzheti a színészi játék egyfajta közvetlen­ségét, hitelességét sem. a Nemzeti Színházban E kettősség, a külterjes kifelé fordulás és a bensőséges lélek­elemzés ezúttal azonban nem öt­vöződik egységgé. Elsősorban a túl tágra tervezett tér miatt. A vendégként közreműködő Antal Csaba díszlete nem a szokásos zárt, „melegházi”­­ környezetet idézi, hanem egy nyitott veranda és egy fészer közti plein airt mu­tat, melynek hátterében a már említett töltés és vasúti sín hú­zódik. Ebben a dráma­­magán­szférájához képest gigantikus tér­ben valahogy állandóan „lötyög” a játék, melyet a világítási effek­tusok sem tudnak szűkebbre zár­ni. Taub János színészei pedig mintha vergődnének a rájuk há­ruló súlyos teher alatt. Kállai Ferenc idősb­­ebőkként nem az a karizmatikus egyéniség, aki a gyűjtő, folyvást tanuló, az életet az élhetőség felől tekintő maga­tartást hitelesíteni tudja, hanem egy ide-oda totyogó, hümmögő, olykor ki-kitörő öregember, aki szépeket és jókat mond az élet­ről, de nem tudja kisugároztatni azt az erőt, amellyel nyugdíj utáni életét a saját kezébe vette, megújította és példa értékűvé tet­te. Cserhalmi György, mint ifjú Sebők sötét szemüveg és boros­ta mögé búvó roncs, akinek meg­váltásáért nincs mit izgulnunk, legfeljebb a szerencséjét áldhat­juk, hogy kellemetlen, tékozló lé­nye mögött Mira felfedezi a jobb sorsra érdemes embert. Malek Andrea bájos és rokonszenves arc az előadás szürke tablójában, de egész játéka valami görcsös­­séget, szegletességet mutat, mint­ha állandó harcban lenne önma­gával, kifejezési eszközeivel. Fe­rencen Csongor igencsak jó ko­lozsvári rokonként; nemcsak jel­legzetes öltözékével, hanem egész habitusával az új idők emberét, a vasárnapra kiöltözött mesterle­­gényt mintázza. Béres Ilona él­veteg dámaként derűs perceket szerez a nézőknek. Olyan csiricsá­ré, mint szedett-vedett elegan­­ciájú jelmezei, az am, az Öltözékek. Szakács Györgyi jelmeztervező megint remekelt. Sebők tanár úr otthoni hacukája, Zoltán fia le­zser pulóverviselete, Mira átöltö­zéssel is nyomatékosított, hasonu­­lásos átlényegülése vagy akár az élveteg Éva asszony hálóköntöse és tulipiros nadrág-divatozása olyan lényegre törő motívumokat emelnek ki a szereplők jellemé­ből, amelyek képesek néhány pil­lanatra az egész játék fogyatékos­ságát feledtetni. Arra azonban még sokáig fo­gunk emlékezni, hogy az elő­adás hátterében először fülsike­títő zajjal, majd másodszor ha­talmas füstgomollyal, míg végül teljes kivilágításban mozdony, il­letve vonat robog át, mely arra figyelmeztet bennünket, hogy életünk­ olyan mintha gyorsvonat­­szerelvénye száguldott volna át rajta: romokban hever. Kiűzet­ve a paradicsomból vajon sike­rül-e életet fakasztanunk a pusz­taságban? Vajon a gyűjtő, építő emberek kerülnek-e előtérbe vagy a tékozlók, a rombolók, a min­dent negálók, akik nem hagyják megváltani magukat. Erről és sok mindenről szólhatna az elő­adás. De az átrobogó vonat után az is romokban hever előttünk. Romokban hever és por száll felette. Minden nagystílű erőlkö­dés ellenére. Talán ez a por lep­te be az erkély mellvédjének fa­burkolatát. Ideje lenne eltakaríta­ni. Kezdődik, sőt már meg is kez­dődött az új évad. Vajon a Nem­zeti Színházban is? Barta András Poénok a puskaporos utcán A „forradalom humora”?! Le­het, akad majd, aki megüt­közik ezen a fogalomtársításon. A forradalom, ez a véresen komoly, drámai, tragikus, felemelő és le­verő, romantikus, érzelmes, mé­lyen átélt pátosztól is súlyos, pol­gárháborúsan komor eseménysor — ez nem vicc! És mégis, mégis felcsillant a törmelék borította pesti utcán a humor, nem is lett volna pesti utca, ha nem kopog­nak őrajta (akár a háztetőkön a golyók) jó poénok. Hol is kezdjem? Amikor még nem lőttek, még nem voltak fel­borítva a villamosok, még nem öntötte el papírpernye és könyv­hamu némelyik útvonal némelyik szakaszát..., ott kell kezdenem, a tüntetésen. Ott, ama fiatalok, az egyetemisták között, ahol hir­telen új értelemmel ítélt meg az, amit addig — hogy az ő korabe­li kifejezésükkel éljek­ — töl­csérrel töltöttek a fejükbe. Mind­járt két dolog tolul elő emléke­zetemből, mindegyikre az a jel­lemző, hogy valaminek a visszája, vagyis a Visszájáról érvényesül, a fonákja felől nyer értelmet. A korhoz, a koreai háború lég­köréhez, a fenyegető harmadik világháborútól való félelmünk szerepkörnyezetéhez hozzátarto­zott az újságokban is sűrűn ki­nyomtatott, felvonulási transzpa­renseken gyakran felmutatott, gyűlések végén olykor közösen skandált jelszó, a nyugati félte­ke nemzeti-függetlenségi és osz­tályai arcos szótáraiból való: a (fonetikusan) „Jenki, gó hóm!". Ez a féloldalasan bevezetett jel­szó — amelyről doktriner indokt­­rinálóinak valószínűleg eszébe sem jutott, hogy a másik oldalra is kiterjeszthető — a tüntetők száján „Ruszki, go homel" lett. Csakhamar továbbfejlődött azon­ban, kiderült, hogy nemhiába ve­zették be az egyetemeken a köte­lező orosz nyelvoktatást.... az ifjúság már ezt kiáltozta: „Ruszki damojl" Ruszkik, hazai Jól fog még jönni az a csekély orosz nyelvtudás a későbbi na­pokban, az első szovjet bevonu­lás után, mihelyt a csatazaj el­hal és bekövetkeznek a fraterni­­záció (szláv magyarsággal: a bratyizás) órái, sőt, napjai, a marxizmusra sem hiába tanított diákok elő fogják keresni a nagy szovjet Mari-kiadványokból a megfelelő idézetet, és orosz nyel­ven fogják a hasonló alapművelt­­ségű tankisták kezébe nyomni a többnyire csak gépírt röpiratot: „Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom !”... D­e most még a felvonuláson vagyunk. Ahol e „Minden ország katonája ’ menjen saját hazájába!" jelszót skandáló tömeg talán tudatosan, inkább tudatla­nul tömörít egy 1848-ból örökölt követelést, a 12 pontból a tizedi­ket: „...magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk”. Ez az a pont, amelyet közkeletűen idézni úgy szoktunk, hogy „Hozzátok haza fiainkat!”, azokat, akik a biro­dalom idegen területein voltak kénytelenek állomásozni, rend­­fenntartani. Most egy másik bi­rodalomnak szól a felszólítás, hogy szólítsa haza a fiait (és ama írógéppel sokszorosított, orosz nyelvű röplapokon fel fog buk­kanni az a Marx-idézet is, amely a cári Oroszországot „a népek csendőrének” nevezte...). Telje­sen eredeti, játékosan szellemes, új módi pesti rím volt ellenben az Azt kérdezik Pesten-Budán, hová lesz a magyar urán?’’. Október 23-án estére már a Sztálín-szobor körül tolong az egyetemisták tüntetéséhez a gyár­negyedekből jött és csatlakozott felvonulók egy része. Miután a szoboróriást csak a csizmaszárai felett tudták levágni helyéről, azonnal elterjedt a tér új neve, két változatban is: „Csizma tér”, vagy (talán a közeli Rózsák tere analógiájára) „Csizmák tere". A térről egészen az EMKE-salokig vonszolt hatalmas bronz testre krétával a legkülönbözőbb kiszó­­lások­at írták fel alkalmi humo­risták, középen nagy betűkkel a modell neve állt: „Zsugás Vili, a postarabló". A kijárási tilalom napjaiban — jóllehet eszünkbe sem volt betar­tani — komor volt a város, har­cok folytak. Fájdalmas akasztó­fahumorral variált változataira emlékszem megint egy régebbi jelszónak, annak, hogy „Tiéd az ország, magadnak építed!”. Ebből lett azokban a napokban a „Miénk az ország, magunknak lőjük szét!" (és a második szovjet Invázió, no­vember 4-e után a még keserűbb „övék az ország, maguknak lövik szét!" avagy.....de nekünk lövik szét!"). Ám a november 4-ét megelőző napokban még tanúi lehettünk két éleslátó vicc országos elter­jedésének. A kettő voltaképpen egy: egyazon téma variánsai. „Igaz, hogy az oroszok kimen­nek?" — kérdezte akkoriban tő­lünk, bármelyi­kőnktől, e vicc el­­mondója. Mi, alkalmasint, bi­zonytalanul tártuk szét kezünket, ki tudja? „Kimennek — nyugta­tott meg, azután hozzátette: — De egyenként.” Hasonló szellem­ben fogant a másik, azt így kel­lett kérdezni: „Igaz, hogy az oro­szok hazamennek?" „Igaz — hang­zott a válasz. — Ide, Kecskemét­re." Amikor azután tagadhatatlan lett, hogy özönlenek befelé, bün­tetésül, amiért „beavatkoztunk saját belügyeinkbe" — ez a szo­­­morú mondás is különböző kér­dés-felelet kombinációkban ter­jedt —, és világossá (Világossá ...) vált az is, hogy a szórványos el­lenállás spontán gócai felmorzso­lódtak, akkor jelent meg Buda­pesten, és nemcsak szájról száj­ra elsuttogva, hanem helyenként még a falakon, palánkokon kiír­va is a legszomorúbb vicc. Vicctörmelék csupán, illő a rommá lőtt fővároshoz. Érdekes — és ezen is volna mit elemezni —, hogy nem a hadműveleteket vezénylő szovjet tábornokhoz volt címezve, jóllehet neki szólt, ám az ő neve — Grebennyik — homályban maradt. Ellenben az NKVD parancsnokát szólítja ne­vén, azt, aki Tökölön Maléteráik letartóztatását vezényelte. Vele közölte ez a (szívem szerint így mondanám: a Pál utcai fiúk mo­dorában megfogalmazott) hadüze­net, hogy ki fogja a férfiak, fia­talemberek, pesti srácok kezéből lehanyatló fegyvert megragadni: „Reszkess, Szerev! Jönnek az óvodásakul'' É­s a fegyveres ellenállás gon­dolata tér kitérő úton vissza, én legalábbis ötvenhatos alapo­zásúnak érzem azt a jóval későb­bi viccet, már a Kádár-korszak­ból, amely erre a kérdés­ feleletre "korlátozta magát: „Mi a szocia­lizmus?" „A munkásság önural­ma." Ennek pedig logikus folyta­tása volt, további évek múltán az a találós kérdés, amely így hang­zott: „Mikor lesz Magyarorszá­gon kommunizmus?" A helyes válasz: „Amikor már mindenki­nek mindenből elege lesz.". Itt tartunk most? Ember Mária Magyar Nemzet KARINTHY FERENC HungaroringV­an egy visszatérő rémálmom, s az az érdekes, éberen is szoktam álmodni. Főként, ami­kor az országúton vagy a város­ban megpillantom a jókora, csu­pa nagy betűs HUNGARORING táblát. Tehát: kismotor-versenyt ren­deznek a híres pályán, kategóriák szerint. Legalsó az ötven köbcen­tis, a táv harminc kör a fura-fi­­fiikásan kiépített kanyargó beto­non. A részvevők bukósisakban, bőrruhában, térd- és lábszárvé­dőkkel gyülekeznek, készülődnek a rajtnál. Izgalom, lámpaláz, utolsó szemle, végső igazítások a gépeken, feszült várakozás. Nos, közöttük én is. Van Leány­falun egy ósdi, ősrégi Babettám, bevásárolni, strandra, teniszezni, szomszédolni járok rajta. Csak­hogy sok a­­baj vele. Hol a kerék­be akad szög, leereszt, s képtelen vagyok leszedni,­­különösen a hát­sót, sose ismerném ki magam a csavarok, lánc, tengely, tucatnyi kigyó titkaiban, műszaki zűrza­varában, baráti segítségre szoru­lok, meg­­kell várnom, m­íg vala­ki megszán, segít. A gumiabron­csot leszerelni, a belső megragasz­tani, majd visszarakni pedig csu­pán szakember tudja, ehhez tech­nikai antitalentum vagyok, el kell tolnom az egészet öt kilo­méterre Szentendrére. Máskor meg a motor akadozik, fújtat, zi­hál, hörög, fullad, le-leáll, sejtel­mem sincs, mitől és miért, volt úgy, hogy Dunabogdányból, ti­zenhárom kilométerről kellett ha­zavonszolnom, kijött a persh­ip. Legfőbb hibája azonban: nehezen indul be, alig-alig vagy netán se­hogy, hiába taposom a pedált. Ilyenkor föltaszigálom egy mere­­dekebb szakaszra, ráülök, teke­rek, tekerek izzadásig, s ha sze­rencsém van, nagy nehezen mél­tóz­tatik rákapcsolni. Hát álmomban evvel a roncs­halmazzal neveznék be a rallbra — csupán Freud Zsigmond volna megmondhatója, minő megfonto­lásból, reményekkel; én is ott tüsténkedem, a készülődő, jobba­dlán tizen-huszonéves fiúk közt, ügyet se vetnek reám. Start: lecsapják a kockás zász­lót, a masinák felbúgnak-bőgnek, hirtelen nekiiramodnak, fokoza­tosan felgyorsulva. Kivéve en­gem, mert hasztalan lépek teljes súlyommal a pedálra, forgatom a gázfogantyút, nem indul be, nem és nem. Ismét próbálkozott, új­ra, s újra. Már akkora erővel rú­gom, mint Maradona a ti­zenegyest. Semmi eredmény. Köz­ben a többiek teljesítették az el­­­ső kört, közönyösen elhúznak-szá­guldanak mellettem, a teljes boly. Erre azzal próbálkozom, ráülök, hajtom, hajtom, felkerem, inam­­szakadtáig. Ám kis piros járgá­nyom ezúttal se hajlandó enge­delmeskedni; amint fújtatva, ki­merülve abbahagyom, tüstént el­némul, szégyenszemre. A nézők körében derültség, kárörvendő biztatás, gúnykacaj, kaján gúny­taps. Második kör, harmadik, tize­dik, huszadik. S én még most is ott küszködöm a rajtnál. Igyek­szem bütykölni, vacakolni a szer­kezeten, de hát legkevésbé sem értek hozzá ... Nem folytatom, a versenynek vége, a nyerteseket dobogóra állítják, ünnepük, szép díjakkal, serlegekkel jutalmazzák, elegáns ura­k győzelmi érmeket akasztanak nyakukba. S ezalatt ott állok én, a csúful elakadt, élet­­képtelen, hűtlen, bedöglött Babet­­támmal. A minap áttekinthetetlen könyvtárunkban véletlenül rá­ i­s bukkantam Freud hires klasszi- s­­­kus munkájára, az Álomfejtésre, s régi kiadás, német eredetiben, Die Traumdeutung. A fölöttébb ke­véske közé tartozik, mely még az apai házból maradt ránk, csodá­latosan keresztülvészelve hurcol­­kodásokat, ládába csomagolást, háborút, bombázást, ostromot, to­vábbi felfordulásokat, költözködé­seket, ismételt átrendezéseiket. Meghatva veszem kézbe, porolom le, s lapozok bele: az eltűnt ifjú­­ság, gyermekikor, az édenkertnek egy késő sugara. Amikor otthon efféléket böngésztünk ki titkon a polcok zugaiból, már de Sade márkit is fölfedeztük, zamatos, mikrorealista illusztrációkkal, nyolc, tíz, tizenkét évesen, míg csak szüleink egyszer váratlanul hazatérve rajta nem kaptak, s el nem kobozták, zárták előlünk az aligha serdületleneknek szánt ol­vasmányokat. Freud szerint, emlékeznek, ál­mainkban kiemelt szerepet ját­szanak a szimbólumok, vagyis va­lós dolgok, események áttétele jelképekké — nem kívánok, nincs is itt helyem bővebben taglalni terjedelmesen kifejtett, különben csakugyan zseniális fölfedezéseit, okfejtését. Másrészt a pszichoana­­litikusok azóta is igen fontosnak tartják a páciens önelemzését, ez is közhely. Nemrég néhány hetet kórházban töltöttem, jutott elég időm tűnődni, töprengeni — hát ilyesmivel próbálkoztam meg magam is: mit takarhat ez a ma­kacs, szorongó rémkép? Íme, mire véltem jutni. Persze közhely ez is, ám szomorú, ke­serves, kikerülhetetlen közhely. Eljárt az idő, ez vitathatatlan, cá­folhatatlan anyakönyvi tény. Rom­lik, rozsdásodik, elagy­ öregszik a szerkezet. Újat kéne venni, csak hát az életet nem lehet úgy kicse­rélni, mint egy lestrapált jármű­vet. Alig-alig működik, itt is, ott is meghibásodik, mind ócskább, majd végképp­­bekrepál, tudomá­sul kell venni, hat de nehéz, be­letörődni. S közben jönnek az if­jú versenyzők, csillogó, pompás gépekkel, frissen, kemény akarat­tal, kitűnő képességekkel, vasszor­galommal, munkabírással­, elzúg­­nak-robogna­k mellettem — mel­lettünk —, oda se néznek. Én pe­dig ott kóválygok a rajtvonalnál, tehetetlen, lerobbant tragacsom­mal. Nyilván így van rendjén. A magyar és az ausztrál tudo­mányos akadémia vezetői szán­déklevelet írtak alá a kapcsola­tok előmozdítása érdekében. Láng István, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára és D. R. Curtis professzor, az ausztrál tu­dományos akadémia elnöke írta alá a szándéklevelet. Láng Ist­ván e héten tett látogatást Auszt­ráliában és Canberrában, megbe­szélést folytatott D. R. Curtis pro­fesszorral. Láng István látoga­tást tett az ipari műszaki és ke­reskedelmi minisztériumban, a szövetségi tudományos ipari ku­tató központban (CSIRO), vala­mint az ausztrál nemzeti egyete­men. Fogadta őt Barry Jones tu­dományügyi miniszter.­­ Kárpátaljáról a péterfalvi ze­neiskola növendékei lépnek föl Solymáron a művelődési házban november 4-én, szombaton 16 órától, illetve november 5-én, va­sárnap 18 órától. Műsorukban szatmári néptáncok, gyermekjáté­kok szerepelnek. Király István temetése Király István akadémikus te­metése november 6-án, hétfőn 14 óraikor lesz a Farkasréti temető­ben — közli a Magyar Tudomá­nyos Akadémia. NAPLÓ Decsényi János szerzői estjét november 17-én, péntek este nyolc órakor rendezi meg a Magyar Ze­neművészek Szövetsége a Fészek Művészklubban. A komponistával Varga Bálint András beszélget, és a jeles közreműködők között, akik Decsényi János munkássá­gából adnak gazdag válogatást, ott lesz Gazda Péter vezényleté­vel a Liszt Ferenc Kamarazene­­kar is.­­ Három számítástechnikai könyv­­újdonsággal jelentkezett a Számaik. Gert Judit Lotus 1—2—3 és Symphony című, oktató jellegű kézikönyve két tábláz­a­tkereső programcsomagot is­mertet az előképzettséggel nem ren­delkezők számára is közérthető mó­don. Az Angster Erzsébet—Béres Er­zsébet jegyezte, haladóknak ajánlott kötet a címéül is választott Turbo Pascal programnyelvet mutatja be, amely az utóbbi években elterjedt személyi számítógépek lehetőségeit is kihasználja. Az adatbázis-kezelésben kezdő és az e téren tapasztalt olvasók­nak egyaránt szánja Foxbase című munkáját a Bognár Júlia és Zsigmond Olivér szerzőpáros. A többek között az IBM PC család gépein futtatható software az első olyan relációs adat­bázis-kezelő,­ amelynek segítségével a magyar ábécé ékezeteit tartalmazó névsorok is kiegészíthetők és megfe­lelő eljárással az áramszünetet kivé­ve minden hibaforrás kiküszöbölhető. A Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Rádió és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat novem­ber 9-én (csütörtökön) este 7 óra­kor rendezi a Kossuth Klubban — Budapest, Vill., Múzeum ut­ca 7. — Határ Győző szerzői est­jét. Pártra, magyar A többpártrendszer kialakulá­sáról írandó szociográfiapályáza­tot — maximum 80 000 forintot — Török L. Gábor (Budapest) nyer­te. Dr. László Péter (Bonyhád) munkatervére is szerződést kíván kötni a Magyarország felfedezése szerkesztőbizottsága. ­ Folytatódik a Nyilvánosság Klub pedagógiai szekciójának előadás-sorozata, amely az eddig kevésbé ismert pedagógiai mű­helyek, szellemi iskolák megis­mertetésére vállalkozik. Ezúttal az elmúlt évtizedek egyik legsike­resebb „magánvállalkozásának” felelevenítésére kerítenek sort azok a ma már javában felnőtt-­­ éveiket élők, akik abban a pó­tolhatatlan szerencsében, vagy ha úgy tetszik, kiváltságban része­sültek, hogy Bánkon nyaralhat­tak. Pipecland, ahogyan a Leveleky Eszter által létrehozott demokra­tikus gyermekkirályságot hívták egykori polgárai, e Nógrád me­gyei községben jött létre, a Bán­­ki-tó partján, egy közönséges pa­raszt­portálon, s a létező legtel­jesebb autonómiával működött egészen addig, amíg Eszter néni lélekkel és főleg lábbal bírta. Ön­törvényű közösség működött itt, formáit, megnyilvánulásait folya­matosan változtatva, megtartva és fejlesztve közben az iskolákban, máig hiányolt állandóságait, ame­lyek a felnőtt társadalomban megtűrt, s az iskolákban sem iga­zán számba vett értékek. Köz­ponti költségvetést nem igénylő vállalkozás volt ez, ahol a gyere­keknek magától értetődő termé­szetességgel lehetett igazuk — ha egyszer igazuk volt —, a felnőt­tekkel szemben, kicsi, nagyobb, legnagyobb egyaránt megkülön­böztetett tagja lehetett Pipec­­landnak, s ez a hovatartozás fel­ért azzal a bizonyos sárkányvérbe mártással, amely lélekben leg­alább olyan védettséget adott a civilizálatlan szocialista társada­lom ártalmai ellen, mint a legkü­lönfélébb védőoltások az egykor pusztító járványok ellenében. Számos későbbi művész, köz­életi kiválóság töltötte gyermek­ként nyarait Eszter néni védő­szárnyai alatt, s ma egybehang­zóan vallják, hogy életük legfe­lejthetetlenebb időszaka kötődik Bánkhoz. Leveleky Eszter azt szerette volna, hogy minden gye­reknek adassék meg ez a lehető­ség. A Nyilvánosság Klub pedagó­giai szekciója abban a remény­ben idézi fel a Közgazdaság-tudo­mányi Egyetem II. előadótermé­ben november 4-én, szombaton, délután két órai kezdettel Pipec­land históriáját, hogy aktualitása, ha leh­et, ma még időszerűbb, mint annak idején volt. (kertész) Pipecland a Nyilvánosság Klub sorozatában Szenes Hanna-emlékü­nnep (MTI) Negyvenöt évvel ezelőtt, 1944. november 7-én végezték ki a Margit körúti fegyház udvarán Szenes Hannát, a palesztinai zsi­dó közösség önkéntesét. Ez alka­lomból tényfeltáró emlékestet tar­tanak november 11-én a Magyar Néphadsereg Művelődési Házában — jelentették be az ünnepség szervezői pénteken a Magyar Saj­tó Házában tartott sajtótájékoz­tatójukon. A megemlékezés gon­dolatát a Magyar Ellenállók, An­tifasiszták Szövetségének nyugat­­európai tagozata kezdeményezte. Szenes Hanna, aki ma Izrael Hőse, az angol hadsereg hadna­gyaiként ugrott le ejtőernyőjével Magyarország területére a bajba jutott zsidóság megsegítésére. Az emlékesten Izrael Állam magas szintű delegációval képvi­selteti magát, és erre az alkalom­ra hazánkba érkezik az angol parlament egy delegációja is. Ott lesznek és felszólalnak Szenes Hanna ejtőernyőstársai, akik az egykori magyarországi zsidó el­lenállásban harcoltak. November 12-én, vasárnap dél­előtt 11 óraikor a Kozma utcai te­metőben kerül sor Szenes Hanna síremlékének megkoszorúzására. Károlyi Mihály cenzúrázatlan levelezése Tibor, a Történettudományi In­­tézet-beli munkatársaival együtt ragaszkodott ahhoz, hogy a ren­delkezésükre álló valamennyi je­lentős levelet publikálják, köztük Jászi Oszkárnak, Szende Pálnak, Hock Jánosnak és Kunfi Zsig­­mondnak a kommunistákat elma­rasztaló írásait is. Sajnos, az 1978-ban kiadott első kötetben — amelyben Károlyi Mihály 1905— 1920. közötti levelezését tették közzé — nem láthattak napvilá­got azok a levelek, amelyek köz­léséért az akkori lektorok, cen­zorok nem merték vállalni a fele­lősséget. Az annak idején mellő­zött dokumentumokat a sorozat harmadik kötetének függelékében nyomtatják ki. A jövőre megjelenő második kötetben Károlyi 1921—1925-ből származó leveleit közüik. A 753 kézirat között olvasható majd Ká­rolyinak az emigrációbeli politi­kustársaival folytatott vitája. Azon meditáltak, például, hogy lehet-e, szabad-e a kommunisták­kal összefogni, szövetkezni. Jászi Oszkár és politikustársai úgy vé­lekedtek, hogy a demokratikus összefogás csak a kommunisták nélkül képzelhető el. Károlyi sem azonosult a kommunistákkal — kifogásolta, hogy nem válogatják meg eszközeiket —, bár rokon­szenvezett a kommunista pártok­kal, a szocializmussal. Úgy ítélte meg: a demokratikus összefogás­ba be kell vonni a kommunistá­kat, ők és a szociáldemokraták kedvezően hathatnak egymásra. A Történettudományi Intézet­ben már a negyedik köteten dol­goznak. A sorozat utolsó, ötödik részében az 1945 utáni leveleket publikálják és terveik szerint he­lyet adnak Károlyi Mihály pári­zsi nagyköveti jelentéseinek, az akkori magyar politikai életről írt értékeléseinek is. . (MTI) Nyomdába adták a Ká­rolyi Mihály levelezéseit tartal­mazó könyvsorozat második kö­­­tetét a tizenegy évvel az első kö­tet megjelenése után. Ennek ki­adása azért húzódott hosszú ideig,­­ mert a kötet­zerkesztője, Hajdú

Next