Magyar Nyelv – 87. évfolyam – 1991.
1. szám - Benkő Loránd: A „budapesti iskolá”ról
MAGYAR NYELV LXXXVII. ÉVF. 1991. MÁRCIUS 1. SZÁM Az alábbiakban annak a két előadásnak a szövegét adjuk közre, amely az 1988 augusztusában: ,,A magyar nyelvészek V. nemzetközi kongresszusá"-n bevezető, illetőleg záró megnyilatkozásként hangzott el. Az itteni közlést az előadásoknak a magyar nyelvtudományt alapjaiban érintő tudománytörténeti jellege és ebből is következően tágabb publikációs igénye okolja meg. A közölt szövegek megfelelnek az élőszóban elhangzottaknak. A ,,budapesti iskolá"-ról 1. BÁRCZI GÉZA „Bevezetés a nyelvtudományba" című művének tudománytörténeti részében a XX. századi magyar nyelvtudományról többek között így ír: „Nálunk az újgrammatikus iskola (Simonyin, Szinnyei Józsefen, Gombocz Zoltánon és a ma élő nyelvészeken át) egy különleges ágazatba fejlődik, melyet a nemzetközi tudományban budapesti iskola néven tartanak számon." (137. 1.). Ez az 1953-ból származó megjegyzés tudtommal az első hazai említése annak a nyelvészeti irányzatnak, amely ily néven — legalábbis a magyar szakirodalomban — azután eléggé sokszor szerepel. BÁRCZI több későbbi utalása közül még egyet szükséges megemlíteni, ahol kezdeteit kissé másként határozza meg, valamint az elnevezést „nyelvtörténeti" jelzővel kiegészítve pontosítja. Az első világháborút követő időszakra vonatkozóan ugyanis ezeket mondja: „Ekkor alakult ki a külföldi nyelvészektől »budapesti nyelvtörténeti iskola« néven számon tartott irányzat, mely az újgrammatikus tanításokból nőtt ki, azonban azokat lényegesen továbbfejlesztette, nem fulladt bele a pozitivizmusba, mely kizárólag az adatokat veszi tudomásul, hanem kifejlesztette a nyelvészeti realizmust, mely ugyan mindig a valóságon, az adatokon épül, de az adatokat értelmezi, a hézagokat kitölti, tehát nem kapcsolja ki a gondolkodó nyelvész fegyelmezett fantáziáját sem, nem engedi meg, hogy a kutató helyett a módszer gondolkodjék." (MNyTört. 1967. 588.) A hatvanas évektől kezdve a „budapesti iskola", „budapesti nyelvészeti iskola", „budapesti nyelvtörténeti iskola" elnevezések különböző szerzőknél váltakozva szerepelnek, részben ingadozó időbeli határokkal. Mert például FODOR ISTVÁN (Nyelvtud. a haladásért 1969. 180) századunk első évtizedeit emlegeti e néven; BALÁZS JÁNOS (Tanulmányok a m. és tgr. nytud. tört.-éből. 1970. 28) századeleji indulásáról szól; SZÉPE GYÖRGY a „Hungarian Language" tanulmányírói gárdáját mint „a budapesti iskola úgynevezett középnemzedékének tagjai"-t nevezi meg a hetvenes évek elején (MNy. LXX, 103); stb. (Vö. még: KIRÁLY PÉTER: MNy. LXVI, 265; SZATHMÁRI ISTVÁN: HungLangu. 362; KÁROLY SÁNDOR: MNyTan. XIII, 272; stb.). Hogy BÁRCZInak a „nemzetközi tudomány"-ra, „külföldi nyelvészek"-re való utalásai konkréten mire, kikre vonatkoznak, azt pontosabban kideríteni nem tudtam. BÁRCZI tudományos korrektségét ismerve azonban nincs okunk abban kételkedni, hogy 1953 előtt külföldi nyelvész vagy nyelvészek részéről