Magyar Nyelvőr – 76. évfolyam – 1952.

Angyal Endre: Nyolcvan esztendő a magyar nyelvművelés szolgálatában

tok érdeklése tekintetéből megjegyeztetik, miszerint ... A karlisták 3 ágyúval vonultak be a franczia határokon, noha azok a franczia kormány által szigorúan ellenőriztetni ígérkeztek." A hetvenes évek iskolai könyveinek nyelvéről, stílusáról maga Szarvas mond joggal igen lesújtó bírálatot: „. . . olyan garázdálkodást — szándékosan használjuk s hangsúlyozva mondjuk ki e szót — mint a minőt a mi tankönyveink tesznek a mi nyelvünkön, olyat nem tettek a világ valamennyi nyelvét összevéve egyen sem" (Nyr 3 : 266—267). Az orvostudomány nyelvében a negyvenes évek műkedvelő szógyártójának, a tudálékos Bugát Pálnak szörnyű szavai uralkodnak, az emv, iszam, kőkem, küteg, fejet, bőrvör és a többi, ma már érthetetlen zagyvaság. Ernyei Miksa, amikor A magyar nyelv az orvosi irodalomban címmel értekezik (Nyr 7 : 23—27) jogos élességgel bírálja Bugátot és halvaszületett természettudományos „műszavait". Az egyházak szószékein — amint erről ugyancsak a Nyelvőr hasábjairól értesülünk (Nyr 2 : 82—83) —ilyen dagályos stílusban zeng a korabeli prédikáció. Ha most, midőn az új év küszöbét már átléptük, a jelen világánál még egy futó pillanatot vetünk a múlt beláthatatlan tengerére, összezúzott hajók töredékeit, melyek majd itt, majd amott türnek föl a víz tükrén, megszaggatott zivatarfelhőket, és a messze távolban elhaló aranypír vérsugarait fogjuk ott észrevehetni. A hetvenes évek irodalmi életének egyik, azóta már kissé megkopott „nagyságánál", Toldy István Anatole című regényében szintén talál bőven hibákat a Nyelvőr „Borostyánkövi" álnevű kritikusa (Nyr 2 : 124—127). Valóban, megdöbbentő, ha egy regényíró ilyen mondatokat ír le: „S azon mód, melyen e határozatot végrehajtá, bámulnom kényszerített egyrészt azon mély önismeret által, melyet elárult, másrészt az önkénytes lemondás azon ritka erélye folytán, mellyel járt." Avagy: „Ama lelki válság e naptól fogva keletkező félben vala kedélyében, de hetekre még, s egy lelke és idegrendszere minden erejét megrázkódtató jelenetre volt szüksége, hogy beteljesüljön." Ma nevetünk vagy bosszankodunk az ilyen írásmódon, ahhoz azonban, hogy az ilyen „stílusficamok" kivesszenek a magyar irodalomból, Szarvas Gábornak és harcostársainak szívós, lankadatlan, évekig tartó küzdelmére volt szükség. Harcukban az irodalmi élet tekintélyeit sem kímélték. Mindjárt az első évfolyamban találunk például egy cikket, ahol Komáromy Lajos, Simonyi Zsigmond és egyik névtelen szerzőtársuk a magyar nyelv állapotával foglalkozik az iskolákban, a hírlapokban és a Nemzeti Színházban (Nyr 1 : 137 — 145) Alexander Bernát, az akkortájt már jónevű filozófus a következő kemény megdorgálásban részesül: „A 'Reform' 44—47. és 54. számaiban Alexander Bernát tárczaczikkei („Az ember származása" I—IV. közlemény, s „Az árva lélek evangeliuma") vonták magukra figyelmünket botrányosan rossz magyarságuk által Mi nem a czikkírón, akiről látszik, hogy nem született magyar, hanem a „Reform" szerkesztőjén csodálkozunk, csodálkozunk rajta, a kinek tiszta, magyaros nyelvén csak a legközelebb is nem kevéssé örvendtünk, hogy e czikkeket a cenzúrán oly könnyedén, mondhatnók meggondolatlanul áteresztette." Alexander Bernát lelki nagyságára vall, hogy nem vette zokon a bírálat kemény szavait, inkább elismerte igazságát, kitartó munkával megerősítette bizonytalan nyelvérzékét, s miután ez sikerült, maga is beállt a Nyelvőr dolgozótársainak sorába. A hetedik évfolyamban a Műszavainkról című szellemes cikk alatt már ott olvassuk Alexander Bernát nevét, olyan szavak alatt, amelyekben az önkritikát is érezzük: „Tudományunknak, úgy hisszük, férfiasodásáról tesz tanúbizonyságot, hogy ami egyszerű.