Magyar Nyelvőr – 91. évfolyam – 1967.
Nyelvművelés - 1
MAGYAR NYELVŐR 91. ÉVFOLYAM * 1967. JANUÁR—MÁRCIUS * 1. SZÁM A népetimológia helységneveinkben 1. Mint a nyelvi jelenségek általában, a földrajzi nevek is minden konzervatív vonásuk ellenére állandó változásban, alakulásban vannak, mivel az a nyelvi közösség, amelynek ajkán élnek, maga is változik. Nemzedékek váltják egymást, új bevándorlók jönnek, háború vagy természeti katasztrófa elpusztíthatja a települést, megváltoztathatja a föld mikrodomborzatát. Maga az ember letelepülése is átalakítja a természetes tájat. Az ember erdőt irt, föltöri szántóföldnek az irtást, mocsarat csapol le, folyót szabályoz, duzzasztógátakkal mesterséges tavakat hoz létre, hegyeket hord el kőfejtéssel, új dombokat emel szénfalakból. A nagyobb folyók, hegyek neve ritkán változik. Még nagy népességcsere idején is marad rendszerint annyi törzsökös népesség, hogy a nevet áthagyományozza az új lakosságra. Ha azonban teljes népességváltás következik be, akkor a települések és kisebb folyók neve feledésbe merülhet, az új lakosság újonnan nevezi el őket, függetlenül a számára ismeretlen előző névtől, így például Pannónia és Dácia városai a barbár betörések és a népvándorlás viharai közben teljesen elpusztultak. A hun, germán és avar átvonulások után még annyi kelta-római lakosság sem maradt, hogy a települések és kisebb vizek nevét átadhatták volna. A beszivárgó szláv lakosság már csak a legritkább esetben vehetett át kelta-latin nevet, nem is közvetíthette a magyarságnak. A magyarság tehát a IX—X. században részben a gyér szláv lakosságtól vette át a földrajzi neveket, másrészt viszont, ahol bennszülött lakosságot nem talált, ott maga nevezte el a vizeket, hegyeket, településeket. Idők folyamán azonban a magyar nyelv is változott. 1000 körül egy Duna menti község neve Szamtay volt. Idők folyamán, anélkül, hogy a lakosság folyamatosságában törés állt volna be, a szóvégi mássalhangzó magánhangzóvá vált (szamtau), az első szótag magánhangzója megnyúlt, az m a t előtt hasonult, mint a bont, ront hánt igéinkben (eredetileg ezekben is m volt, vö. bomlik, romlik, hámlik), a szóvégi kettőshangzó zártabbá vált (szánton), majd a XV. századra kialakult nagyjából a Szántó hangalak. Ez eddig természetes változási folyamat volt. A XIX. század második felében azonban minden olyan helynevünk, amelyből több is volt az országban, megkülönböztető előtagot kapott, így az Abaúj vármegyei Szántó Abaújszántó lett, a Tolna megyei, Koppány vize mellett fekvő Szántó pedig hivatalosan a Koppány -szántó nevet kapta. A név előtagjának hozzátoldása már a mesterséges, hivatalos névváltoztatás eredménye.