Magyar Nyelvőr – 82. évfolyam – 1958.
Ferenczy Géza: Arany János, nyelvünk búvára és művelője
MAGYAR NYELVŐR 82. ÉVFOLYAM * 1958. JANUÁR-MÁRCIUS * 1. SZÁM Arany János, nyelvünk búvára és művelője II. A részletekbe bocsátkozva vizsgáljuk meg Arany János nyelvészi és nyelvművelői munkásságának eredményét. Legfőképp arról kell számot adnunk belőle, ami napjainkban is korszerű és valamilyen szempontból tanulságos. Azon leszünk, hogy minél többet belefoglaljunk ebbe a földolgozásba, s együtt láthassuk a nyelvünket tudós költő módján búvárló Aranynak sok-sok apró megjegyzését is, ha azon a helyen túlnyomó értékűek. Az nem szándékunk, hogy minden adalékot beleépítsünk ebbe a dolgozatba. Arra törekszünk, hogy — amennyire most telik tőlünk — Arany idevágó kisebbnagyobb írásműveinek és szerteszórt megjegyzéseinek fölhasználásával tárgyunkról az eddiginél egészebbé kerekítsük tudásunkat, azaz hogy részletesebben megismerkedjünk a költő nyelvi tanításával. Rászolgált az ünnepelt, hogy ez alkalommal nagyobb teret szenteljünk neki. Anyagunkat három fő részre osztjuk, a nyelvtan hagyományos tagolása szerint, így szeretnénk áttekinthetőbbé tenni. Ebből az elrendezésből nem támad hézagtalan rendszer ; nem is támadhat, először : mert nem hordjuk ide az adatok hiánytalan összességét, másodszor : mert Arany maga sem akart rendszert alkotni. Csupán gyakorlati célja van ennek a csoportosításnak ; természetesen másképp is lehetne rendezni az anyagot. 1. Hangtan és helyesírás Nyelvünk hangzó és írott alakjának kérdéseit a következőképp fejtegeti költőnk : a) A beszédbeli hibákról szólva maró gúnnyal jegyzi meg, hogy nálunk „kétségtelen előkelőségre mutat, ha valaki a barbarr betűt nem bírja kiejteni, s ha a mi csengő, tiszta nyelvünkbe orrhangokat elegyít" (10 : 337). Arany bizonyára a raccsolásra gondol ; ez akkoriban nagyon divatos volt. Az orrhangok emlegetésével is nyilván a franciáskodó beszédmodort rója meg. A legszigorúbb mérték szerint is nyelvtudományi műnek kell tekintenünk Az e-t í-re váltó tájszólásról című hangtani cikkét (10 : 313—24). A tiszántúli nyelvjárást vizsgálva először azt fejtegeti, hogy a hó: hava, só: sava-féle szókban az ó hangnak eredetibb av vagy au felel meg, a lú (ló): lova esetében pedig ov vagy ou; így lett a lou-ból ,,hangolvadással" lá: az egyetlen eset, amelyben a köznyelvi ó-nak a Tiszán túl a felel meg. A kő: