Magyar Nyelvőr – 122. évfolyam – 1998.
1. szám - Nyelvművelés - Izsák Lajos: Rektori megnyitó
sorozat meghívójához csatolt listából is kitűnik - s ez nagyon jó -, hogy egyetemünk minden karán van érdeklődés anyanyelvünk ápolása és pallérozása iránt, hiszen a kiejtési versenyben 60-an, a versmondóban 43-an, a helyesírási versenyben közel 80-an indulnak, a nyelvhelyességi vetélkedő résztvevőinek egyelőre 42 a száma, a nem magyar anyanyelvűek, vagyis a külföldi hallgatók részére még december 1-jén lebonyolított versenyben pedig 15-en vettek részt. Reméljük, hogy Bolla professzor úr hagyományt teremtve - ahogy eddig is tette -most is megjelenteti a rendezvény előadásait és a verseny szakmai tapasztalatait összefoglaló írásokat. Tisztelt Hallgatóim! Mint magyar embernek a magyar nyelv használata és szeretete természetes állapot. Mint történész azonban tudom, hogy nyelvünk a legősibb nyelvek egyike. 1100 éve élünk a Kárpát-medencében, ez idő alatt sokszor került válságos helyzetbe a magyar nép. Nyelvünk megőrzése sem volt időnként könnyű feladat. Nyelvtudósaink mellett, pontosabban szólva velük együtt legjelesebb költőink, íróink — Németh László szavaival - évszázadok óta sokat tettek a „nyelvébresztés és nyelvtisztítás" érdekében. 1939-ben Kodályék fentebb említett kezdeményezése idején írta Németh László: „A nyugatias mondattan nem használja ki név- és igeragozásunk összetevő hajlamait. ...A nyelvvédő mozgalom ezen segítsen, ha tud. Nem gyomlálással, hanem egész művelődésünk megújhodásával. A nyelvet ugyanis nem lehet csak a nyelvben védeni - a nyelv védelme a szellemben van." Egy évvel később, 1940-ben Idegen szavak című értekezésében pedig Széchenyi István mondását idézte: „Ha van saját szavunk, ne tűrjük az idegent, ha pedig nincs, s nyelvünk bányáiból nem teremthető, vagy pedig honi szavunk csak egy irányzattal is mást jelent, mutassunk az idegen, minket gazdagító s az anyanyelvvel majdan összeforrandó szó iránt éppen annyi hospitalitást, mint amennyivel régi magyar szokás szerint fogadjuk a jövevényt." Majd ehhez hozzátette: „Azt hiszem, ebben mindnyájan megegyezhetünk." (Németh László: Sorskérdések. Budapest, 1989. 711, illetve 715.) Korunkra, az ezredforduló időszakára a globalizálódás jellemző. A kultúrák találkozása, bár rendkívül gyümölcsöző, a magyar nyelv (a magyar kultúra) ápolása, gondozása azonban a mi feladatunk. Óriási a nyelvromlás veszélye! Gondoljunk csak az idegen szavak felesleges használatára, a gyakorta rossz, hibás idegen nyelvű feliratok sokaságára, a pongyola stílus, a nyelvi agresszió terjedésére vagy a kiejtésbeli fogyatékosságok rendkívüli elszaporodására. Világos gondolatokat csak szép magyar nyelven lehetséges elmondani. E tekintetben örökbecsűek Illyés Gyula vonatkozó megállapításai: „Szépen az ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, ahol az ember az ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak. [Bekezdés.] A magyar nyelv természeténél fogva az egyszerűséget és világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem is annyira az észhez, mint az érzelmekhez akarnak szólni. Vannak még csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek is. [Bekezdés.] A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, fiskálisoknak, s más efféle csűrő-csavaró beszédű