Magyar Nyelvőr – 129. évfolyam – 2005.
1. szám - Nyelvművelés - Kenesei István: A nyelvelmélettől a nyelvművelésig. A nyelvészet egységéről és változatosságáról
tozatokban létező jelenségként vagy a kommunikáció közegeként ábrázoló nézetekkel. Sokan vannak, akik az utolsóként említett helyzetben csak kizárólagos döntést tudnak hozni: az egyik megközelítés igen, a másik kettő nem. Én viszont a megengedő álláspont híve vagyok, bár magam a saját kutatásaimban jórészt egyetlen irányzatot vagy felfogást követek. Olyan ez, mintha arra a kérdésre keresnénk választ: miképpen járnak az emberek? Tudjuk, hogy a két lábon járás képessége, egyedüliként az emlősök osztályában, genetikusan rögzített, öröklött adottsága az emberi fajnak. Az egyedfejlődés során meghatározott időben minden - egyébként egészséges - gyermek feláll és elindul. Ugyanakkor az is világos kell legyen, hogy minden egyes ember másképpen jár - nemétől, korától, fizikai jellemzőitől, alkatától, társadalmától, neveltetésétől, az aznap felvett cipőtől és még sok minden mástól függően. Az emberi járás mindig változatokban létezik, sőt akár ugyanaz a személy is képes többféleképpen járni, mert például különböző helyzetekbe kerül, esetleg kevésbé vagy jobban figyel oda - mégis, a járás mögött egyetlen meghatározott képesség egységes öröklött rendszere húzódik meg. Mivel sejtjeink, ezek kapcsolódása, az általuk rögzített információ, amire „emlékeznek", minden egyes ember esetében más és más, a maga keretei között mind a járás, mind a nyelv rendkívül széles körben variálódhat. Az egyedi és a csoportos változatosság a járásba ugyanúgy „bele van kódolva", amint az egyéni, területi és társadalmi változatok lehetősége a nyelvbe, a nyelvhasználatba. Mind az örökletes egységes képesség, mind az egyedi és csoportos változatok óriási tömege vizsgálható, kutatható a feladatra méretezett sajátos eszközökkel, módszerekkel - csupán annyi várható el (bár ez nem kevés), hogy a feltett kérdések érdekesek, relevánsak, fontosak legyenek, tudományos jellegű problémákat fogalmazzanak meg. Más a kérdés akkor, ha arra vagyunk kíváncsiak, mik annak az egységes képességnek az alapvonásai, melyek azok az elvek, amelyek a nyelvek látszólagos különbözősége mögött „meghúzódnak", ismét más, ha azt szeretnénk tudni, miért van annyi különbség egy adott nyelvközösség beszélői számára kölcsönösen érthető közös, tehát egyetlen nyelvben, megint más, ha azt kérdezzük, hogyan viszonyulnak a beszélők ezekhez a különbségekhez és így tovább. Mindegyik kérdéscsoport megfogalmazható tudományos igénnyel, de az egyikre adott válaszok - feltéve, hogy egyáltalán vannak elfogadható válaszok - egyáltalán nem biztos, hogy kielégítik a másikkal foglalkozókat. Rögzítsük tehát, hogy a nyelv vizsgálatában is az a helyzet, hogy többféle tudományos vizsgálat lehetséges egymásnak mintegy mellérendelve - mégis ilyenkor mindig egyfajta kényelmetlenség vagy kényszeredettség érzése fog el bennünket, mintha ez csorbát ejtene tudományunk „becsületén". Vajon nagy baj-e, hogy így állunk? Hadd próbáljak egy kerülővel választ adni erre a kérdésre. A társadalomtudományok mindig nagy tisztelettel viseltettek a „szigorú" természettudományok iránt - jól tudjuk, hogy vannak nyelvek, amelyekben a magyar „tudomány" szót nem is lehet egyetlen szóval visszaadni, hanem külön kifejezés van a „kemény" természettudományokra és a „puha" társadalomtudományokra. Nos, a mai fizikában, ebben a „kanonikus" kemény természettudományban ismereteim szerint újabban két nagy elmélet él egymás mellett. Az egyik felfogás úgy tartja, hogy a „nagy