Magyar Nyelvőr – 127. évfolyam – 2003.
1. szám - Nyelvművelés - Fülöp Lajos: Fábián Pál nyolcvanéves
tanulmányainak befejezése után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult tovább magyar-olasz szakon, az Eötvös-kollégium tagjaként (1941— 46). Az egyetemen Pais Dezső tanítványa volt. Nem véletlen hát, hogy maga is a magyar nyelvtudomány, elsősorban a mai magyar nyelv és részdiszciplínáinak a tudós kutatójává, művelőjévé, az úgynevezett budapesti nyelvésziskola képviselőjévé vált. Egyetemi tanulmányainak a végeztével pécsi gimnáziumi tanár (1947-49) lett, majd a budapesti Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskola magyar nyelvészeti tanszékének a vezetésével bízták meg (1950-55). Huszonnyolc éves ekkor - tele életszeretettel, munkabírással. Sokat vállal és sokat cselekszik: a főiskola minden tagozatán tanít, magyar nyelvi jegyzeteket, nyelvhelyességi, szókészlettani, helyesírási és tudománytörténeti cikkeket ír, szervezi, irányítja a tanszéket, sőt az Akadémia I. osztályának a szaktitkára. A pedagógiai főiskola megszűnése után (1955) az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi Tanszékére nevezik ki, ahol már jóval nagyobb lehetőségei vannak a szaktudomány művelésére és szervezőképességének a kibontakoztatására. Azóta is itt dolgozik, először adjunktusként, majd docensként (1964), később egyetemi tanárként (1979). Egy ideig a Mai Magyar Nyelvi Tanszék vezetője volt (1984-89), ma nyugdíjas professzorként (1990) dolgozik. Az egyetemen elsősorban leíró nyelvtannal, szókészlettannal, jelentéstannal, stilisztikával, helyesírással és nyelvműveléssel foglalkozott és foglalkozik. Igen sokat publikál: jegyzeteket, tankönyvi fejezeteket, tanulmányokat, cikkeket ír és szerkeszt, mindemellett a nyelvészeti tanszékcsoport titkára, a tudományos diákkör tanácsadója is volt. Szakmai eredményeinek elismeréseképpen 1963-ban elnyerte a kandidátusi, 1989-ben pedig az akadémiai doktori címet. Sokat tett a nyelvtantanítás továbbfejlesztése érdekében is annak a kutatócsoportnak az irányítójaként, amely az Általános iskolai és a középiskolai anyanyelvi nevelés korszerűsítése című témát gondozta (az ún. 6-os főirány keretében). Időközben vendégtanár volt a Padovai Állami Egyetemen (1964-69) és főelőadó (másodállásban) a Művelődési Minisztériumban. Kivette részét a tudományos közéleti tevékenységből is: előbb titkára, majd társelnöke az MTA Helyesírási Bizottságának, társelnöke, majd elnöke az MTA Magyar Nyelvi Bizottságának, elnöke a Magyar Nyelvtudományi Társaság magyar nyelvi szakosztályának és a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának, tagja az Édes Anyanyelvünk szerkesztőségének, valamint a TIT magyar nyelvi szakosztálya vezetőségének. Megírja Az akadémiai helyesírás előzményei (1967) című alapvető munkáját, szerkesztője A magyar helyesírás szabályainak (1954, 1984), társszerkesztője a Helyesírási tanácsadó szótárnak (1961), a Helyesírási és tipográfiai tanácsadónak (1972), a Helyesírási kéziszótárnak (1988), a Magyar helyesírási szótárnak (1999) és több szaknyelv helyesírási szabályzatának, mint például az Orvosi helyesírási szótárnak (1992), nem utolsósorban pedig a több kiadásban is megjelent Helyesírásunk (1978) című iskolai szabályzatnak és szójegyzéknek. Mivel helyesírási rendszerünk elevenen él a nyelvhasználók tudatában, a szerkesztőnek tartózkodnia kellett a vitatható reformoktól. Ettől függetlenül, a szabályok megfogalmazásában a nyelvészet és más szaktudományok mai állásának