Magyar Nyelvőr – 122. évfolyam – 1998.

1. szám - Nyelvművelés - Izsák Lajos: Rektori megnyitó

sorozat meghívójához csatolt listából is kitűnik - s ez nagyon jó -, hogy egye­temünk minden karán van érdeklődés anyanyelvünk ápolása és pallérozása iránt, hiszen a kiejtési versenyben 60-an, a versmondóban 43-an, a helyesírási ver­senyben közel 80-an indulnak, a nyelvhelyességi vetélkedő résztvevőinek egye­lőre 42 a száma, a nem magyar anyanyelvűek, vagyis a külföldi hallgatók részé­re még december 1-jén lebonyolított versenyben pedig 15-en vettek részt. Re­méljük, hogy Bolla professzor úr hagyományt teremtve - ahogy eddig is tette -most is megjelenteti a rendezvény előadásait és a verseny szakmai tapasztalatait összefoglaló írásokat. Tisztelt Hallgatóim! Mint magyar embernek a magyar nyelv használata és szeretete természetes állapot. Mint történész azonban tudom, hogy nyelvünk a legősibb nyelvek egyi­ke. 1100 éve élünk a Kárpát-medencében, ez idő alatt sokszor került válságos helyzetbe a magyar nép. Nyelvünk megőrzése sem volt időnként könnyű feladat. Nyelvtudósaink mellett, pontosabban szólva velük együtt legjelesebb költőink, íróink — Németh László szavaival - évszázadok óta sokat tettek a „nyelvébresz­tés és nyelvtisztítás" érdekében. 1939-ben Kodályék fentebb említett kezdemé­nyezése idején írta Németh László: „A nyugatias mondattan nem használja ki név- és igeragozásunk összetevő hajlamait. ...A nyelvvédő mozgalom ezen se­gítsen, ha tud. Nem gyomlálással, hanem egész művelődésünk megújhodásával. A nyelvet ugyanis nem lehet csak a nyelvben védeni - a nyelv védelme a szel­lemben van." Egy évvel később, 1940-ben Idegen szavak című értekezésében pedig Széchenyi István mondását idézte: „Ha van saját szavunk, ne tűrjük az idegent, ha pedig nincs, s nyelvünk bányáiból nem teremthető, vagy pedig honi szavunk csak egy irányzattal is mást jelent, mutassunk az idegen, minket gaz­dagító s az anyanyelvvel majdan összeforrandó szó iránt éppen annyi hospitali­tást, mint amennyivel régi magyar szokás szerint fogadjuk a jövevényt." Majd ehhez hozzátette: „Azt hiszem, ebben mindnyájan megegyezhetünk." (Németh László: Sorskérdések. Budapest, 1989. 711, illetve 715.) Korunkra, az ezredforduló időszakára a globalizálódás jellemző. A kultú­rák találkozása, bár rendkívül gyümölcsöző, a magyar nyelv (a magyar kultúra) ápolása, gondozása azonban a mi feladatunk. Óriási a nyelvromlás veszélye! Gondoljunk csak az idegen szavak felesleges használatára, a gyakorta rossz, hibás idegen nyelvű feliratok sokaságára, a pongyola stílus, a nyelvi agresszió terjedésére vagy a kiejtésbeli fogyatékosságok rendkívüli elszaporodására. Vilá­gos gondolatokat csak szép magyar nyelven lehetséges elmondani. E tekintetben örökbecsűek Illyés Gyula vonatkozó megállapításai: „Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak. [Bekezdés.] A magyar nyelv természeténél fogva az egy­szerűséget és világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez, mint az érzelmekhez akarnak szólni. Vannak még csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek is. [Bekezdés.] A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, fiskálisoknak, s más efféle csűrő-csavaró beszédű

Next