Magyar Nyelvőr – 97. évfolyam – 1973.
Nyelvművelés - 1
De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy láncát letépje? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? — Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási haragos lelkemnek ! E költemény Petőfinek egyik legjellemzőbb verse. Nemcsak azért, mert szerkezete világos, gondolatmenete logikus lépcsőzésű, hangja minden költői mesterkedés nélküli, s mert képei, hasonlatai a virágok természetességével bomlanak ki, hanem elsősorban tárgya miatt. Petőfi önmagát és költészetét jellemzi benne. Nem meglepő persze, sőt magától értődő, hogy a költő önmagáról szól verseiben, még ha egészen másról beszél is. Bármi a tárgya, mondanivalója, saját tudatán szűri át, a maga érzéseivel színezi, egyéni szemléletmódja érvényesül benne. Ezzel pedig — ha közvetve is — önmagát fejezi ki, a stílus egyénítő erejéről nem is szólva. Petőfit korának értetlen kritikusai és meghökkent széplelkei „népköltő"nek gúnyolták: cicomátlan egyszerűségét, üde természetességét, őszinte kitárulkozását parlagiasnak, ízléstelennek bélyegezték. Amivel azonban ellenfelei vádolták, éppen azért fogadta rögtön szívébe a nép s hamarosan az egész magyarság, sőt a külföldet is meghódította költészete. Bár minden lírai költőnek legfőbb tárgya önmaga, az önkifejezés módjában és mértékében, a vallomásra ösztönző erő hőfokában nagy különbségek vannak. Petőfi a szenvedélyes önmagukról beszélők közé tartozik. Az iskolakönyvek az őszinteség költőjeként jellemzik, s bár ez a jelző lényegében minden költőre érvényes kell hogy legyen, Petőfire való kiemelő alkalmazása különlegesen minősítő értékű. Szinte műfajt alkotnak önjellemző versei, lírai önarcképei. Személyessége, önmagának előtérbe állítása azonban sohasem terhes, mint a hivalkodó és tolakodó önreklámozóké. Rokonszenves nyíltság és természetesség, bizalmas közvetlenség van modorában és valami kamaszos bájú, játékos hetykeség, szerepjátszó kivagyiskodás. Nem is csodálhatjuk ezt a virtuskodó hangot: első ilyen verseit 20—21 éves korában írja, fiatalos szertelenkedéssel. Ha később hangjuk komolyodik, s szemléletük elmélyül is, kezdeti jellegzetes alaphangjuk vissza-visszatér, az önarckép fő vonásai megmaradnak. Ezt látjuk a Dalaimban is, mely 1846 április végén íródott. Ha az előző hónapok verstermésével összevetjük, meglepő a költemény tárgyilagos önszemlélete, higgadt hangja. Az előző év Petőfinek és költészetének egyik legkomorabb korszaka. A kis Csapó Etelke hirtelen halála a Cipruslombok temetői hangulatába meríti, ébredő új szerelme — Mednyánszky Berta iránt -csalódást, sőt megaláztatást szül. A kritika gáncsoskodva fogadja verseit, diákéveinek kebelbarátja, Szeberényi Lajos is ellene fordul. Az irodalmi életben nem tud meggyökerezni, anyagi létbizonytalanság gyötri. 1845 végén kénytelen hazamenni Szalkszentmártonba, szüleihez, akik szintén gondokkal küszködtek. A csalódottság keserűsége azonban nem süllyeszti reménytelen tétlenségbe: ha sötét hangulatban és komor témákon is, de szakadatlanul dolgozik. Drámája és regénye már címében tükrözi írójuk hangulatát: Tigris és hiéna, A hóhér kötele. Darabjának előadását a színház egyre halogatja, ezért visszaveszi, s ez a méltánytalanság csak növeli a világgal való meghasonlását. Olvasmányai, Byron és Shelley illenek lelkiállapotához: az elsőben a világ-